Halász Péter: “…amilyenek mi is vagyunk, ugyebár”

16 perc olvasási idő

Júniusban János graduált a középiskolából és augusztusban bevonult a marine-okhoz, a tengergyalogsághoz. Dél-Kalorinába kapta a behívóját, a boot-campba, alapkiképzésre. Mielőtt elutazott, Béla is feljött néhány napra New Yorkba és úgy adódott, hogy Julis szintén otthon volt. A stewardes kollégium Miamiban befejeződött és délamerikai útvonalra kapott beosztást, ami azt jelentette, hogy olykor két hétig is távol lesz New Yorktól. De most együtt voltak minannyian, mind az öten, amire már oly régóta nem volt példa. Mária nagyszerű vacsorát főzött és azután még sokáig ültek a living-roomban az asztal körül és beszélgettek. Maguk sem tudták miért, régi emlékek elevenedtek föl. Amerikába érkezésük első napjai Camp Kilmerben, a menekültek táborában, Msgr. Varga Béla barakkja, amelyben néhányadmagával Jávor Pál, az egykori hires színész segítette tanáccsal és telefonálással a menekülteket. Sokan hoztak magukkal zsebük mélyére rejtve, egy-egy telefonszámot, régesrég kivándorolt rokonét, ismerősét, aki egy hajdani levélben akkor még, talán mielőbbi találkozást remélve, megírta. Ezek a telefonszáma csak ritkán válaszoltak, a többség sohasem. Előfizetője elköltözött, vagy elhunyt. Mindezen most elgondolkoztak, maguk előtt látták a régi képeket, azután elcsöndesedtek. Másnap János elutazott Dél-Karolinába, Julis elrepült Dél Amerikába, Béla visszament Princentonba.

Horváthék kettesben maradtak. Beköszöntött az ősz a Second Avenue-ra. Mr. Molinsky eladta a “1-Hour Martinizing” tisztítót, egy szeptembervégi napon kis búcsúpartyt rendezett az üzletben, sört, whiskyt tett a pultra, ivott egy kicsit, sírt, “gyere ide szép kislány” mondta Máriának, a hajdani magyarhonban, mint odamenekült lengyel katona, elsajátított pajkos mondatot és könnyesen megcsókolta. Floridába megy Mr. Molinsky, az orvos szerint jót tesz a szívének, ha elmegy New Yorkból. Máriának Mrs. Schumacher jutott az eszébe, aki szintén Floridában van valahol, az öregek városában és élvezi az örök napsütést. És most Mr. Molinsky is odamegy, Floridába, ígérte, hogy ír majd és bizony boldoggá tennék, ha egyszer meglátogatnák. De ezt senki sem vette komolyan és nem is kellett komolyan venni, mert Mr. Molinsky soha senkinek nem írt Floridából és neki is nyoma veszett, Mária nem hallott róla soha többé.

Az Avenueu gyorsan változik, de tulajdonképpen mégis változatlan. Paprikás Weisz boltjában téliszalámi, svájcból importált gesztenyepüré, a hentes gyulai és csabai kolbászt árul, a gyümölcsös reszelnivaló tormát. – Jó reggelt Sir úr, szép alma, erős-ízes zöldpaprika…New Jerseyben nőtt, de igazi hazai, olyan, mint amilyenek mi is vagyunk, ugyebár..?

Most már biztos, hogy jövőre lebontják az öreg bérházat, amelyben Horváthék laknak.

Szlovák úr az ilyen enyhe őszi napokon kint áll a boltja előtt és Károlyt, ha arra megy, rendszerint valamilyen szellemeskedéssel köszönti:

-Ha vége az egyik nyárnak, akkor már nincs messze a következő! Mire Horváth mosolyog és azt feleli: -Igaz, igaz….

Október elején Márta meghívta egy kis esti összejövetelre Kondor Jenőt és hitvesét, a Szemere házaspárt, dr.Matura Elemért, és Mrs.Löfflert. Eljöttek valamennyien, jóízűen vacsoráztak, Mária székelygulyást készített. Kondor Jenő rengeteget evett, de utána bevett két alka-seltzert. Nem mintha máris fájna a gyomra, mondotta, ez csak afféle óvintézkedés.

A világhelyzetről beszéltek és Matura doktor megjegyete, hogy nem tetszik neki a vietnami szituáció. –Mi nem tetszik rajta? – mosolygott Kondor Jenő.

-Kérem alássan – válaszolta dr. Matura- ahogyan én látom, egyre bonyolultabb lesz. Az északvietnamiak ugyebár rajtaütésszerű támasát intéztek a tonkini öbölben horgonyzó amerikai hadihajók ellen amint tudni méltóztatik…

-Kedves Matura úr- mondta Kondor Jenő és bekapott egy mignont – biztos vagyok benne, hogy maga a jótudománynak kitűnő szakembere, de hogy a világpolitikához nem ért, efelől biztosíthatom. Ez a mingon isteni. Szabad mégegyet? Köszönöm. Az ön szíves figyelmét talán elkerülte, hogy éppenséggel ez a tonkini incidens tette szabaddá az elnök kezét a cselekvésre. A szenátus, ugyebár, cselekvési szabadsággal ruházta fel az elnököt. Ön már olvashatta az újságban, kedves Matura, hogy amerikai repülőgépek bombáztak észak-vietnámi támaszpontokat és elsüllyesztettek huszonöt hajót. Huszonötöt, érti kedves Matura doktor? Mit gondol, hányszor 25 hajója van Észak-Vietnámnak? Ötször? Tízszer? Húszszor? Akárhányszor…szembeszállhat az amerikai tengerészeti és légi erővel? Édes uraim, ébredjenek végre föl…csak nem hihetik komolyan, hogy Észak-Vietnam problámát jelenthet az Egyesült Államoknak?

És ezen Magura doktor csakugyan elszégyellte magát. Nem, ép ésszel ezt csakugyan nem képzelheti valaki.

– Drága Matura doktor, Amerika bevet kétezer marine-t és azok úgy kitaszítják azt a vidéket, mint Szemere úr gyorstisztító üzeme az ingeket, igaz?

– Igaz, igaz -, nevetett Szemere úr, aki egyébként fáradt volt, sovány és valami furcsa rángást kapott a szemesarkában. Dehát nem csoda. A rengeteg munka. – Hja, barátaim, a terhek, a terhek..sokat kell dolgoznia az embernek ahhoz, hogy a bank-balance kedvező legyen…

-What’s the difference? – jegyzi meg Mrs. Löffler.

Kondor Jenő engedélyt kér, hogy elfogyaszthasson még egy mignont. Megköszöni, majd Szemere úrhoz, de nem csak hozzá intézi szavait:

– Ah, well, a legnagyobb baj az, ha valaki megreked itt, a Second Avenuen. Mindig is ezt mondom, hölgyeim és uraim. Olyan ez, mintha valaki bebocsátást nyerne egy nagy lakásba, följogosítva arra, hogy használja a lakás minden helyiségét, de ő csökönyösen megveti a lábát az előszobában. A magyar emigráns számára a Yorkville, a Second Avenue, Amerikának csak az előszobája. Parányi csücske. Tovább, kérem, mindig tovább, ez a feladat, a nagyobb távlatok felé…

–           What’s the use? – kérdezi Mrs. Löffler.

Éjfél fel mennek el a vendégek. Egy kicsit elpilledve a jó vacsorától és a bortól. Szemeréné azt mondja, hogy leközelebb ő szeretné vendégül látni mindannyiukat, mire Kondorné közbeveti, hogy azután viszont feltétlenül ő következik. A parányi előszobában ácsorogva még beszélgetnek egy kicsit, ez már magyar szokás.

-A magamfajta agglegény természetesen nem vállalkozhat arra, hogy saját otthonában viszonozza azt a sok kedvességet, amiben vendéglátói részesítik, de boldog leszek, ha egy, a közeljövőben megrendezésre kerülő társas vacsorán, valamelyik magyar vendéglőben, kitehetek magamért – mondja dr. Matura Elemér.

Valamennyien méltánylóan bólogatnak, csak Mrs. Löffler jegyzi meg:

-Maga mindig ezt monda. What’s the use?

Elmennek a vendégek, Horváthék kitárják az ablakot, szellőztetnek. Fölhallatszik a kocsiajtók csapódása, Kondor úr kocsijának motorja fölberreg, “viszontlátásra, viszontlátásra…good night…bye-bye…”

Azután az Avenue örök hatter-moraja, gumikerekek surrogása az úttesten, fékcsikorgás, kocsiajtó csapódás, nevetgélés, valahol a távolban rendőrautó szirénázik. Valahol a távolban mindig szirénázik egy rendőrautó, mintha New York idegesen föl-fölsikoltana.

Károly segít elrakni az edényeket, helyükre állítani a székeket, aztán megágyaznak. Az ablakot nyitva hagyják, kellemesen hűvös levegő áramlik be a szobába. Lefekszenek, eloltják a villanyt. Most már csak a Second Avenue halvány fényeki szüremlenek át a függönyön. Károly érzi, hogy a fáradság, az álmosság lassan szétkúszik az idegeiben. De azt esti beszélgetés egy-egy mondata még vissza-visszatér. A legnagyobb baj az, ha valaki megreked itt, a Second Avenuen, mondotta Kondor Jenő. Dehát hova menjenek innen, ha lebontják ezt az öreg házat? Kerülik a témát, nem beszélnek róla Máriával. Mindketten homályosan úgy érzik, hogy a gyerekek is ide találnak haza a legkönnyebben, de időnként megjönnek. Vajon mikor jön meg János? Legutóbbi levelében írta, hogy már átesett az alapkiképzésen, Dél-Karolinából Észak Karolinába helyzeték át, Camp Lejeune-be, magasabbfokú kiképzésre. Amerika majd megtisztítja Dél-Vietnámot a kommunista partizánoktól kétezer marine bevetésével, ez is Kondor Jenő határozott véleménye volt. Kondor tájékozott, okos ember. A kétezer között János is ott lesz? És ha ott lesz, akkor…? Miért jelentkezett önként marine-nak? Miért akart katona lenni? Károly sejtette. Béla fölcsukló zokogásaira gondolt, a rémálmokra, amelyek éveken át gyötörték. János fölriadt minden alkalommal. Testvérek néha kísértetiesen adják tovább egymásnak életre-halálra szóló élményeiket. János sápadtan élte végig fívére vízióin keresztül a magyar forradalmat. Eljöttek az Izabella utcából, mert Béla életéért eszkettek és most itt a Second Avenuen Jánosért fognak reszketni? Tehát nem lehet “eljönni”? Valahol szembe kell fordulni? Valahol meg kell állni és fel kell venni a harcot?

Károly érzi, hogy elnehezülnek a pillái, feje oldalra billen, már nagyon álmos. Távolról hallja, a Second Avenue elmosódó hangjait. Mária kezéért nyúl és halkan, alig hallhatóan elsuttogja azt a néhány szót, amelyet már sokszor mondott félálomban és amelynek nem tulajdonít nagy jelentőséget, pedig megrendítő életbölcsességet fejez ki, sőt, ebben a fájdalmasan zűrzavaros és oly nehezen érthető világban talán az egyetlen útbaigazítást:

– Tegyük el magunkat holnapra.

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Két sors és három interjú

Következő cikk

Halász Péter: Micsoda zűr?