Nagytakarítás a lakásban. Borbála megparancsolja, hogy tüntessek el minden könyvet, mert portalanítani akarja a polcokat. Így kerül a kezembe rakosgatás közben Vaszary Gábor regénye, a „Monpti”. Nyomban föllapozom, mert hajdani kedvencem kezdete mindmáig a legmulatságosabb irodalmi emlékeim egyike.
„A Szent Jakab uccában van a Hotel Riviera. A Szent Jakab ucca vacak egy ucca. A Riviera Hotel pocsék egy hotel. Ennyivel tartozunk az igazságnak. A Szent Jakab uccában igen különös formájú házak vannak. Az egyik meggörnyed, mint aki tüsszenteni akart s közben gutaütés érte, a másik fekete gerendáknak támaszkodik, mint egy öreg koldus, hogy össze ne rogyjon. A Riviera Hotel pont olyan, mint egy megtántorodott vidéki úrileány, aki kezében ajánlólevéllel remeg az orvos előtt, s akinek az orvos azt mondja: – Na, maga is jókor jött, édes fiam. Vagy a gyerek, vagy a diplomám.”
Tökéletes kezdete a – tragikus befejezéstől eltekintve – kedvesen szórakoztató regénynek. Vígjátékírók álmodnak hasonló darabkezdésről, amikor már az első öt mondat után végighullámzik a nézőtéren a nevetés. Tragikus befejezést említettem, de nem biztos, hogy találón, mert bár a regény hősnőjét, Anne-Claire-t a rue Gay Lussac-on autóbusz üti el és a balesetbe néhány nap múlva belehal, az olvasó úgy érzi, hogy ez nem is történhetett másként. Hogy miért érzi úgy, arra nincs magyarázat. Ilyen a hangszerelés dramaturgiája. A „Monpti”-t az 1930-as évek elején az Andrássy úti Nova adta ki, amelynek tulajdonosa, Müller úr, bár rendkívül mély műveltséggel nem, viszont kiváló kiadói érzékkel rendelkezett, ő volt P. Howard kiadója is, a Vaszary regénnyel ugyancsak telibe talált. 16 kiadásban jelent meg, számtalan nyelvre lefordították, újabb meg újabb német, francia, angol változataival találkozhattak az egymást követő nemzedékek, bestseller volt Japánban is.
Faragó Miklós, a kisregény-kiadó, aki a világirodalomban Müller úrnál összehasonlíthatatlanul jártasabb volt, nem kedvelte a „Monpti” befejezését. Egyszer, amikor valamelyik kéziratomnak véletlenszerű fordulatát bírálta, azt mondta: – Az ilyen megoldás igénytelen. Ha én adtam volna ki a „Monpti”-t, Anne-Claire-t nem üti el az autóbusz. Mert mi történik akkor, ha Anne-Claire történetesen nem megy át a rue Gay Lussac-on az úttesten?
Faragónak csaknem minden véleménye telitalálat volt, ebben azonban talán tévedett. Nem csak azért, mert mint az angolszászok mondják, „you can’t argue with success”, a sikerrel nem lehet vitatkozni, de még inkább azért, mert mind az irodalomban, mind az életben vannak nők, akiknek nem szabad megöregedni. A “Kaméliás hölgy” aligha arat máig tartó világsikert, ha Armand karjaiból nem ragadja el szerelmesét a tüdővész, házasságot kötnek és máig élnek, ha meg nem haltak. Gréta Garbó, aki oly emlékezetesen alakította a kaméliás hölgyet, tudója volt ennek a titoknak és fiatalon tűnt el a világ szeme elől. A regénybeli Anne-Claire-nek meg kellett halnia és Monptinak, ahogyan a magyar fiút becézi a regényben a párizsi lány, magára kellett maradnia.
Vaszary Gábor sok regényt írt, de a “Monpti” világsikerét egyik sem érte el. Állítólag csak az egymást követő német nyelvű kiadásokban kétmillió példánya látott napvilágot. Többször megfilmesítették és színpadi változatával évekig járta a nyugatnémet városokat egy ismert német színésznő. Lévén kétszemélyes darab, vendégjátékokra kiválóan alkalmas.
1945 tavaszán a budapesti Rózsa utca egyik, az Andrássy úthoz közeli bérházában nyílt egy kis színház, amelynek az igazgatója bizonyos Lóránd György volt – nem tévesztendő össze Lóránt György egykori hangverseny-rendezővel, az amerikai Stefan Lorant testvéröccsével – amely színház a “Monpti”-val nyitotta meg, a bérház udvarára nyíló kapuját. Az előadásokat mindig délután tartották, elsötétítés után tilos volt a “kijárás” és amúgy sem ajánlatos. Meg aztán az áramszolgáltatásban is történtek fennakadások. Anne-Claire-t Gervay Marica alakította, Monpti-t pedig senki más, mint maga Vaszary Gábor. Sajátos vállalkozás volt ez, amelynek drámai, sőt már-már tragikus színezetét a szakma “beavatottjain” kívül a nézők aligha ismerték. A regény főszereplője élete huszas éveinek kezdetén járó fiatalember, aki Párizsban rajzolással keresi meg a kenyerét, de lévén bohém fiú, ha egy kis pénzhez jut, hamar elveri, az édesbús történet ezt az életkort követeli meg, mind a regényben mind a színpadi változatban. Vaszary Gábor pedig akkor már őszülő férfiú volt. A szerepet azonban ő akarta eljátszani, a színpadon ő akart Gervay Marica partnere lenni, annak dacára, hogy Lóránd mást, egy akkor induló, tehetséges fiatal színészt ajánlott, de hiába. Vajon miért? A nézők közül alkalmasint kevesen sejtették, hogy Gervay Marica Vaszary Gábor életének nagy szerelme volt. A “vegyes házasságokat “ tiltó törvény a háború előtt nem tette lehetővé, hogy feleségül vegye Maricát, a háború után pedig a feltűnően szép lány hamarosan összekötötte sorsát egy neves budapesti orvossal.
Vaszary Gábor a Monpti színpadi változatában legalább egyszer, ha átmenetileg is, a “nyílt színen” Gervay Marica partnere akart lenni. Habár őszülő hajjal és a Rózsa-utcai bérház udvari színházában, de mégis: – ország-világ előtt. Gervay Marica a férjével együtt hamarosan kivándorolt Amerikába. Néhány hónappal később Vaszary Gábor is minörökre elhagyta Magyarországot.
Nem csak nagytehetségű regényíró, színpadi szerző és kitűnő rajzoló volt, de kár volna, ha feledésbe merülne bátor publicisztikai tevékenysége. A Magyar Nemzet című napilap 1939. július 16-i számában írt egy emlékezetes és akkor nagy visszhangot kiváltó cikket, ezzel a címmel: „Hagyd abba, Ferikém!” Az így megszólított személy Kiss Ferenc volt, a Nemzeti Színház tagja, a Színiakadémia igazgatója, a Színház- és Filmművészeti Kamara elnöke. A cikk megjelenése előtti hét szerdai napján a Filmkamara Közgyűlésén, elnöki megnyitójában Kiss Ferenc többek között ezeket mondotta: „Dolgoztunk. Hogy nincs eredménye, annak az az oka, hogy megállt a munka a filmgyárban és a mai napig nem indult meg. Hogy ki a bűnös, nem tudjuk, de mindenütt keressük.” A rejtett fenyegetést, pláne, ahogyan Kiss Ferenc hangsúlyozta, lehetetlen volt meg nem érteni.
Vaszary Gábor cikkében felvilágosította Kiss Ferencet arról, hogy miért állt meg a munka a filmgyárban és hogy abban ki a bűnös:
„Ferikém, én rájöttem egy rettenetes dologra. Azóta nincs film, amióta kamara van. A fene hitte volna, hogy ilyen jó dolgunk lesz. Olyan jó dolgunk van, hogy egyáltalán nincs is semmi dolgunk.” Cikkét pedig így fejezte be: „Ferikém, hagyd abba! Egyetlen szó, amelyet elmondasz a színpadon, sokkal többet ér, mint az összes kamarai szónoklatok együttesen.. Higyjél egy önzetlen jó barátnak, nem való ez Neked.”
Kiss Ferenc azonban nem hitt az „önzetlen jó barátnak”, nem csak, hogy nem hagyta abba, de addig fokozta kamaraelnöki tevékenységét, egzisztenciális nyomorba, életveszélybe döntve színészek, színésznők hosszú sorát, egyiknek-másiknak valóban végzetét okozva, hogy 1945 után hosszú börtönbüntetésre ítélték. Vajon eszébe jutott-e a szegedi Csillagbörtönben Vaszary Gábor hírlapi fölszólítása: „Hagyd abba, Ferikém!” Aligha. Az ilyesmit általában elfelejtik az emberek. Ma is. Tegnap is. Ugyan ki ássa elő az úgynevezett „polgári” publicistáknak, „pártonkívülieknek” azokat az 1945 és 1946 között – tehát amíg lehetett – megírt cikkeit, amelyekben figyelmeztettek annak bekövetkeztére, ami bekövetkezett? Azokat a publicistákat és az ő akkori írásaikai mikor rehabilitálják? Az a gyanúm, hogy soha. Valószínű, persze, hogy Vaszary Gábor a nővérének, Vaszary Pirinek, a kitűnő színésznőnek és fivérének, Vaszary Jánosnak, a színműírónak is mondogatta, amikor azok mind inkább hívei lettek a szélsőjobboldai politikának, hogy „hagyják abba”, de azok sem hallgattak rá. Miért hallgatott volna rá Kiss Ferenc?
Vaszary Gáborral sohasem találkoztam, de azok, akiknek módjuk volt reá, azt mondják, hogy keserű, zárkózott ember lett belőle. 1951-ben, amikor megkezdte műsorát Münchenben a Szabad Európa Rádió, a vezetőség kapva kapott a hírneves magyar író szerződtetésén. Vaszary elfogadta az ajánlatot, de kedvetlen volt, a kötött munkaidőt nem tudta elviselni, és mindössze két hónap után fölmondott, majd hamarosan Svájcba költözött. És Marica? Bár egyszer-kétszer föllépett New York-i magyar előadáson, de aztán szakított a színházzal, boldog kiegyensúlyozott életet élt orvos férjével és gyermekeivel, New Yorkból elköltöztek. Bár egyszer levelet kaptam tőle, ide Münchenbe, de már régesrégen, a levél elkallódott és így nem tudom, hová.
Vaszarynak egy ismerőse, aki Luganóban gyakran volt az író társaságában, úgy nyilatkozott róla egyszer, hogy „Gábornak meglehetősen morbid humora volt. A legszívesebben úgy mulattatott, hogy megríkatott.” Példaként elmesélte, hogy egy alkalommal, amikor egyedül volt a lakásában, fölravatalozta önmagát. Az ebédlőasztalt leterítette lepedővel, körülvette gyertyákkal és percekkel azelőtt, hogy francia felesége hazaért, ő az asztalra feküdt, akár egy ravatalra és a gyertyákat meggyújtotta. A gyanútlan asszony a lakásba lépve a váratlan látvány hatására ájultan esett össze. Vaszary viszont remekül szórakozott. „A legszívesebben úgy mulattatott, hogy megríkatott”. Lehetséges, hogy Faragó Miklósnak igaza volt és Anne-Clairenek nem kellett volna a rue Gay Lussac-on átmenni az úttesten?
Vaszary Gábor 1985. május 22-én, Luganóban, 88 esztendős korában hunyt el. Akkor már minden tréfa nélkül…
