Az 1946-os esztendő egyik koratavaszi vasárnapján az Andrássy úti Japán kávéházban feketekávé mellett a „Független Magyarország” című hétfői lap rövid hírek rovatában mulatságos sorok keltették föl a figyelmemet. ( A Hétfői Lapok” Budapesten tudvalevőn vasárnap délután jelentek meg.) A hír arról szólt, hogy egy angol hírlapíró azt javasolta cikkében: vezessék be Angilában a többnejűséget. A háború okozta súlyos férfihiány következtében mind több és több leány marad pártában, egy jól kereső és vállalkozó szellemű fiatalember miért ne vehetne közülük kettőt is feleségül? Világos, hogy olyasféle javaslat volt ez, amit angolul „tongue in cheek”-nek neveznek, ami ugrató szellemeskedésnél nem egyéb. A mögöttem lévő bokszban Halász Rudolf, slágerszövegek ismert szerzője ült és olvasta ugyanazt az újságot. Megfordultam és nevetve ajánlottam neki, olvassa el a kis hírt. Hozzáfűztem még: – Jó vígjáték téma. Halász megkereste a hírt, elolvasta, bólintott, de inkább unottan, mint vidáman. Olyan arckifejezéssel, mint aki arra gondol: micsoda marhaság.
Másnap késő délután hazatérve azzal fogadtak, hogy Várkonyi Zoltán már többször telefonált, és kérte, hogy amint megjövök, rögtön hívjam vissza. Zoltán azonnal a tárgyra tért. – Mondd, te valóban társszerzője vagy ennek a többnejűségről szóló vígjáték-szinopszisnak?
Idáig érve, rövidre fogom az epizód fölidézését. Epizódnak tekintettem akkor is, amikor megtörtént, és mindaddig, amíg el nem felejtettem. Egy kissé igazságtalanul, mert hiszen az epizód nem valamiféle kínos ügyhöz fűződik, éppen ellenkezőleg, sikerhez, de olyanhoz, amivel nehezen boldogultam akkor, amikor történt, és örömöm igazán sohasem telt benne. Amiért most fölelevenítem mégis a múltból, mert mond valamit arról a rövid pesti nyárról, amelyet aztán oly hosszú ősz és tartós zimankó követett.
Halász Rudolf akkor ott a Japánban igazából nem volt a hír elolvasása után olyan unottan közömbös, mint amilyennek mutatta magát. Éppen ellenkezőleg. Kicsavarta a töltőtollát és írt egy másfél oldalas vígjáték vázlatot az angliai többnejűség bevezetéséről, amellyel haladéktalanul fölkereste Várkonyi Zoltánt, a Paulay Ede utcában lévő Művész Színház igazgatóját. A színházak akkor még magánkézben voltak, a Belvárosi Színház igazgatója Bárdos Artur, a Vígszínházé Jób Dániel, csupa nagymúltú rendező és színházi szakember, de talán mind között a legdinamikusabb a fiatal Várkonyi Zoltán, nagyszerű színész, 1943-ban Pünkösti Andor Madách Színházában Hamlet alakítója. 1945 után saját színházának tervezetét és jövőjét is hamleti megalkuvás nélkül álmodta meg: lenni, vagy nem lenni. Anouilh, Sartre, Giroudoux, Salacrou, Wilde és természetesen Csehov, ezek voltak az ő áhított szerzői, és ha vígjáték, akkor Noel Coward. Az ilyen műsorterv azonban nem olcsó mulatság. Várkonyi 1946 elején Párizsban és Londonban járt, színházi ügynökségekkel tárgyalt, mint később mondotta: mámorítón gyönyörű és izgalmas napokat élt át. Aztán hazatért. „Az álmaim témája már lassanként kimerül, írta, telt házakról, adóelengedésről tudok álmodni már csak…”
Színházának gazdasági igazgatója, Magyarics, a tehetséges pénzügyi szakember meghúzta a vészféket. A terhek nőttön-nőttek, az adósságok szaporodtak, és a legigényesebb darabok sem vonzottak „telt házat”. A tanácskozás végén úgy döntöttek, hogy a nyári szezonra kellene egy jó zenés vígjáték, amely estéről estére megtöltené a színházat. A közönség nevetni akar, felejteni és menekülni a baljós előérzettől. Sartre-től a „Temetetlen holtak” kitűnő darab. De vajon sorba állnak érte a pénztár előtt? A hír eljutott Rudolf fülébe: jó zenés vígjáték kellene a Művész Színháznak. Erre a műfajra a kőszínházak közül akkor egyedül a Jókai téri Medgyaszay Színpad specializálta magát, Somogyi Kálmán intézménye. Dehát az más színvonal, más igény, többé-kevésbé a hajdani komédia orfeum nyomdokain. A szinposzissal, az angliai többnejűség szatírájával Halász Rudolf beállított Várkonyi Zoltán irodájába a Művész Színházban. Várkonyi hellyel kínálta és a szinopszist nyomban elolvasta. A férfihiány leküzdésére az angol férfiak két feleséggel élhetnek családi életet? A vígjáték ötletben „volt valami”, de a vázlat csak kevéssé meggyőző. Amint arról később értesültem, Várkonyi a kéziratot a következő mondatok kíséretében nyújtotta vissza: – Nézze, Rudi, maga tehetséges és közismert slágerszerző, de a színműíró fantáziája és készsége hiányzik ebből a vázlatból. A Művész Színház nem avathat magából színműírót.
Rudiból erre kitört az őszinteség. Ő nem is gondolt arra, hogy „egyedül” írja meg a vígjátékot, megnevezett engem, mint társszerzőt, és ha már a vallomásoknál tartott, elmondta még azt is, hogy az odavetett ötlet tőlem származik. Nos, ezt követték Zoltán sűrű telefonhívásai, addig, míg meg nem találtuk egymást. Arra kért, hogy este jöjjek fel a Rökk Szilárd utcai lakásába. A csaknem éjfélig tartó „konferencia” arra a kérdésre összpontosult, hogy valóban hajlandó vagyok-e társszerzőként együttműködni Halász Rudolffal, és megírni a zenés vígjátékot, mert ha igen, akkor másnap aláírhatjuk a szerződést. A zenét Horváth Jenő írja, a főszerepben gondoljak Feleky Kamillra, aki nem csak kitűnő táncos komikus, de nagyszerű színész is. A többi pedig? Hiszen ismerem a Művész Színház társulatát. A darabot Apáthi Imre rendezi, és ha egy jó szerep van benne őneki is, az tiszta haszon.
Visszanézve hat évtized távolságból 1946-nak arra a májusára, pályafutásomnak csakugyan különös epizódja volt a „Házasság hármasban” tünete. Azon a tavaszon töltöttem be 24. életévemet, de a „mesterségben” (ha szabad annak nevezni, és miért ne lenne szabad) már öreg fiú voltam. 18 esztendős koromban a „Film Színház Irodalom”, Egyed Zoltán igen népszerű és bátor hetilapjának voltam a munkatársa. Ennek köszönhetőn otthonos a színi szakmában, jó barátságban Várkonyi Zoltánnal is. Svábhegyi refugiumában, amikor lámpalázasan Hamlettől zúgott a feje, hosszan vitatkoztunk az előtte álló próbatételekről, deklamációjához végszavakat adtam: „Őrültség, de van benne rendszer…” Közben amúgy mellékesen egy-két regény, az 1943-as Könyvnapon a sátorban „Szülei elváltak” című regényemet dedikáltam. Mindezt azért említem, mert innen eredt a bizalom, ha nem is az ősi, de az ifjonti erényben. Közben, persze, volt egy kis „kiesés”, egy kis hányattatás, front a Kárpátokban, és egy kis hadifogság a galiciai Samborban, véres csaták régiójában a legendás Dnyeszter mentén. Erről azonban majd egyszer, máskor…
Megkötöttük tehát a szerződést, de akkor azután igazán el kellett kezdeni dolgozni. Megállapodtunk a vígjáték címében: „Házasság hármasban”. Igazán sejtető. Kevés idő állt rendelkezésre. Várkonyi június közepén akarta bemutatni a darabot, márpedig akkor májust mutatott a kalendárium. Útjaink elváltak a szerzőtárstól: Rudolf írta a dalszövegeket, Horváth Jenő konponálta a melódiákat, én egy dunaparti kávéházban a cselekményt szőttem-szövögettem. Minden elkészült időre. A habkönnyű vígjáték nem is annyira dió, mint inkább mogyoróhéjban: rövid előjátékkal kezdődik a londoni Parlamentben. Jim Gordon képviselő nagy derűltség közepette előterjeszti törvényjavaslatát a többnejűség engedélyezésére. A Parlament harsány jókedvvel úgy dönt, hogy kötezeli Gordont, próbálja ki a javaslatát ő maga, külön rendeletben lehetővé teszik számára, hogy két lányt vegyen feleségül. Aztán majd meglátják, hogy beválik-e a terv vagy sem? A képviselő félénk, bátortalan fiatalember halálra rémül, visszakozna, de nem lehet, aki másnak vermet ás, maga esik bele. A hármas házasság valóban létrejön. A pórul járt próbaférjet Feleky Kamill játszotta, a két feleséget Kiss Manyi és Szemere Vera. Anglia nagy nyilvánossága előtt kell bebizonyítaniok, hogy életképes vajon a javaslat, vagy sem. Persze, semmi sem sikerül, csődöt mond a hármas együttélés. A feleségeket daliás férfiak menekítik ki a zátonyra futott házasságból, Rákossy Tibor, az akkor igen népszerű bonviván alakította az egyiket, Halász Géza a másikat. Ez a nagyszerű, sokoldalú fiatal színész, szerelmi konfliktus miatt követett el nem sokkal később öngyilkosságot. A képviselő pedig csinos szobalánya karjaiban keres és talál feledést. A darabot Apáthi Imre rendezte, természetesen jutott benne szerep őneki is: egy „pszichoanalitikust” alakított, aki a két feleség között őrlődő képviselőt megmenti az idegösszeomlástól. Halász Rudolf dalszövegei és Horváth Jenő melódiái egytől-egyik slágerek lettek, főként a „Te vagy a fény…” című, amelyet még évek múltán is játszottak a zenekarok és énekeltek a műsorokban, amikor a „Házasság hármasban” már régen feledésbe merült.
A darabot széttépték a kritikusok, jómagam személy szerint nagy csalódást okoztam nekik, de a közönségsiker szenzációs volt. Minden este rendőrök ellenőrizték, hogy a széksorok mögött, mellett és között elhelyezett pótszékek száma nem nagyobb-e az engedélyezettnél? A Művész Színház kapujában minden este kint függött a tábla, hogy az előadásra: Minden Jegy Elkelt! A darab eliramodott a százas széria felé. A minden esti bevétel azonban nem maradt a kasszában, a pénztár nyolc órakor bezárt, a millpengőnek nevezett papírhalmaz kilen órára már dollárrá varázsolódott. Hogyan csinálta ezt a Magyarics, az ő titka volt és maradt. A darab végül mégsem ért meg száz előadást, augusztus elsején megjelent a forint, az inflációt defláció követte, és a tábla nem függött többé a kapun. Várkonyi számítása azonban addigra bevált, a Művész Színház kifizette az adósságait és gyűjtött egy kis tőkét a következő évadra. Szeptemberben bemutatta Anouilh drámáját, az „Eurydikét”.
Amiként Bugs Bunny mondogatja a híres cartoonban minden epizód után: „that’s folks…”
