Első amerikai barátaim egyikét úgy hívták, hogy Kántor úr. A kerersztnevét akkor sem tudtam, amikor barátságába fogadott és nem tudtam később sem. Mr. Kantor -, így szólítottam őt-, ő meg engem a keresztnevemen. Világtalan ember volt, újságárus a Times Square-n, amelyet a „világ keresztútjának” is szoktak nevezni. Mr. Kantort naponta kétszer kerestem föl. Először délelőtt tizenegykor, másodszor meg délután háromkor. Mindkét alkalommal nagy köteg újságot vettem át tőle és a kötegeket fölcipeltem a szerkesztőségbe. Ez már a második állásom volt Amerikában, az első a connecticuti Danburyben a McLechlan kalapgyárban, amely kalandos korszakról majd egyszer később szólók. Ebben a második állásban, mint copyboy kerestem kenyerem a Newsweek magazin szerkesztőségében. A copyboy munkaköre leginkább a szerkesztőségi altiszt tevékenységére emlékeztet, bár nem azonos azzal, mert a szerkeszőségi altisztekből Budapesten nem igen lett újságíró, míg a copyboy nem más, mint ifjú újságíró tanonc. Ha jó összeköttetése van, vagy kitünteti magát az egyetemi újság körül tanúsított buzgalmával, akkor a nyári szünetben alkalmazza valamelyik újság, vagy magazin copyboynak. Efféle nyári gyakorlatok és egyetemi diplomája megszerzése után, ha ahhoz van kedve, bekerülhet egy magazin clip-deszkjéhez. A clip deszk, ahol a különböző újságokból kivágják a figyelmet érdemlő közleményeket és azokat címkével ellátva a megfelelő rovatok szerkesztőihez juttatják, még mindig csak a kezdet, és egy-két évre megrekedni ott nem ritkaság. A clip után következik a szerkesztőségi asszisztens lépcsőfoka, amely munkakörben már elég sokan megöregszenek. Így volt ez, ahogyan mondani szokás „az én időmben”, ma már, internettel a szerkesztők kezeügyében, özönvíz előtti szorgoskodásnak számítanak mindezek. Dehát az özönvíz előtt (vagy után?) voltam én copyboy a Newsweeknél. Az epizód tehát régimódi történet.
Sokféle türelmetlenség feszített akkoriban, azért hagytam ott a McLechlan kalapgyárat is, ahol pedig néhány esztendő alatt elsajátíthattam volna a kalapkészítés mesterségét. Vagy talán megsejtettem, hogy a kalapnak nincs jövője? A baj Kennedy elnökségével kezdődött. JFK fején csak nagyritkán lehetett kalapot látni, aminek következtében az amerikai férfiak is leszoktak róla. A kalapgyárosok rimánkodása után az elnök sűrűn tűnt fel kalappal – a kezében. A válságot azonban ez nem oldotta meg, Danburyben, amelyet a múltban kalapvárosnak neveztek, egymás után mentek csődbe a kalapgyárak, így Mvlechlan is. (Newsweek-beli alkalmazásom a budapesti tavaszban gyökerezett. Abban az időben, amikor már volt „valami a levegőben” a Time magazin bécsi tudósítója, Simon Bourgin, csodaszép, halványkék, bécsi rendszámú Oldsmobile gépkocsiján időről időre berobogott Budapestre. Egy társaságban kerültünk ismeretségbe. Egyszer aztán azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy szeretne megismerkedni Boldizsár Ivánnal, tudnék-e ebben a segítségére lenni? Boldizsár akkoriban, ha jól emlékszem, még a Hétfői Hírlap megindulása előtt, valamilyen művészeti folyóiratot szerkesztett az Állami Lapkiadóházban. Telefonon történt jóváhagyása után oda állítottam be Simon Bourginal, a bemutatás után magukra hagytam őket. Néhány héttel később a Time magazin hazarendelte Bourgint, az ambíciózus újságírót nagyobb bosszúság nem is érhette volna, júniusban hazautazott, lemaradt a világtörténenelmi szenzációról. A Time kötelékéből kilépett és a Newsweek Los Angeles-i szerkesztőségének vezetését vette át. Ilyen bonyolult úton-módon keletkezett az én „összeköttetésem” a Newsweekhez és ottani copyboy állásomhoz, amelyhez Bourgin segített, bár azzal a figyelmeztetéssel, hogy a magazin jellege miatt kezdethez, új starthoz, nem a legalkalmasabb. Igaza volt.
Akkori angol nyelvtudásommal a Newsweek másra aligha használhatott volna, de a méltatlan beosztás miatt keserűség mardosott. Borús hangulatú napjaim vígaszát Mr. Kantor jelentette. Mielőtt azonban hozzá jutottam volna délelőtt 11-kor, előbb még át kellett esnem, pontban reggel tízkor, egy számomra roppantul és minden alkalommal kudarccal végződő feladaton. A Times Squaren lévő Times-torony pincéjében halmozzák föl minden hajnalban az úgynevezett „out-of-town” újságokat, ott szortírozzák, regisztrálják, kötözik bálákba. Minden újságot, amely az Egyesült Államokban, New York határain kívül megjelenik. Ide kellett leereszkednem minden reggel, hogy átvegyem és fölszállítsam ezekből az újságokból a magazin szerkesztőségébe azokat, s mindből jónéhány példányt, amelyekre előfizetett. St. Louis-i, San Francisco-i, philadelphiai, washingtoni, Amerika szerte kiadott lapokat. Lemenni a pincébe, az még viszonylag könnyű volt. Feljönni többszáz újsággal, az már kevésbé. Odalent a pincében megkaptam a kötegeket és azokat ráhelyeztem egy kis targoncára. Azt elhúztam a teherlifthez és a lapokat beraktam a liftbe. Ez azonban sajátos lift volt, nem zárt fülke, de a vasketrec, amelynek csak padlózata és ráncos teteje volt, de fala nem. A liftaknában két kötél rezgett egymás mellett. Az egyik kötelet meghúztam és azzal a lift elindult fölfelé. A lift a Times-torony melletti járdára érkezett és ott, ahol föl kellett bukkannia, a járdát kétfelé nyíló vaslap fedte. Amikor a lift elindult fölfelé, a járda mellett élesen berregni kezdett egy csengő, figyelmeztetve a járókelőket, hogy kerüljék el a vaslapot. Amikor meghallottam a csengőt, én már dermedtem néztem fölfelé. A lift lassan fölkúszott, fejem fölött kettényílt a vaslap és megérkeztem a járdára. Itt azonban valamiféle manővert kellett volna alkalmaznom a második kötélen, valamit, amivel a lift nyugalmi állapotát biztosítottam volna, hogy kirakhassam a járdára az újságokat. Én azonban minden alkalommal összetévesztettem a köteleket és nyomban a fölérkezés után máris ereszkedni kezdtem ismét a mélybe, a lift süllyedt, újra becsukódott a járdatető és utaztam a homály birodalmában.
Valahol, valamikor a gimnáziumban taníthattak valamit az efféle mechanizmusok titkairól, Papp tanár úr bizonyára kifejtette hajdanán, hogy mi lenne a két kötél játékának rejtélye, én azonban akkor otthon lehettem mandulagyulladással. A megrőkönyödött járókelők ennek folytán azt látták, hogy éktelen csöngetéssel fölérkezik a teherlift, nyílik a vastető, fölbukkan egy nagy halom újság, közepén egy kuszálthajú, verítékes és riadttekintetű fiatalember vet menekülni vágyó pillantást az utcára, de hiába minden, a lift már indul lefelé, a tető lassan csukódik és a kísérteties alak az újságjaival együtt eltűnik a mélyben, mint a látomás.
Ebből a reménytelen kalandból rendszerint az mentett meg, hogy több ilyen menettérti utazás után másik copyboy (egyetemista!) érkezett valamelyik laptól, berámolta kötegeit az én báláim mellé és velem együtt utazott fölfelé, hogy odafent aztán biztonságos mozdulattal lehorgonyozza a teherliftet és végre én is kirakhassam a lapjaimat. Érthető, hogy már többnyire rosszkedvűen, elcsigázott állapotban érkeztem Mr. Kantorhoz. Mikor először jártam nála, akkor megkérdezte, hogy honnan csöppentem Amerikába? Mondtam neki, mire földerült az arca. Világtalan szeme mintha az arcomat fürkészte volna. – Ah – mondta –, ez érdekes. Én Lengyelországból jöttem a szüleimmel. Varsó mellett születtem. Húszéves legényke voltam. Annak éppen negyven esztendeje. És mondott néhány magyar szót, hogy engem rögtön boldoggá tegyen. „Jónapot, fenemegeszi, hogy van.” Ezt még tizenötéves korában tanulta a falujában lévő fűszerestől, aki Magyaroszágon született. Kicsi a világ. Mire elmondtam neki azt a négy lengyel szót, amit a háború alatt tanultam Budapesten egy odamenekült lengyel tiszttől, aki a kőbányai serfőzdében dolgozott és bonyolult történeti tapasztalatai folytán eljutott a bölcsesség bizonyos fokára. „Cieszmi sie, jutro bedzie gorzej!” Ami olyasmit jelent, hogy föl a fejjel, lesz ez még rosszabb is.
Ezt hallván Mr. Kantor is örvendezett. Ilyen helyzetekben derül ki, hogy csakugyan milyen kevés szó elég a kölcsönös megértéshez. Valahányszor Mr.Kantor elé járultam az újságokért (Daliy New, New York Post, Journal American, etc.) minden alkalommal megkérdezte, hogy vagyok? Bár én mindig azt feleltem neki, hogy kitűnően, szükségét érezte, hogy vígasztaljon. – Nem kell elcsüggedni – mondta. – Amikor megérkeztem a szüleimmel negyven esztendeje, bizony nekünk se volt valami rózsás a helyzetünk. A lakatos szakmában dolgoztam és szépen kerestem, de húsz évvel ezelőtt elvesztettem a szemem világát. Azóta van ez az újságstandom.
– Valami baleset, Mr.Kantor?
– Nem – válaszolta –, hályog képződött mindkét szememen. Egyszóval én mondom magának, hogy sohasem szabad elcsüggedni. Látja, én is semmivel kezdtem. Hová jutottam volna, ha búnak adom a fejemet?
Álltam Mr. Kantor előtt és szomorúan néztem. Még ha mindezt egy milliomos mondaná, kastélya ámbitusán, szelíd büszkeséggel körülmutatva csodás birtokán, talán csakugyan derűt és optimizmust ébresztett volna bennem. De éppen ő bíztat engem saját szerencséjével, a vak újságárus a Times Square sarkán? És mégis mintha megvígasztalalódtam volna. Hátamra vettem az újságokat, búcsút vettem tőle és átvágtam a 42. utcán a márványhomlokzatú ház irányába, amelynek kapuja fölött (akkor) a Newsweek neve díszelgett. Röviddel később következett az elvilági utazás a Times-torony pincéjébe, amint azt kötelmeim sorában előírta a napirend. Amikor néhány hónappal később megváltam a Newsweektől, búcsút vettem M. Kantortól is. – Sok szerencsét! – mondta –, és bizonytalanul nyújtotta a kezét abba az irányba, ahol sejtett. De soha többé nem láttam Mr. Kantort. Elfelejteni azonban nem tudtam többé. Magam előtt látom, amint rám függeszti világtalan tekintetét és derűsen int, hogy csüggedésre semmi ok. A teherlifttel nem volt dolgom többé. Ma már arra is csak megbocsátó derűvel emlékszem vissza. Mr. Kantornak tökéletesen igaza volt. Csüggedésre semmi ok. Ha már egyszer a világ keresztútjára érkezett az ember, ahogyan a Times Square-t nevezik New York lakói…
