2024, december5, csütörtök
KezdőlapHalász PéterHalász Péter: A titok

Halász Péter: A titok

-

A londoni Oxford-streeten lévő Selfridge Áruháznak külön helye van szívemben, valahányszor arra jártam, merengő mosolyra késztetett, és ha rövid látogatásaim alkalmával megpillantom a háztömbnyi palotát, mint régi, meghitt ismerőst köszöntöm magamban. Pedig sohasem tartoztam vevőköréhez, a magyarázat máshol rejlik. Valaki megörökítette a magyar irodalomban. Igaz, hogy nem mint áruházat, de mint titokzatos bűvészt, akinek nagy mutatványa, hogy guillotine-nal lefejezi önmagát, azután fölkapja a levágott fejét, a nyakára teszi, jó erősen odanyomja, hogy összeforrjon a törzzsel, és diadalmasan kisétál a színpadról. Az a „valaki”, aki megörökítette, Heltai Jenő volt, „A 111-es” című regényében. Valamikor réges-régen, hogy annak hány esztendeje lehet, magam sem tudom, olvastam egy interjút Heltai Jenővel, amelyben erre a regényre emlékezett. Talán az 1930-as években jelent meg ez az interjú, azzal kapcsolatban, hogy a „A 111-es”-ből magyar film készült, a főszerepekben Lázár Máriával, Törzs Jenővel és Jávor Pállal. Heltai elmondotta, hogy a regénynek már a harmadik fejezetét írta, elérkezett ahhoz a jelenethez, amelyben színre lép a bűvész, de a titokzatos alaknak még nem volt neve. Mivel a bűvész származása mindvégig homályban marad, a Majestic-szálló alkalmazottja azt mondta róla, hogy „beszél az, kérem, minden nyelven, magyarul is, még a hasából is”, nemzetközi hangzású névre volt szükség. Heltai elmondotta az interjúban, hogy pár héttel azelőtt csomagot kapott Londonból, benne áruházi prospektust, amely az íróasztalán feküdt, tűnődés közben pillantása erre a prospektusra tévedt és a bűvésznek már volt neve: Joe Selfridge. Apró műhelytitok, amelyről, gondolom, az áruház igazgatóságának sejtelme sincs, pedig a regény kilépett a magyar irodalom zárt köréből és „Monsieur Selfridge” címmel francia fordításban is megjelent. „A 111-es” fülledt erotikával átszőtt szerelmi regény az alkoholtól és kártyás-szenvedélytől kábult fiatal báróról (neve nincsen, a történet első személyben őmaga mondja el) Selfridge úrról, akiről mindvégig homályban marad, hogy zseniális bűvész-e, klóker, szélhámos, az okkult tudományokban jártas sarlatán, avagy egyszemélyben mind a négy és a lengyel Vera, Selfridge úr barátnője, aki a züllött báróval forró kalandba sodródik, mire a kétségbeesett bűvész a guillotine-nal csakugyan és végérvényesen lefejezi önmagát. A színhelyek: a budapesti Majestic-szálló és a bécsi Sacher. Időpont? Az nincs. Homályban marad, csakúgy, mint Selfridge úr származása és jelleme, mint az, hogy Selfridge úr szörnyű öngyilkossága után a félőrült Vera hová menekül, hová utazik és hogy a fiatal regényalaknak miként alakul további sorsa. Történetét ezzel a négy szóval fejezi be: „És én még élek!”
         Mi ennek a regénynek a mondanivalója, túl azon, hogy érdekfeszítő, fordulatos és szórakoztató? A mondanivaló, ha úgy tetszik, rejtélyes, mint „A 111-es” szereplőinek eredete és sorsa, mint a Majestic-szálló 110-es számú többnyire üres szobájából a szomszédos 109-es-ben lakó báróhoz átszűrődő vérforraló hangok. Megfejtését az az egyetlen, dőlt betűkkel szedett sor kínálja, amelyben Heltai a regény végső fejezete után közli megírásának helyét és idejét, a következőképpen:
         Budapest 1919. február-április.
         Elképzelhető, hogy az olvasó nem tulajdonít ennek különösebb jelentőséget. Sőt, tekintete talán átsiklik a soron. Elgondolkozik a sajátságos történeten és a regény érzékiségtől fűtött légköre – távoli rokonságban Zilahy Lajos sokkal későbben írott regényével, a „Halálos tavasz”-szal – kíséri még egy ideig. Pedig annak a sornak mondanivalója van. Mi történik Budapesten az 1919-esztendőben, február, március és április havában? Amikor Heltai Jenő papírra veti regényének kezdő sorait…
„Örömtelen életemnek egyik legszomorúbb korszakában a Majestic-szállóban laktam, az első emeleten, a 109-es számú szobában…”
         …Budapesten már harmadik hónapja jelenik meg a Moszkvából hazatért Kun Béla propagandalapja, a „Vörös Újság”, február 20-án véres utcai harc tombol a Népszínház utcában, a február 26-i párizsi békekonferencián megpecsételődik Magyarország jövőbeli sorsa, március 19-én Vyx alezredes az erről szóló jegyzéket átnyújtja Károlyi Mihály miniszterelnöknek, Károlyi lemond, két nappal később megalakul a Tanácsköztársaság, amely március 22-én elkoboz és néptulajdonná nyilvánít minden állami-és magánvagyont, Vörös-őrséget, majd március 25-én Vörös-hadsereget szervez, április 2-án kimondja, hogy szavazati jog csakis a munkásokat és a katonákat illeti meg, mindenki mástól terror útján kíván szabadulni, amelynek keresztülvitelére Szamuelly Tibort diktátori hatalommal ruházza fel. A fogházak tele az értelmiség, a polgári társadalom vezető személyiségeivel, katonatisztekkel és arisztokratákkal, a Tanácsköztársaság Magyarországot az orosz érdekszférához tartozónak deklarálja, a külügyi népbiztos Kun Béla, ugyanakkor francia parancsnokság alatt megkezdődik a cseh, román és szerb csapatok felvonulása Budapest ellen, sokan elmenekültek, Bécsben szoronganak.
         Heltai dolgozik. Írja „A 111-es”-t. Regényhőse nézi Selfridge urat és közben azt mondja magában:
         „Kínlódj csak! Kínlódj csak! Én is kínlódok. Nekem is az fáj, ami neked, a nagy, szürke szem, a szőke haj, a forró száj, a fehér test, Vera!”
         Bölcs író. Nem fiatal már, de még nem is öreg, 48 esztendős. Tudja, hogy Tanácsköztársaság és Kun Béla és Szamuelly Tibor és mind a többiek már nem lesznek sehol sem, örök és változatlan csak a mese, a magas szinten ábrázolt emberi sors iránti érdeklődés marad. Heltai nem vonult elefántcsont-toronyba, a közhellyel imígyen nevezett izolációba. Heltai Jenő mesélt. „Katóról” és a „királyné apródjáról”, „Egyiptom gyöngyéről”, „A nagy nő”-ről, „A masamód”-ról, „Írók, színésznők és már csirkefogók”-ról és a „Néma leventé”-ről, és bűbájos és gyönyörű verseket írt, mert költő volt, költészetének zenith-jére talán éppen a „Néma leventé”-vel ért. Nem volt tehát mondanivalója a napi politikáról, amely napi politika marad akkor is, ha esztendőkig, vagy akár évtizedekig tart? Dehogynem! Ez volt a mondanivalója róla.
         1927-ben őt és Molnár Ferencet a francia kormány Becsületrenddel tüntette ki, a lovagi rendet jelképező piros szalagot mindvégig zakója hajtókáján hordta.
         Nekem még abban a szerencsében volt részem, hogy másfél-két esztendeig a közvetlen közelében dolgozhattam. 1945 augusztusában elvállalta a „Színház” című hetilap szerkesztését, ugyanakkor, amikor Tamási Áron a főmunkatársi pozíciót. De a lap tényleges szerkesztésében nem vett részt, 74 esztendős volt már akkor, a szerkesztőségi órákat azonban gondosan betartotta, minden reggel tíz órakor megjelent, amit megkönnyített számára, hogy a lap szerkesztősége az Andrássy út 77-es számú házban volt és Heltai akkor azzal átellenben lakott. Elolvasott és kijavított minden kéziratot, a nem egyszer könnyed léhasággal fogalmazó színházi újságírókból ily módon – legalábbis a Heltai által átdolgozott és a lapban megjelent cikkekben – a magyar nyelv mesterei lettek. Azután a lap átköltözött elődjének, a „Film-Színház- Irodalom”-nak egykori helyiségeibe, az Andrássy-út 45-be, a hosszabb séta már fárasztotta János bácsit (baráti köre nevezte így) és leköszönt a tisztségről.
         Őrzöm a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének 1946. július 17-ről keletkezett kétnyelvű – magyar és francia – tagsági igazolványát. Azért őrzöm, mert a magyar oldalán az elnök úr, Heltai Jenő írta alá, a francia oldalon pedig a „président”, Eugen Heltai.
         A „Színház” szerkesztőségének tagjai csaknem mind fiatalok voltak, akikhez képest Heltai matuzsálemi korban volt. Éppen ezért csodáltuk annyira szellemi frissességét, humorát, rendíthetetlen derűjét. Talán csak a járása volt öreges egy kissé, egyébként alkotóerőben túltett mindannyiunkon. A Nestroy nyomán írt vígjátékot, a „Lumpáciusz Vagabundusz”-t, a Nemzeti Színház felújítani készült, Heltai rendszeresen látogatta a próbákat. Ha éppen nem rövidszárú angol pipájából pöfékelt, akkor szivarra gyújtott. Egyszer, lapzárta után körbeültük őt a szobájában, emlékeiről kérdezgettük, amelyekből kifogyhatatlan volt, hiszen még Marlene Dietrichet is jól ismerte színinövendék korából. Egy ilyen beszélgetés közben valaki megkérdezte: – János bácsi, árulja el, hogy mi a hosszú éle titka? Heltai vállat vont és pipájának füstje mögül azt válaszolta:  – Sokat kell aludni. Fölöttébb szerény válasz volt ez, hiszen a Fészekben hosszú kártyacsatákat vívott esténként, délután meg ritkán hiányzott a lóversenyek páholyából. A titok inkább abban rejlett, hogy egész életében szorgalmasan dolgozott, figyelmét, türelmét és tehetségét a hivatására összpontosította. Azt cselekedte, ami reá bízatott. A többi? Elszáll, mint a füst. Mint a pipafüst.
         85 esztendős korában hunyt el. Higgadt bölcsessége és filozofikus derűje azóta is pótolhatatlan. Pedig, de nagy szükség lenne az ilyenre, szűkebb pátriánkban, éppenséggel napjainkban!
Amerikai Népszava
Amerikai Népszava
Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.
25,000KövetőKövessen minket!
1,000KövetőCsatlakozzon!
340KövetőIratkozzon fel!

Legutóbbi bejegyzések