Mr. Miles ezen a délutánon néhány perccel később érkezett a Grand Central Terminalra, mint általában az elmúlt húsz esztendő délutánjain és így az 5.23-kor induló crestwoodi vonat már csaknem tökéletesen megtelt utasokkal. Végighaladt a kocsikban, ablakmenti ülést sehol nem talált, megadó sóhajjal leült egy fiatalember mellé, a belső ülésre. Mr. Miles nem azért részesítette előnyben az ablak melletti ülést, mert a táj szépségeiben óhajtott gyönyörködni, sőt nem is nézett ki az ablakon, húsz esztendeje tette meg ugyanezt az utat naponta kétszer, otthona és hivatala között, ismert már minden fát, telepet, házat, ami útbaesett. De az ablakmenti ülés az, ahol jól lehet aludni, zavartalanul, az esetleg hamarabb leszálló szomszéd nem riasztja fel az embert és a járatban végigloholó kalauz, vagy a fel-leszálló utasok sem lökdösik. Most azonban három vagy négy perccel későbben érkezett s ez már elegendő ahhoz, hogy a belső járatmenti ülésre kényszerüljön. Mr. Miles nem szerette az efféle bosszúságokat. A rendet, a nyugalmat, a megszokottat kedvelte: bankigazgató volt, a számok, a cáfolatlan logika és a fogaskerekek megbízhatóságával kapcsolódó életkörülmények embere.
New Yorkban ezen a napon fullasztó volt a kánikula, párás a levegő, mintha csak földre ereszkedett felhőkben közlekedett volna az ember. Mr. Miles oly sietősen lépkedett a perzselő utcákon a pályaudvar felé, hogy alaposan megizzadt s ráadásul a teli vasúti kocsiban is meleg volt, jóllehet működött a léghűtő berendezés. Minthogy azonban a felszálló és a kocsikon végigcsörtető utasok folyton nyitják a vagon-ajtókat (s a hanyagabbak nyitva is hagyják) az air-conditioner igyekezete reménytelen, nem tudja lehűteni a kocsit. Majd amikor elindultak és elhagyják a 125. utcai megállót is és egy ideig senki sem nyitogatja az ajtókat, kellemesen lehűl a kocsi. Mr. Miles ismerte már ezeket a dolgokat. Egyáltalában: a vasúti bejáró életnek nem voltak olyan rejtett mozzanatai és motívumai, amelyeket Mr. Miles ne ismert volna. Húsz év nagy idő, sokféle csalafintaságot megtanul az ember.
Mielőtt maga elé tárta volna délutáni újságját lopva egy oldalpillantást vetett a mellette ülő fiatalemberre. Túlzás volna azt mondani, hogy haragot, vagy gyűlöletet érzett volna irányában, de valamelyes ellenszenvet feltétlenül. Kényelmesen, oldalt dőlve ült a fiatalember, fejét az ablaknak támasztotta (hiába, no, csakis az ablakmenti ülés kényelmes), ingujjban volt és egy regényt olvasott. Mr. Miles ellenszenvét két körülmény keltette föl: az egyik az volt, hogy a fiatalember az ő helyét foglalta el, a másik pedig az, hogy regényt olvasott. Ezekkel a délután ötkor regényt olvasó emberekkel általában véve baj van. Ők azok, akik vállat vonva térnek napirendre a világ eseményei fölött, sőt cinikus gúnnyal hátat fordítanak azoknak és kaján megvetéssel beszélnek azokról, akik az esti lapban elsőnek a tőzsdei árfolyamjelentést lapozzák föl, hogy ellenőrizzék részvényeik pillanatnyi helyzetét. Ők tüntetően regényt olvasnak. Mintha a világ haladása, sorsa, biztonsága azokon az embereken múlna, akik regényeket olvasnak délután ötkor! Mr. Miles nem volt általában véve ellensége a regényolvasásnak, felesége Mrs. Miles gyakran olvasott regényeket ráérő idejében (kéthetenként fölkereste a crestwoodi kölcsönkönyvtárat) és egy-egy regénybe, amely ilyen-olyan oknál fogva híres lett és gyakran szerepelt a lapokban, még ő is beleolvasott, esténként, lefekvés után. Három-négy oldal után azonban elálmosodott, a szeme lecsukódott, a könyv kiesett a kezéből és a lámpát már Mrs. Milesnek kellett eloltania. Hiába, ha az ember a tények világában él, akkor fikcióhoz kevés ideje marad.
A vonat elindult, hamarosan jött a kalauz és az utasok fölmutatták havi bérleteiket. Ezen a járaton csaknem mindenkinek bérlete van. De a fiatalembernek, aki Mr. Miles ablakmenti helyét foglalta el, nem volt bérlete. A fogason függő zakója zsebéből pénzt kotort elő és jegyet váltott a Tuckahoe-ig. Mr. Miles a fejét csóválta. Nem elég, hogy elfoglalták a helyét, de ráadásul egy alkalmi utas! Megtörölte homlokát, az átkozott kocsiban nem hűl le a levegő. Mr. Miles fölállt, levette a zakóját, ő is a fogasra akasztotta, újságjával legyezte magát. A tőzsdei jelentést már elolvasta, a főbb eseményekről szóló legújabb jelentéseket is és lassan hatalmába kerítette a melrosei álmosság. Azért nevezte így, mert a leküzdhetetlen vágy az elszenderülésre minden alkalommal akkor jelentkezett, amikor a vonat a Melrose nevű kis helyég állomásán haladt át.
Mr. Miles elszunyókált, de néhány perc múlva felriadt. A belső ülés kényelmetlen, könyöke minduntalan lecsúszik a kartámaszról. Azonkívül most már lehűlt a kocsi és Mr. Milest könnyű borzongás fogta el. A kabátjáért nyúlt tehát és magára vette. Feje előrebillent. Elaludt.
De egyszerre csak magához tért álmából és olyan éber lett, mint még soha. Szemét azonban nem nyitotta fel. Feszülten várakozott. Döbbenetes dolog történt ugyanis. Érezte, hogy útitársa, az ablak mellett ülő fiatalember óvatosan belenyúl a zakója zsebébe. Mr. Miles szíve hevesen dörömbölt. Egy zsebtolvaj! Zsebtolvaj, a crestwoodi vonaton! Érezte a fürge ujjak kotorászását a zsebében. Aztán ösztönösen cselekedett. A zsebéhez kapott és megragadta a fiatalember csuklóját. S abban a pillanatban éles, átható tekintettel ránézett:
– Ez most megdöbbenti, ugye – sziszegte –, hogy ébren vagyok? Azt hiszem, ennél klasszikusabban még nem értek tetten zsebtolvajt. Hiszen a keze még mindig a zsebemben van.
– Uram… – kezdte a fiatalember.
– Hallgasson – mordult rá Mr. Miles –, tudom, hogy most könyörögni akar, hogy most először és hogy soha többé. S ha én másfajta ember volnék és nem tudnám a társadalommal szembeni kötelességemet és felelősségemet, akkor talán futni hagynám. Hiszen tömérdek kényelmetlenséget zúdítok saját fejemre. Rendőrség, kihallgatás, később tárgyalás, talán nem is egy, de tárgyalások sorozata. Rengeteg idő és bosszúság. De nem kötelességem-e, hogy vállaljam? Miféle ember maga, hogyan vetemedhetett ilyesmire? Ital, kártya, nő, egyik, vagy másik, esetleg mind a három? Sőt talán még egy negyedik is s ez a legvalószínűbb: kábítószer. Tudom, hogy mibe kerül ennek a szörnyű szenvedélynek a kielégítése, olvasni róla eleget. Heroin, hasis, LSD. Az első pillanattól kezdve, hogy balsorsom idesodort a maga melletti ülésre, éreztem, hogy nem rendes ember. Miből? Magam sem tudom. Az ösztönök. Meg kell mondanom, nem választott magának rossz működési területet. Fáradt, hazatérő utasok, a napi munkától elpilledt emberek, elszunnyadnak a vonaton, közben maga kifosztja őket. Ki tudja, hány szerencsétlen vette észre otthon, hogy hiányzik a pénztárcája? A rendőrség az ilyen esetekben tehetetlen. Hol kezdjék a nyomozást? Maga a markába röhög és holnap már egy másik vonalon tevékenykedik. Hagyjam futni? Most ezért rimánkodik, ugye, hogy eresszem el s megígéri, hogy soha többé. Leszokik a heroinról vagy hasisról, a kártyáról és szakít a nővel, aki rossz útra sodorta. Milyen nő? Vöröshajú? Szőke? Éjfekete? Miket suttog a fülébe? El tudom képzelni. Ah, jól el tudom képzelni az ilyen bűnös életet élő emberek örömeit. De látja, a maguk örömeit mi fizetjük, mi a keményen dolgozó, felelős és kilengéseket nem ismerő emberek. A társadalom. Mi, akik felülünk a vonatra reggel és a városba száguldunk, vagy döcögünk, függően a közlekedési körülmények aznapi alakulásától és aztán délután öthúszkor ismét haza… a feleségünkhöz, a családunkhoz, a vacsoránkhoz, a kötelességeinkhez. Amíg maguk bronzvörös bestiák karjaiban hajszolják az élet örömeit. Mi csak gürcöljünk, mi csak számoljunk, összeadás, szorzás, kivonás, fizessünk adót, számlát, nyugdíjalapot, vonaton ki, vonaton be, újra és újra, minden nap, minden héten, minden hónapban, évben, évtizedben, amíg maguk… maga piszok… Megállj! Odaadlak a rendőrnek, ha ezerszer hallgatnak ki, akkor is, ha évekig tárgyalásra járok, akkor is… ne mozdítsd a kezed… azt ugyan ki nem veszed a zakóm zsebéből. Így hívom ide a kalauzt, itt marad a kezed a zsebemben, amíg megáll a vonat, jön a rendőr… vöröshajú dög, az jó, mi, az kell, az én pénzemen, amíg én hazabumlizok, húsz éve az öthuszonhármason… majd adok én neked!
Mr. Miles hangja elfulladt. Zihált, levegő után kapkodott. Ahhoz sem maradt ereje, hogy a kalauz után kiabáljon. A fiatalember ijedten nyugtatta:
– Drága uram… vigyázzon magára…. szívrohamot kap. És engedje el a kezemet! Az igaz, hogy a kezem a zakó zsebében van, de a zakó az enyém és így a hozzátartozó zseb is.
Mr. Miles szeme kerekre tágult:
– Micsoda?
– Hát persze – mosolygott a fiatalember. – Az előbb ön a fogasról a saját kabátja helyett az enyémet vette le és azt húzta magára.
Mr. Miles végignézett önmagán. Aztán a belső zsebéhez kapott. Megsemmisülten motyogta:
– Csakugyan….
– Nem tesz semmit – vigasztalta a fiatalember –, ez is szürke, az is szürke, könnyű összecserélni.
– De hát miért nem szólt? – nyögte Mr. Miles.
– Mert én sem vettem észre. De aztán ki akartam venni egy levelet a fogason függő zakóm zsebéből, s akkor láttam, hogy a zakó nem az enyém, de az öné s ön viszont fölvette az enyémet. De olyan mélyen aludt. Miért ébresztettem volna föl? Gondoltam, mielőtt majd leszállok… A levelet óvatosan ki akartam venni a zsebből. Látja, rajtavesztettem – nevetett.
Mr. Miles azonban nem nevetett. Levette a zakót, átadta a fiatalembernek, aztán fölvette a saját kabátját.
Aznap este vacsora nélkül tért ágyba. Álmában vöröshajú nők táncoltak körülötte és ő egy kifogyhatatlan pénztárcából százas bankókat hajigált a levegőbe.
