Halász Péter: Múlt nélkül

 Ismét megérkezett az utazások évadja és a müncheni utcákon – ahol egyébként is és minden időben több, mint egymillió gépkocsi küzd az előre jutásért –, torlódnak a külföldi rendszámú emeletes autóbuszok Olaszországból, Svájcból hozott utasokkal. A Münchenre szánt órák többé-kevésbé azonos program szerint telnek el: látogatás a régi Pinakothékában, majd vele szemben az újban, a Nymphenburgi kastély megszemlélése, majd az Englisher Garten, a Residenz, lassú átgördülés az elegáns Maximilian-strassén, az Istar-parton, jó ebéd egy vendéglőben (az étkezés a jegy árában foglaltatik), és aztán tovább, függően az útvonaltól a Tegernsee, Garmisch vagy Salzburg felé. Ezeknek az autóbuszoknak többnyire idős utasai vannak, nyugdíjas férfiak, özvegyasszonyok, özvegyemberek, ők az ilyen egy- vagy többnapos buszkirándulásokat szervező utazási irodák törzsvendégei, akiket a cég nevükre címzett, csábító képekkel illusztrált prospektusban értesíti a következő útitervről és annak áráról, a részvételt máris be lehet jelenteni. Fiatalokat nem vonz az ilyen utazás, a „seniorokat” annál inkább. Lévén tömérdek szabad idejük, az övék ma már a legmozgékonyabb generáció, tisztességes nyugdíj, meglehetős összegecske a takarékban, megengedhetik maguknak az ilyen kalandozásokat. Amikor a busz megáll egy-egy (programba illesztett) látnivalónál, vagy pláne a vendéglőnél, amelyben terített asztal várja őket, esetleg a délutáni kávé és kuglóf örömeit kínáló cukrászda előtt, korukat meghazudtoló élénkséggel, nevetve, csevegve, fölajzott várakozással tódulnak kifelé az autóbuszból. Ilyenkor hosszasan elnézem őket (a látvány gyakori, hiszen szemben lakom a Pinakothékával, a program elmaradhatatlan látogatóhelyével), és arra gondolok, hogy ezek a magas kort megért asszonyok és férfiak mennyire egységben vannak, mennyire egységben maradtak az életükkel. Biztos pedig, hogy megélték a maguk válságait, a svájciak kivételével, rajtuk is átsöpört a történelem, háború, katonaság, megszállás, ki tudja mennyi veszteség, áldozat, megpróbáltatás és újrakezdés, de valamit – ami a legdöntőbb – nem tudtak elvenni tőlük. A múltjukat. A sorsuk egységét. És ez az, gondolom fájdalmasan, amit a mieink elveszítettek, amitől megrabolták őket. A múltjuk nélkül maradtak. Odabent és idekint.

          Kilencven esztendős korában elhunyt Mikes Imre, az erdélyi származású nagyszerű publicista és esszéíró, akit a magyarországi rádióhallgatók Gallious néven ismertek. Hawaii-ban fejezte be az életét. „Fokozatosan romlott az állapota és elmaradtak a régebbi, hajnali tengerparti sétái is – írta levelében Vera, az özvegye. – Az unokánk, Péter 9 éves kislánya volt a nagy öröme, vele játszott, tanította sakkozni és nagyokat nevettek együtt.” Majd másutt: „Igyekeztem mindent megtenni, hogy jól érezze magát. A teraszunk a tengerre néz és kint ült, élvezve a kilátást.” A kép csaknem idilli. De utolsó levelében, amit hat esztendővel ezelőtt kaptam tőle, Imre elrejtette ezt a két mondatot: „Az eltelt három hawaii-i év bolond három év volt, az hittem, ha 20.000 kilométeres távolságot vonok gondjaim és magam közé, megoldódnak problémám. De éppen ellenkezőleg!”

          Nem is lehetett másként. Hová lettek az öreg Gallious mögül az erdélyi évtizedek, a Franciaországban töltött esztendők, a „Magyar Nemzet”-ben publikált párizsi tudósítások, a Münchenből sugárzott tüzes „reflektor”-ok, az indulat, a népszerűség, a visszhang, a sors egysége? Mi marad belőle? Postafiók 1067. Hawaii. Az elrabolt múlt.

          Lázár Miklósnak, a „Reggel” című hétfői lap tulajdonosának és főszerkesztőjének valaha Budapesten munkatársa voltam. Az igazi főszerkesztőnek az az ismérve, hogy ihlető erő sugárzik belőle, hogy a legtekintélyesebb munkatárstól a kezdő volontőrig mindenki méltó akar lenni az általa elvárt színvonalhoz. Úgy állott „Mundi” (mert mindenki így becézte) a szerkesztőség, a lapzárták élén, mint a hajóskapitány a parancsnoki hídon. 1948 őszén a „Reggel”-t az Állami Lapkiadó Vállalat saját kezelésbe vette és azonnal megszüntette. A népszerű lap elsüllyedt. Lázár addig állt a parancsnoki hídon, míg a fulladás veszélye nem környékezte, akkor nagy nehezen partra vergődött. Elment az országból, amelynek nyelvén úgy írt, mint rajta kívül kevesen. Egy ideig Amerikában élt, aztán Münchenben, aztán ismét New Yorkban. A 79. utca egyik „rezidens”-szállodájában, a Hotel Lucerne-ben lakott a feleségével, Nellyvel. Szomorú szálloda, szomorú szobája. Ott látogattam meg néhányszor. És magam előtt láttam az elegáns, négyszobás Klotild-utcai lakást, a dolgozószobát, a könyvekkel teli mennyezetes polcokat, a környezetet, amilyen egy pesti főszerkesztőnek dukált. Utoljára a New York-i Grand Central Terminal előtt láttam, fullasztó melegben, izzó párában, amint felesége Nelly karjában kapaszkodva lépkedett, az épületben lévő Whelan Drugstore-ba tartottak. Magányos, öreg házaspár, elhagyottam, az idegenség tengerében, név nélkül, múlt nélkül. A megtorpedózott sorsú, egykori kapitány.

          Valamikor az 1950-es évek végén Indig Ottóval sétáltam New York egyik utcáján. Münchenből érkezett pár napra, nyugdíjazás előtt állott, s mint a Szabad Európa Rádió munkatársa, amerikai letelepedési engedéllyel nem szándékozik élni, kivándorlásra nem gondol. „Tudod”, mondotta az őreá annyira jellemző irónikus mosollyal, „böngészgetem a New York Times állásokat hirdető rovatát, de olyat nem találtam, hogy hetvenéves liftboy kerestetik.” Akkor egy pillanatra hallottam a felviharzó tapsot a „Torockói menyasszony” Nemzeti Színházi előadásán, a tapsot az „Ember a híd alatt” második felvonása után, a szerzőt ünneplő „brávó”-t, de valóban csak egy pillanatra, mert aztán mindezt elnyomták autók tülkei és a csikorgó fékek és – délidő lévén – mindkettőnket magával sodort a Harmadik Avenue emberáradata.

A sors úgy hozta magával, hogy egyszer akaratlanul, szemtanúja voltam, amikor valaki elveszítette a múltját. 1948 májusának első szombatján a Nagymező-utcai Művész eszpresszó teraszán ittam – a szerkesztőségi órák kezdete előtt – feketekávémat. Két asztallal arrébb, panyókára vetett könnyű kabáttal, ült Jób Dániel, az akkor még romokban heverő és így a szomszédos Rádiusz-mozi épületébe költöztetett Vígszínház igazgatója. Mindketten tudtuk, hogy ebben az órában veszíti el a színházát. Odabent a színházban társulati ülés folyt és befejezett tény volt, hogy a színházat Jób Dánieltől háromtagú bizottság veszi át. Jób abban az esztendőben 68 esztendős volt. A hajdani félelmetes színikritikus, Bródy Sándor unokaöccse, az Oscar Wilde-ra megdöbbentően hasonlító novellaíró, akinek „Ifjúkor” című elbeszélőkötetét Osváth Ernő, a „Nyugat” szerkesztője tanulmányban üdvözölte, és akinek Ambrus Zoltán nagy jövőt jósolt, egyszerre csak letette a tollat, külföldre utazott, Reinhardt tanítványainak sorába szegődött, és aztán hazatérése után a Lipót körúti palotában megteremtette azt, amit „vígszínházi stílus”-nak neveztek. Mi volt az a stílus? Varsányi, Hegedüs Gyula, Tanay, Szerémy, Fenyvessy, a Góth-házaspár, Vendrey, Tapolczay, Keglevich, a Faludiak, az öreg Ditrói és az új magyar írók: Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Szomory Dezső, Lengyel Menyhért, Bíró Lajos. Őmaga is írt egy darabot, Jób, az „Őszi vihar”-t. S miután kidőltek a hatalmas pillérek, jöttek a Vígbe az újak: Tolnay Kláry, Ladomerszky Margit, Csortos, Jávor, Somló, Ráday, Bihary, a nagy epizodista, Mály Gerő, és ott búvik elő a tojáshéjból a lányosképű Benkő. Mennyi siker, forró este, harminc esztendő mennyi láza, hajnalba nyúló próbái.

          Odabent végetért a társulati ülés, a tagok szótlanul, elgondolkozva igyekeztek kifelé. Jób az arcokat figyelte, a színészek arcát. Némelyik megilletődött volt, némelyik zavart, némelyik hirtelen lángra lobbant. De senki nem állt meg mellette, gyorsan üres lett a színház tájéka. És akkor Jób Dániel is felállt és lassan elindult az Andrássy út felé.

Abban a percben veszítette el a múltját.

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Zsebtolvaj

Következő cikk

Halász Péter: Bécsben történt egyszer

en_USEnglish