Halász Péter: Séta a londoni Regent parkban

   A magamfajta hajós a tengernyi Időnek azon a szélességi és hosszúsági fokán navigál, ahonnan part már semerre nem látszik. Ennek köszönheti, hogy kikötő felé közeledve a körvonalak élesebbek, a színek harsányabbak, a fény vakítóbb, az árny mélyebb. A szárazföldön viszont hintázó léptekkel jár, mint a fedélzet örökös hullámzásához szokott tengeri medvék. Kettős életérzés: az élesebb látás és a bizonytalanabb járás. Mostanában úgy érzem, hogy talán Londonban járok-kelek viszonylag a leghatározottabb léptekkel, mivel ott él családjával a leányom. Érkezésemkor hárman várnak a kikötőben, férjével és kisfiával, aki természetesen az unokám. Képzeletben ilyenkor hajóhídon cammogok a part felé, tarkómra lökött tányérsapkával, harántcsíkos trikóban, vállra vetett tengerész iszákkal, naptól és sós levegőtől cserzett arccal, a valóságban azonban a Heathrow repülőtér előcsarnokába lépek, városi öltönyben, fejemen szürke kalappal és sápadtan, egyik kezemben bőrönd, a másikban vámmentes whiskyt tartalmazó plasztik zacskó. Ez prózaibb érkezés volna, ha nem venné körül mégis inkább a rövid időre tervezett partra lépés légköre. Angol vőm, Robin, csöndes és elnéző derűvel szemlél, megszokta már, hogy olyan családba házasodott, ahol találkozások és búcsúk követik egymást. Adam James Porter nagy érdeklődéssel néz rám, ismerősnek talál, de még nem tudja honnan. Egy esztendős sem volt még, amikor legutóbb látott, minthogy azonban tizenhat hónapnál most sem idősebb, találkozásunk nem volt oly régen. A parkoló-körzet felé haladva, Monica szelíd humorral kérdezi, hogy mikor jövök legközelebb? Ezzel jelzi, hogy az ily rövid időre szóló érkezést nem tekinti látogatásnak. Hamarosan újra jövök, hiszen tudja úgyis.

  Ezüst színű repülőgép emelkedik a magasba és fordul az ismeretlen messzeség felé. Ádám elmosolyodik, rámutat és az esetleges félreértések eloszlatására közli: – Bö! (Ami rövidített változata az angol bird szónak. Madár.)

  Az autóban Robin kifejti véleményét a politikai helyzetről. Ahogyan ő látja. Azután én következem. Ahogyan én látom. Robin liberális. Én konzervatív vagyok. Vitatkozunk. Ezt mindig így csináljuk. Titokban mosolygok. Konzervatív vagyok? Szavak, fogalmak, klisék. Egy-egy pillanatra apám hangját hallom, az ő hangján beszélek. Érvek, ellenérvek. Apám konzervatív volt, én liberális voltam. Szavak, szavak. Az ember keresi önmaga helyét a világban, az időben, eszmék, gondolatok, félreértések sűrű szövedékében.

  Nagy forgalom a város felé vezető széles országúton. Motorwaynek nevezik az angolok. Tömött sorokban az autók. A hátsó ülésen ketten vagyunk: Ádám az ölemben. Időnként felnéz rám és halványan elmosolyodik. Egyszer majd elmegyek végképpen egy csöndes kis faluba, valahová a hegyek közé, messze az országutaktól, nyaranként eljön hozzám Ádám, és együtt sétálunk kanyargós ösvényeken. Ilyen rapszódikus gondolatok foglalkoztatnak. Azután hazaérünk.

  Másnap hármasban, a lányommal és az unokámmal a Regent parkba megyünk. Ezt a parkot mindig nagyon szerettük, akkor is, amikor valamennyien itt éltünk. Monica a munkájáról mesél. Mostanában cikksorozatot ír egy magazinba régi londoni boltokról. „Foster és Fiá”-ról a Jermyn streeten, a csizmakészítőről. Prestatról, a South Molton streeten, III. Napoleon kedvenc csemege szállítójáról, Lock és Társáról, a St. James streeten 1676-ban alapított kalapboltról, Swain Adeney Brigg és Fiai-ról a Piccadillyn. Ádám a madarakra figyelmeztet bennünket. Galambokra, fekete rigókra. – Bő! Ami felrepül az „bő”. Galamb, rigó, óriás repülőgép, mindegy. De a tó körül a vadkacsák, hattyúk, szárcsák is: bő. Nem repülnek, de repülhetnének, hiszen szárnyuk van.

  Nekem is eszembe jutnak régi boltok. Egy kis papírkereskedés a Bakáts téren. (A múltkor Zürichben találkoztam egy pszichiáterrel, aki valaha réges-régen szintén a Bakáts téren lakott és ismerte azt a kis boltot.) Egy fűszerüzlet a nagyváradi Szacsvay utcában, nagyapámék háza mellett. Egy kis szatócsbolt a Tolna megyei Simon-majorban, amely „utolsó postája” volt Pusztafácánkertnek. Liebner bácsi játékboltja Pesten. Egy olasz házaspár gyümölcsös boltja a New York-i Fordham Roadon. Horn and Hardart, szemben a Grand Central Terminallal. – Amikor kisgyerekek voltatok – mondom Monicának –, vasárnap délutánonként, akármilyen messzire laktunk már, ahhoz a Horn and Hardarthoz mindig elvittelek benneteket sültcsirkét enni. Azt szerettétek a legjobban. De már nincs többé. Bezárt és nem nyílt a helyén semmi. Amikor ezelőtt New Yorkban voltam, arra jártam, benéztem az ablakon, egymásra dobált székek, asztalok.

 S azt már nem mondom hangosan, csak gondolatban teszem hozzá: alattuk eltemetve az ember életének egy töredéke. Most már így rakosgatom össze magamban a várost, amelyben közlekedni tudok, amelyben jól kiismerem magam, s amelyhez emlékeim fűznek: a VIII. kerületi Koszorú utca egyik kis házához hozzáillesztem a connecticut-i Old Never Sink Roadot, s elindulva rajta eljutok a White Plains melletti Centennial Manorba, onnan már egyenes út vezet a müncheni Niebelungen strasszéba, amely viszont visszakanyarodik a Stonewall Circle-hez, majd a londoni Bayswater úton át kijutok ismét a müncheni Arcis utcába, s mindezeket az útvonalakat a Kőfaragó utca, a Páva utca és a Mester utca házai, boltjai szegélyezik, régi boltok és a boltokban régi emberek. A város, amelyben én otthon vagyok, ilyen mozaik kockából áll, innen-onnan összeszedett házakból, utcákból, boltokból.

  Azt mondja a lányom, majd ők egyszer, talán nem is sokára, vesznek egy nagyobb házat és abban lesz nekem egy szobám és oda én mindig elvonulhatok zavartalanul dolgozni. És majd együtt járunk színházba, beszélgetünk munkáról és tervekről, a vacsora-asztal mellett Robinnal vitatkozhatom, meglátom majd, hogy milyen jól érzem magam.

  Talán igen, válaszolom, de nem olyan biztos. Miután sorsom forgószínpadán oly sűrűn változtak a színterek és e színterek egyikén sem voltam „kiránduló”, „turista”, hanem mindegyiken éltem, otthont alapítottam, barátok és ismerősök körét alakítottam ki, és azután mindtől elszakadtam, mindet magam mögött hagytam, a hiányérzet utánuk mind fájdalmasabb. S minthogy mindezek az elveszített színterek, utcák, boltok, barátok, családtagok egyetlen helyen immár föllelhetetlenek, minthogy nincs olyan városi térkép, amely az amerikai Old Never Sink Roadot összeköthetné a pesti Pozsonyi úttal, s azt a londoni Priory Roaddal, majd a Kensington Park sétányain át az Arcis strasséval és nincs olyan tér, amelyen még egyszer találkozhatnék a különböző földrészeken és életem különböző korszakaiban élő barátaimmal. Olyan semleges övezetben kell élnem sorsom alkonyán, ahol magam köré gyűjthetem mindet. A levegőtenger színtelen: fények, fénytörések, tükröződések, optikai káprázatok varázsolják az eget kékké, szivárványossá, színtelenségét százfelé színűvé. Olykor azt hiszem, hogy a városi lárma, tülekedő forgalom, kipufogócsövek gázfelhői elől szeretnék messzi helyi faluba menekülni, de a döntő ok mégsem ez: csak a semleges övezet csöndjében kötik össze utcák az egymástól végtelenül nagy távolságra lévő városokat és korszakokat, csak a tenyérnyi hely az, amelyet világokkal népesíthet be a képzelet. Persze, leányom, hozzátok majd akkor is eljövök, hajóhídon cammogok felétek a partra, tarkómra lökött tányérsapkával, harántcsíkos trikóban, naptól és sós széltől cserzett arccal, valójában azonban felöltőben, sápadtan, bőrönddel és vámmentes whiskyvel. Nyaranként pedig eljön hozzám a messzi hegyi faluba Ádám, Adam James Porter Esquire, és mesélek neki földrészekről, városokról, utcákról, házakról, régi boltokról, tört sorsokról és álmokról, amelyekhez egyszer talán valóságos utat épít ő …és az ő nemzedéke.

  Amely furcsa, szeszélyes, nehezen követhető hangos tűnődésre Ádám a lehető legrövidebben, legtömörebben, egyben leglogikusabb választ adja:

– Bő…!

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Ketten a tégelyben

Következő cikk

Halász Péter: Zsebtolvaj

en_USEnglish