Pár héttel ezelőtt egy Portfolio.hu cikkben érintőlegesen írtak arról, hogy leginkább a titokzatos (de egyre inkább népszerű) magán-tőkealapok közötti ügyletekben nincs pénzmozgás, hanem helyette mindent „papírokra” és főként azok hátuljára írogatnak.
Nos, engem a papír hátulja ragadott meg. Azért, mert ez egyetlen pénzügyi eszközre jellemző: a váltóra. Ennek rejtekébe szeretném most a becses olvasót beavatni.
A klasszikus váltó – a gazdasági életben – évszázadok, már a középkor óta ismert instrumentum. Miután nem tisztem történelemmel terhelni senkit, a példa kedvéért mindössze kb. 100-120 évet ugorjunk vissza. Csak azért, hogy a váltó fogalmát és működését megértsük.
Legyen egyik szereplőnk a földbirtokos, aki búzatermelésből él, másik szereplőnk pedig a molnár, aki a földbirtokos búzáját lisztté őröli. Az időpont: a 19.-20. század fordulója, helye Magyarország. Az aranykor.
A történet onnan indul, hogy lezajlott az aratás, remek szezon volt, a földbirtokos pedig el akarja adni a búzáját. A legjobb vevője – aki a legtöbbet fizetné a termésért – a molnár lenne. Csakhogy a molnárnak éppen nincs pénze megvenni a gabonát. Sebaj, kiáltanak fel boldogan szereplőink: oldjuk meg a dolgot egy váltóval!
A molnár júliusban átvenné a búzát földesúrtól, de nem fizetne érte azonnal, csak akkor, ha a búzából őrölt lisztet majd eladja pékeknek decemberben. Persze, a földesúr és a molnár jól ismerik egymást, évek hosszú sora óta, meg is bíznak egymásban, dehát azért valami hivatalos papírt mégiscsak írniuk kell, bizalom ide vagy oda.
Erre találták ki a váltót, a fizetési ígérvényt. Ebben a pénzügyi instrumentumban az adós vállalja, hogy az adósságát határidőre megfizeti. Az adósunk a molnár, a kedvezményezett a földesúr. Maga a váltó tényleg „csak egy papír”, de komoly formai tulajdonságai vannak, ami minden más elismervénytől, nyugtától megkülönbözteti.
Ha ezek a tulajdonságok a váltón szerepelnek, akkor – vita esetén – bírósághoz (a híres váltó-bírósághoz) lehet fordulni, amely a kérdésben 3 (három!) nap alatt végleges, jogerős döntést hoz. Váltóval kapcsolatos vita esetén nincs kecmec, nincs évekig tartó jogi vita, hanem életveszélyesen gyors döntés lesz.
Ez a gyorsaság adja a váltó egyik rendkívüli erejét.
A való életben, persze, a váltók rendben érvényesültek, a molnárok időben fizettek, a földesurak pedig boldogok voltak, hogy nem neppereknek kellett eladniuk a termést, hanem megbízható vevőknek, a legjobb áron. Virágzott is a Monarchia.
Mi történt azonban akkor, ha a váltó fizetési határideje még nem jött el, de a földesúrnak gyorsan pénzre lett szüksége? A molnárhoz, ugye, hiába ment volna, hiszen annak csak decemberben lett pénze. Viszont elmehetett a bankjához és felkínálhatta a követelését: átadja a banknak a molnár ígéretét (a váltót), ha a bank – persze némi jutalék levonása után – megveszi tőle azt.
Innen tehát a váltó nevének eredete: az értékpapír így tulajdonost váltott. A földesúr a váltót – a „papírt” – fizikai értelembe átadta a bankjának, és a váltó hátuljára ráírták, hogy a váltóban szereplő összeget a bankra engedményezték.
Példánk okáért a molnár szóban forgó tartozása legyen mondjuk 100.000 Korona. A bank megvette a követelést 5.000 Koronáért, így kifizetett a földesúrnak 95.000 Koronát, miközben a molnár felé szóló követelése 100.000 Korona maradt. Mindezt szépen rávezették a váltó hátuljára. Decemberben a bank a váltót bemutatta a molnárnak azzal, hogy neki már nem a földesúrnak, hanem a banknak kell kifizetnie a 100.000 Koronát.
A váltó tehát 5-6 hónapon át pénzhelyettesítő eszközként funkcionált.
Még egy dolgot kell tudnunk. Az egyszer már diszkontált (tehát a példa szerint a bank által megvásárolt) váltót a bank maga is tovább adhatta második személynek, a váltó tehát szaknyelven „forgott”. Minden új tulajdonos neve a váltó hátuljára került, szép sorjában. Minél többen adták-vették egymást követően a váltót, az annál erősebb lett.
Miért lett erősebb, amikor sokan üzleteltek vele?
Azért, mert ha a váltó lejártakor az eredeti adós nem tudott fizetni, akkor a váltó hátulján felsoroltak bármelyike – függetlenül attól, hogy hányadikként forgatták meg a váltót – kötelezve volt az utolsó hitelező kifizetésére. Váltó vita esetén a bíróság tehát csak „körülnézett” az ún. forgatmányozók között és kijelölte azt, akinek fizetnie kellett. Ez volt a váltó második ereje. Mindez pedig 3 munkanap alatt teljesült is.
Ha a kijelölt adós ennek ellenére sem teljesített, másnap börtönbe (konkrétan: fogházba) került. Ez adta meg a váltó abszolút erejét.
A dolog – ahogy írtam – nem volt ilyen bonyolult, a tranzakció alapját a bizalom jelentette. A váltók többségét időben és összegben pontosan rendezték.
A váltó már sok vihart megélt a történelme során, ám még ma is konkrét fizetési eszköz a polgári életben, a mi Polgári Törvénykönyvünk is pontosan rendelkezik felőle. Mindezt érdemes tudni, a következő elképzelés miatt.
Mit tennék én akkor, ha mondjuk nem egy vejkó, hanem egy nagybácsi lennék a NER forgatagában? Például, ha eladó lenne egy szép kastély, amit az Állam tulajdonol, és szeretném megvenni, viszont nem lenne pénzem rá. Egy fillérem se. Én – a nagybácsi –elmennék az Állam illetékes hivatalához és megkérdezném őket, hajlandók lennének-e eladni nekem a kastélyt, némi fizetési haladék ellenében?
A kastély ára legyen mondjuk 10 milliárd forint. Az összeg és a futamidő nagyságrendjére való tekintettel, kibocsátanék az Állam javára egy 8 évre szóló 15 milliárd forintos váltót, tisztelettel.
Miután mindenki tudja, hogy nagybácsi vagyok a NER-ben, a dolognak aligha lenne akadálya. Sohasem lehet tudni, hogy most a saját szakállamra dolgozom, vagy az unokaöcs nevében vásárlok. Végül is az Államot nem éri kár: a ma 10 milliárdot érő kastély után 8 év múlva 15 milliárdot kap, ez ellen még a DK sem szólalhatna fel. Poltról, az Állami Számvevőszékről vagy az Antikorrupciós Hivatalról már nem is beszélve.
Ám a lényeg: az egész ügylethez egy árva fillért sem kell megmozgatni, egyetlen bankszámlán sem mozdul meg egy forint sem: nem jelenik meg sehol, leginkább az állami költségvetésben nem, ahol bárki is rákérdezhetne a dologra.
Az állami hivatal mossa majd a kezeit, a váltót (rajta a nagybácsi aláírásával) – mint az Állam követelését – át fogja küldeni az állami adósságot kezelő központnak. Minden abszolút törvényes. Ott két kézzel kapnak majd utána, a váltó ugyanis végre nem állami adósságot, hanem követelést jelent, tehát még csökkenti is az államadósság állományát. Bárcsak minden nap hozna egy ilyet a Télapó!
És mi lesz a nagybácsival? Vele az állami hivatal adásvételi szerződést köt, amivel a nagybácsi azonnal a Földhivatalba rohan és másnap a nevére íratja a kastélyt. 8 évig egy fillért sem kell váltó-kötelezettsége után fizetnie, sem törlesztést, sem kamatot – pénz nem mozdul, mégis gazdagabb lett egy 10 milliárdot érő kastéllyal. Amit azután gyorsan megnyit az úri közönségnek, dől a bevétel. Készpénzt egy fillért sem adott ki, ellenben azonnal készpénzhez jut. Ha a nagybácsi megszorul, legfeljebb majd megveszi tőle valaki a kastélyt. Nagy a NER klientúra, mindig rávehető valaki a vásárlásra.
Végül: mi történik a váltóval 8 év után?
Semmi. Lejár. Behajthatatlan.
A nagybácsi már réges-régen a Bahamákon, Belizben vagy Dubajban tengődik, utolérhetetlen. Martinit iszik jégkockákkal a jacht teraszán. A kastélynak semmi köze a váltóhoz, azon kötelezettként a nagybácsi és nem az ingatlan szerepel. A váltó-bíróság néz ki a fejéből: így járt a váltó birtokosa, esetünkben az állami adósságkezelő. Tágabb megközelítésben az adófizetők.
Mindehhez, persze, egy nagybácsi, továbbá egy állami vagyonkezelő és egy államadósságkezelő is kell. Mindegyik már ma is rendelkezésre áll.
Ám, ami miatt ezt a sok bonyodalmat megírtam: az egészhez egyetlen fillér készpénz sem kell, egyetlen bankszámlán sem történik mozdulás. Síri csönd mindenhol. Nyoma semminek sincs.
Amennyiben pedig az ilyen váltókat – mert bizony léteznek – azok a bizonyos magán-tőkealapok (akiket senki sem ellenőrizhet!) tologatják egymás között, akkor bármi megtörténhet. Ők csak segítenek mindenfélét írogatni a „papírok” hátára, miközben az ország jelentős része átíródik a „nagybácsi” és szűkebb-tágabb családja nevére.
Na ez az, amiről a kedves olvasó jobb, ha nem tud. Vigyáznak is rá, hogy soha ne is tudjon meg semmit. Üdvözöljük a Nemzeti Együttműködés Rendszerében.
