A vállalatok pontosan tudják, hogy az állam szabályozója, adóztatója, engedélyezője és potenciális megbízója a cégeknek. Ebben a viszonyban a miniszterelnök kérése nem lehet egyenrangú felek közötti ártatlan adománygyűjtés. Ez hatalmi elvárás, majdhogynem utasítás. A "ne kelljen mindig szólni", nyílt fenyegetésnek is értelmezhető, mint amikor egy apa figyelmezteti a gyerekét, mielőtt megbüntetné. A cég pénzt ad a hatalom által kijelölt célra, később ugyanattól a hatalomtól vár engedélyt, támogatást, közbeszerzést vagy kedvező elbírálást. Magyar ezt nem egyszeri válságkezelésnek tekinti, hanem hagyományként intézményesíteni akarja. Ez gyakorlatilag a TAO korrupciós gyakorlatának egy másik formája. A TAO-támogatásokat a cégek az adójukból leírták (az államtól vettek el), és Orbán futballcsapatának adhatták a milliárdokat. Cserébe azt remélhették, hogy Orbán kormánya kedvezményekkel viszonozza majd a TAO-adományokat. Felcsúton lehetett a korrupciós pénzt fizetni, az államkasszánál lehetett az ellenszolgáltatást valamilyen kedvezmény formájában a közösből megkapni. Konkrét összefüggéseket lehetett kimutatni a TAO-támogatások és állami kedvezmények, juttatások között. Mivel ez a korrupciós modell annyira átlátszó volt, kiterjesztették a támogatás lehetőségét másokra is. De a legtöbb pénz Felcsútra ment. Magyar korrupciós modellje egyelőre az állam zsebébe megy, az állami programokba lehet befizetni a korrupciós pénzt, és az állam másik zsebéből lehet kivenni az ellentételezést és a kedvezményeket. Ez elindít egy olyan korrupciós láncot a gazdasági életben, ami megfertőzi az egész gazdaságot, s idővel kiterjedhet magánjellegű kedvezményekre is. Az egész országot arra tanítja, hogy valamilyen kedvezményt, juttatást remélhetsz, jobb elbírálásban részesülhetsz, ha Magyar Péter kormányának fizetsz. Ez a mentalitás átjárja az egész országot, az államhatalom működését, ami átláthatatlanná és kaotikussá válik. Magyar 100 nap után úgy érzi, hogy azt tehet, amit akar, mintha az ország az övé lenne. Ha valami megtetszik neki, azt bevezetheti. Csakhogy a demokratikus jogállamban az állam és a magánvagyon elválik egymástól. A szabályokat és a normákat nem lehet átlépni. Az állam és a magáncégek szabályozott és törvények által irányított kapcsolatban áll egymással. Az állam a saját feladatait a befizetett adókból oldja meg, és nem háríthatja át a magáncégekre. Nem várhatja el, hogy magáncégek az adójukon kívül fizessenek, mintha ez erkölcsi kötelességük lenne. Ez az elvárás hatalmi nyomásként nehezedik a magáncégekre, és az államot felettes pozícióba helyezi. Ez nem önkéntes társadalmi felelősségvállalás, hanem egyrészt zsarolás, másrészt megvesztegetés, és korrupciós kapcsolat. Ez a hivatalos és törvényes csatornákon kívüli mederbe tereli az állam és a magáncégek, köztük külföldi vállalatok kapcsolatát. Elkerülhetetlenné válik, hogy bármilyen pályázat, közbeszerzés vagy kedvezmények esetén a bírálók ne vegyék figyelembe a "társadalmi felelősségvállalás" mértékét, esetleg arra hivatkozva kérhetnek is előnyt. Ez a konstrukció megbetegíti a gazdaságot és a társadalmat, a török szultán udvarához hasonlóvá teszi Magyarországot.

Jancsó Miklós ellenfilmet csinált volna, ami erről az ürességről és cinikus haszonelvűségről szól, ahogy Magyar Péter a természeti katasztrófából egy öntömjénező propagandát csinált. A baj az, hogy még szakmailag is igénytelent, mert egyrészt hiányzott egy rendező, aki fékezi és önmérsékletre inti a túlmozgásos főszereplőt, hogy méltóságot adjon neki, s elrejtse a nyers manipulációs szándékot. Emellett Leni Riefenstahl is pancser munkának minősítette volna, mert a propagandafilm klasszikusait lejárató amatőr és giccses munka született, amely nem használta ki a látványt, a monumentalitást és a zenét. Kicsi, sárga, lapos (piti, ízléstelen és nívótlan), de a mienk. Ezen nem segít az sem, hogy a végére Magyar rátalált a bukósisakos, arcvédős, fehér szkafanderruhára, és tárlatvezetést kért azért, hogy azt felvehesse. Ezért az atomerőmű belsejét, annak érzékeny részeit mutatták be, amely biztonsági, sőt, nemzetbiztonsági szempontból is egy végtelenül felelőtlen döntés lehet, mert atomerőművek belsejét nem mutatja normális ember és normális ország a Facebookon a külvilágnak. Az üzemi és biztonsági területeken a fényképezés és a videózás szigorúan tilos nemzetbiztonsági és ipari okokból. Magyar egy jó szkafanderes felvételért Magyarország egyetlen atomerőművét kitette a terroristák és az ipari kémek elé. Megszülettek az előre borítékolható és már nagyon várt eredmények és sikerjelentések, amelyek szerencsésen elkerülték augusztus 20-át, mert akkor a főszereplő másik filmen dolgozott. De utána egyből megemelkedett a Duna, működni kezdett a beépített műtárgy. A legalkalmasabb forgatási időpontban újraindították a harmadik turbinát, amit élőben közvetített maga a miniszterelnök, mintha ő lenne Kovalik Károly és Feledy Péter. Ő 100 nap alatt teljesen feleslegessé tette a médiát. Ezután be lehetett jelenteni álszerényen, hogy "Magyarország megcsinálta. Szívből köszönöm a Paksnál dolgozó sok száz szakember munkáját! Minden magyar büszke Önökre!" De a fotón nem a Paksnál dolgozó sok száz szakember látszik, hanem csak egy ember, aki nem szakember, de akiről ez az egész szólt: Magyar Péter, egy SECUMAR márkájú, professzionális, automatikusan felfúvódó vízi mentőmellényben a szárazon. A kép olyan, mint a karórában szereplő török janicsár az Egri Csillagokban. A kép azt mutatja, amit mindenki tud. Nem Magyarország csinálta meg, hanem Magyar Péter. Az utolsó mondat helyesen így hangzik: "Minden magyar büszke Önre!" Mivel nincs Jancsó Miklós, aki ezt a nárcisztikus hatalmi gőgöt nívósan bemutatja, a közönség elhiszi. Igaz, ez már nem a művészfilmek kora, hanem a brazil és indiai sorozatoké, meg a szappanoperáké. Erre a színvonalra viszi a Tisza-kormányzás az országot. Azt a részét is, ami még normálisnak megmaradt. Hazug is, igénytelen is. De megvan rá a közönség és az igény.