Az elmúlt három napban Mun Dzse In dél-koreai elnök Pjanjángban járt, ahol Kim Dzsong Unnal találkozott.
A találkozás eredményeképp aláírtak két megállapodást, egy katonait és egy általánosat. Az általános megállapodásban részletezték az amerikaiak által óhajtott jelenlegi atomarzenál felszámolását, azzal a kikötéssel, hogy a mindenkori amerikai vezetés garantálja Észak-Korea biztonságát, magyarul azt, hogy nem jut Kim Dzsong Un Kadhafi sorsára, megbízván az amerikaiakban.
Ezen túl, egészen nyilvánvalóan, Dél-Korea Észak mellé állt ez ügyben, ugyanis Délen úgy látják, hogy Amerika valamiért időhúzásba fogott, mintha Trump elnök ígéreteivel szemben mégsem lenne nekik olyan sürgős az a béke, aminek egyenes következményeként ki kéne vonni az amerikai csapatokat Délről is, hiszen a koreai-félsziget Dél-Koreát is magába foglalja, nem csupán Északot. Tehát, ha valami vonatkozik az egyikre, az értelemszerűen vonatkozik a másikra is. Másrészt Kína egészen nyilvánvalóan nem nézne jó szemmel egy amerikai katonákat állomásoztató szomszédot.
Felmerül a gyanú, hogy valaki, mondjuk, a rosszindulatáról kiváltképp híres John Bolton megérttette Trumppal, hogy ha itt béke lesz, akkor majd nem lehet fegyvereket eladni, tényleg ki kell vonulni a térségből, Kína lesz az egyetlen a nagy testvéri pozícióban, és bár szépen mutat a Nobel-béke díj, de talán vannak annál fontosabb érdekei is az Amerikai Egyesült Államoknak a térségben.
Az, hogy a béke valójában a félsziget lakóit és vezetőit érdekli csupán, az eddig sem volt kérdés. Ugyan, most Trump nyíltan vállalja, hogy Amerika first, de valójában eddig sem volt ez másképp. Valamiért az Egyesült Államok gyakran olyan helyekre szeretett volna demokráciát exportálni, ahol kőolaj található (demokrácia pedig nem), vagy geopolitikai szempontból fontos a számukra. (Ez nem mindenesetre igaz, lásd a balkáni háború lezárását, de jól hangzik, és az USA ellenségei szívesen emlegetik – A Szerk).
Mindazonáltal Trump benavigálta önmagát egy olyan utcába, amiből szerencsére kínos kihátrálni, és bár látható, hogy per pillanat a bőrét menti otthon, de ha ez alól a nyomás alól felszabadul, meg fog egyezni Kimmel, lesz majd második Trump-Kim találkozó is. Elég öntörvényű ember, és elég nárcisztikus ahhoz, hogy erre a sikerre szüksége legyen.
A megegyezést követő fél órán belül máris Twitteren reagált, bár kissé zavarba ejtő volt, hogy nem arra, amiben a két Korea megegyezett. Itt ezt úgy kommentálták az elemzők, hogy várjuk meg, amíg ott reggel lesz, hátha pár kávé után megérti, miről szól a megállapodás. Később sem korrigálta az első tweetjét, de Pompeo említette, hogy akkor ő találkozna a Kim adminisztrációval Bécsben, Mun elnök pedig mindenképp találkozni fog a jövő hét elején Trumppal New Yorkban. Talán ő megérteti vele, miről volt szó, mi több, üzenetet is visz Északról az amerikai elnöknek, ezt nyíltan el is mondta a sajtótájékoztatón.
Tételezzük fel, hogy Amerika is békét szeretne a térségben. Ez ugyan az eddigiek fényében túl merész feltételezés, de tegyük fel, hogy mégis. Ebben az esetben felvetődik a kérdés, miért akadtak el a tárgyalások, amelyek oly kecsegtetően indultak Szingapúrban.
Erre a legjobb választ Mun Dzsang In professzor adta meg, aki egyrészt szakértője a kérdésnek, másrészt tudós, harmadrészt Mun elnök tanácsadója is Északot illetően. Ő azt mondta, hogy Észak-Korea egyrészt teljesítette minden betűjét a szingapúri megállapodásnak, tehát jogosan várja el, hogy most Amerika lépjen. Másrészt, Észak a jövőre fekteti a hangsúlyt, a további fejlesztések megszüntetésére, és a kísérleti lövöldözés abbahagyására, míg Amerika a jelenleg meglévő fegyverek, anyagok, hordozórakéták megsemmisítését követeli azzal, hogy majd ellentételezi, valamikor, valahogyan.
Ez természetesen Északnak kevés, de még a roppant fejlett, demokratikus Délnek is az, nem véletlen, hogy a hosszú látogatás során Mun elnök millió módon adta a világ tudtára, „mi egyek vagyunk”, ők is a mi népünk, ha akadályoztok, megoldjuk egymás között, legfeljebb lesz atomfegyverünk.
Mun elnök, a pjanjángi lakosok előtt beszélve azt mondta, hogy 5000 évig együtt éltünk, egy nép vagyunk, 70 éve élünk külön országként. Mi ez ahhoz az ötezer évhez képest? S teljesen igaza van.
Mun elnök, és Dél-Korea többsége, egy Koreát szeretne, természetesen tudomásul véve, hogy még sokáig nem lesz egy ország a kettő, de valami laza uniót mindenki el tudna fogadni. Észak-Korea szintén ezt szorgalmazza.
Vizsgáljuk meg, miért, hiszen az angol nyelvű sajtó folyamatosan hangoztatott kijelentése az, hogy Kim Dzsong Un hazudik, orránál fogva vezeti Trumpot, becsapja a világot, stb.. Ez nem felel meg a valóságnak, lássuk miért.
Kim Dzsong Un nagyon fiatalon, és igen váratlanul örökölte meg a diktátori széket apjától. Mindenki másra gondoltak maguk az északiak is, de rá nem. Amikor Svájcból hazavitték, még a koreai nyelvvel is voltak problémái, nemhogy a rendkívül bonyolult hatalmi harcokkal. Szinte kivétel nélkül mindenki azt gondolta, hogy egy héttel sem fogja túlélni a „megkoronázását”, majdnem így is lett. Az első hónapokban több merényletet kíséreltek meg ellene a saját katonái, rokonai. Senki nem fogad el Ázsia ezen részén teljhatalmú vezetőnek egy 25 éves gyereket, aki külföldről jött, nem beszéli rendesen a nyelvet, és nem ismeri a viszonyokat.
Kezdetben a szűkebb rokonsága védte, beleértve a nagynénit, aki később ellene fordult, de nagyon hamar belátta a fiatal Kim, hogy az életéért küzd, úgyhogy megpróbált igen gyorsan eligazodni Észak-Korea hatalmi felépítésében, sikerrel. Hamarosan kivégeztette azokat, akik az életére, illetve a hatalmára törtek, a kettő ott ugyanazt jelenti. Megszilárdította a hatalmát, majd belefogott egy játszótér kialakításába a fővárosban, és környékén, elzárva magát az ország többi részétől, és a néptől.
Nem buta fiú, ugyanis igen hamar ráébredt, hogy ez a megsemmisülésbe vezető egyenes út, hiszen a nép közigazgatás, és ideológia nélkül maradt, de enni akart, következésképp elkezdett csempészni Kínából. Alig néhány év alatt, vidéken többé nem Kim Dzsong Un volt az isten, hanem a pénz. Az éhező, ellátmányt nem kapó vidéki katonák beszálltak a csempészetbe, vagy sápot szedtek a csempészektől, abból éltek.
A mezőgazdaság virágzott, jó évek jöttek, a halászok halásztak, a cserekereskedelem felvirágzott, de a pénz is elfoglalta a helyét. Igaz, nem az ottani pénz, hanem a kemény amerikai dollár, még ma is abban számolnak.
Elmaradtak a falugyűlések, megszűntek a nyilvános önkritika-gyakorlások, nem akasztottak már fel senkit, a határon csak át kellett sétálni, ha valaki szökni akart, a Délre emigrált északiak száma milliósra duzzadt.
Eközben Kim okos tervbe kezdett. Fejlesztette a rakétáit, majd átlőtt néhány alkalommal Japán felett, egyrészt kifejezvén az irántuk érzett ellenszenvét, másrészt bizonyítván, hogy elmegy az a rakéta mainland Amerikáig is, ha muszáj. Nem tudjuk, pontosan milyen atomfegyverrel rendelkezik Kim, azt sem, hogy egyáltalán rendelkezik-e vele, de ez nem is fontos. A fontos az, hogy elhitette a világgal, hogy van neki ilyen fegyvere, és ezt Trump persze nem hagyta szó nélkül. Éles szóváltás indult a két vezető között, amiből aztán Kim jó előre kitervelt ötlete alapján tárgyalások lettek.
Az elzárt kis diktatúra hirtelen a világ közvéleményének középpontjába került, Kim Dzsong Un tényezővé vált, hiszen az akart lenni. Na, de miért? Vajon miért nem kímélt pénzt, embert, energiát, hogy elhitesse, van atomfegyvere, és képes arra is, hogy azt bevesse?
Azért, mert ez volt az egyetlen út arra, hogy átvezesse Észak-Koreát a piacgazdaságba, hogy ehhez segítséget, azaz pénzt, és tudást kapjon külföldről. Miért jó az neki, ha Észak-Korea piacgazdaság lesz, fejlődik, prosperál, a lakosság nem éhezik, nagyságrendekkel jobban él, mint most, vagy mint apuka idején?
Azért, mert így ő lehet az örökösen tisztelt vezető, aki enni adott az éhező népnek, aki megszüntette az ideológiát, aki taníttatja a népét, fejleszti a mezőgazdaságot, a turizmust, a két Korea kapcsolatát, beviszi a világba Észak-Koreát. Ugyanebben a szerepben volt Pák Dzsong Hi elnök is Délen, akit ugyan megöltek, de Kim jót tudja, ha nem hibázik, őt nem fogják megölni, eleve biztonságosabb helyzetből indul Északon, hiszen stabil a hatalma, és azért még mindig élet és halál ura, hiába nem nézik már istennek. Dél-Korea érzelmi okokból is szorgalmazza az országok együttműködését, másrészt az amerikai gazdasági háborúban elszenvedett veszteségek pótlására igen jól jönne a két Korea közös gazdasági együttműködése.
Itt tehát a válasz arra, miért nincs értelme feltételezni Kim Dzsong Unról, hogy őrült, eszement vadállat, aki le akarja rohanni a világot, és atomháborút robbant ki. Még csak hasonlót sem akar. Egy rendkívül okos, taktikus túlélője az északi rendszernek, aki máris többet ért el, mint az apja és a nagyapja együttvéve. Még csak nem is gonosz, nem is rossz szándékú. Kitanulta, hogyan tehet a legtöbbet az országáért, és önmaga biztonságáért, most pedig megvalósítja ezt, ha kell, akkor Amerika ellenében is, Dél és Kína szárnyai alatt.
A legutóbbi ENSZ gyűlés alkalmával Kína, és Oroszország is az Észak-Korea elleni szankciók enyhítése mellett érvelt, ráadásul igen logikusan, mondván, hogy csak annyit kéne engedni, amennyi elegendő levegőt adna Északnak ahhoz, hogy legyen forrása folytatni a leszerelést, és éreztetni, hogy megkapja a kért garanciákat, hiszen eddig Trump csupán ígért, adni nem adott semmit.
Erre az amerikai kormányszóvivő mosolyogva jelentette be, hogy szó sem lehet a szankciók enyhítéséről, amíg Észak-Korea nem szereli le a meglévő atomfegyvereit és a rakétáit, a kilövőállomásokkal együtt. Ez pedig azt jelenti, hogy Amerika nem érti az üzenetet, hogy vagy lép, vagy egyszerűen megcsinálják nélküle a békét, az együttműködést, az erős koreai-félszigetet. Kína majd segít, hiszen nem tetszik neki, hogy Japán suttyomban erőteljesen fegyverkezik, márpedig az ellenségem ellensége a barátom a világ e részén is.
Egy biztos. ENSZ-szankciók ide, vagy oda, Dél-Korea még ebben az évben összeköti vasúti és közút hálózatát Észak-Koreával, szabadon utazhatnak a polgárok Északra turistának, újraindítják Keszánkongdángot, a közösen létrehozott ipari parkot, melynek területén a napokban Dél-Korea közösségi irodát hozott létre 24 órás ügyelettel, és Kim Dzsong Un Szöulba látogat.
Amerika pedig vagy felébred, vagy hoppon marad. Meglátjuk.
