Vonal alatt
Velem nagyjából azonos életkorban lévő személy Budapestről keltezett érdekes postával lepett meg a minap. Levelében azt írta, hogy a Széchenyi könyvtárban őrzött régi újságok archívumában folytatott böngészgetésének tapasztalatairól küld rövid tudósítást, amihez néhány ott készített másolatot mellékel. Mivel a másolatok az én hajdani cikkeim, úgynevezett „vonal alatti” írások, a váratlan találkozás „velük” elgondolkoztatott. Ez a műfaj a mai újságokból már, úgy sejtem, kiveszett, tehát szükséges emlékeztetni rá. Az egykori nagy napilapok, a Pesti Hírlap, a Pesti Napló, Az Újság, a Budapesti Hírlap, a „Magyarország” régi hagymányként őrízték. A lap második oldalának harmadik alsó részét vonallal választoták el a többi közleménytől, jelezve az alanti írás egyéni hangját és mondanivalóját. Tárcának is lehetett nevezni, de mégsem volt az, mert valamilyen kapcsolatról szólt a „mai nappal”, sőt, a napokkal. Az írók többsége írt a „vonal alatt”, Bródy Sándor, Karinthy, Kosztolányi, annak idején Mikszáth is. Jó műfaj volt, a „hírek mögött” jelleggel. Amíg élt, a „vonal alatt” elnevezésnek megnőtt a jelentősége, mint ahogyan magának a vonal szónak is, amiből parancs lett, sőt még inkább ukáz, előírással a kötelező alkalmazkodáshoz hozzá.
Párhuzamban a még meglévő polgári ellenzék széthúzásával, 1948 őszéig az MKP diktatúra módszeresen fölszámolta Magyarországon a szabad sajtót. Újságokat nem tiltott be, „csak” államosított és akkor mint már saját tulajdonában lévőket, „jogában állt” megszüntetni. Az újságíró, aki ragaszkodott függetlenségének illúziójához és nem kötötte szekere rúdját pártokhoz, később az egypártrendszer diktatúrájától is távoltartotta magát, 1946-tól kezdődőn jégtábláról jágtáblára ugorva kereste menekülésének útját. A Rákosi-diktatúra sötét tengerét végül már csak a Szabad Nép fénycsóvája pásztázta. 1956 tragédiája nem annak az esztendőnek novemberében történet, az odáig vezető utat már tíz esztendővel korábban kikövezték. Aki meg akarja érteni azt, hogy mi történt, mi történhetett akkor, kezdje annak tanulmányozását ott. A levélíró is hasonlót fontolgatott a közldeményéhez mellékelt sorokban, magyarázatul arra, hogy miért töltött mostanában napokat évtizedes újságok olvasásával.
Ez a bevezető hosszabb lett, mint terveztem. Amíg a „Világ” című napilap megjelenhetett, a „vonal alatt” olykor elszántan szembeszállt a vonallal. Ilyen írásaimnak másolata jutott elmost hozzám a csaknem hatvan esztendős múltból, közülük egyet – és szentül ígérem, hogy csak ezt az egyetlen egyet – föltámasztok, aztán nyugodjék békében, porladjon el együtt a többivel.
Rostélyos
Vajon ki lett volna illetékes eldönteni a kérdést, hogy az óbudai „Darumadár” vendéglőnek a sajátosan elkészített, illatos-cigányos rostélyos, a kedélyt melengető homoki borok, vagy pedig Gyula énekes volt-e főbb vonzereje. Ki erre, ki arra esküdött, de annyi bizonyos, hogy aki becsülte az egyiket, megbecsülte a másikat is. A „Darumadár”-ban illemtudóak voltak a törzsvendégek, megették a rostélyost, hozzányakalták a homokit és meghallgatták merengőn füstbeburkolózva Gyulát. Mindennek megvolt a rendje, a mértéke, a tempója, az óbudai ember csínján él. Környe mester, a „Darumadár” tulajdonosa bízvást dörzsölhette a kezét, jó érzékkel szerződtette ide ezt a Gyulát, mintegy ajándékképpen, sőt, úgy is lehetne mondani: szerény fölhívásként vendégeihez, hogy látjátok, eme fölséges rostélyos és elandalító homoki tetejébe adom nektek még ezt a Gyulát is, a gitárjával és bohókás dalaival, hát csak lássátok, miyen vagyok én hozzátok. Környe mester, persze, mindezt nem mondta, de elégült ábrázatán csakis ez fénylett, amikor egy-egy alkalmas pillanatban, Gyula danászása közben végigpillogott vendégeinek seregén.
Ezt a Gyulát valóban főnyereménynek hihette volna az ember. Nem volt már éppen fiatal gyerkőc, inkább jóval túl a harmincon, meglehet, hogy negyvenedik esztendejét is betöltötte. Szép, dús, teli hangja volt, akár operaénekes is lehetett volna belőle, de ami meglepte az embert, az inkább tehetségének sokfélesége volt, mert hiszen Gyula maga írta a dalait, vidám, vagy olykor elszomorító versikéit s oly ügyesen kísérte énekét kopott kis gitárjával, olyan elfelejtően, hogy egészen magávalragadta a hallgatóságot. S mi is volt mindezért az a tözenöt forint esténként, no meg a tányér rostélyos, a karéj kenyér és a pezsdülő aranyként gyöngyöző fröccs. Szerény ember volt ez a Gyula, de mint a szerények általában: érzékeny is fölöttébb s az esztendő alatt, mióta itt dalolt, megtanulták a törzsvendégek, hogy Gyula műsora alatt nem szabad közberikkantani, locsogni-fecsegni, étel után kiáltani, no meg mégegyet nem szabad, de azt aztán igazán nem:megrendelni tőle, hogy mit nótázzon! Ahogy a rigónal sem mondhatja az ember, hogy most így tessék fityeregni, kérem szépen, most meg amúgy, hát ahogyan a fülemülétől, pacsirtától, aranypipőkétől nem rendelhet dalt a hallgatóság, ugyanúgy Gyulától sem. Ebbe bele is törődtek, jól van no, hiszen furcsa népség az efajta daloskedvű, fújja csak azt, ami a szívéből fakad. És tudta a betyár, mit, hogyan és mikor kell elzümmögni s akik hallgatták, olykor maguk sem tudták, mitől mámorosodott meg a lelkük: bortól, vagy daltól?
Ilyenformán jól érezte magát mindenki, a „Darumadár” vendégei is, Gyula is, aki rajongott a rostélyosért, a hetykén csillogó fröccsért, ami kijárt hozzá s jól osztotta be a tizenöt forintot, nem igen érezte az élet súlyát. Mi kell egy magafajta árva fickónak, akinek vacsorája biztosítva van, egyéb étkezésre is futja valahogyan, van egy kis szobácskája, gitárja mindig a kezeügyében s könnyen csendül lelkében a rím?
Hanem aztán hogy-hogynem híre futott a városban is a „Darumadár” remek rostélyosának, a zamatos karcosnak, no meg Gyulának, a furcsa énekesmadárnak. S kezdett a kis óbudai vendéglő divatba jönni, annyian jöttek a Duna túlsó partjáról, hogy szinte kiszorították a törzsvendégeket is. Más vendéglős talán nem is örült volna ezen az óbudai tájon, hogy vadidegenek zajonganak, finnyáskodnak, fitymálnak a boltjában, de Környe mester módfelett kedvelte a pénzt, ő bizony örült neki. Egy szombati estén aztán beütött a baj. Sokan hemzsegtek a „Darumadár”-ban, igen sokan s ezek között csak nagyon kevés volt a régi törzsvendég. Gyula már az első nótájánál rosszkedvű lett. Mert a zajongás alig szűnt, csörömpölt tovább a kés meg a villa, kerengtek szédülten a megkergetett öreg pincérek. Hová lett a régi áhitat? S volt ezek között a vendégek között egy tenyérbeszaladós, izgágaképű, kaján fickó, ez már harmadszor süvöltött oda Gyulának:
-Azt játszd hékás, hogy „én a szőkét nem bánom!” De játszd, ha mondom!
Gyula, persze, nem játszotta. Mert őtőle nem lehet rendelni. Néki nem kell alamizsna, borravaló, tányérpénz, neki csak a fizetség kell, amiért megdolgozik, de ő azt énekli, ami az ajkára jön. S komorult a homloka és pirosodott az arca s a kis verset, amit suttogott a gitár fölött, lassan elnyelte a zaj.
– Hát kiféle alak ez? –kérdezték többen is. Hogy ettől nem lehet rendelni? Hát amilyen dalos az, akitől nem lehet rendelni?
– Hallja-e! – surrant oda hozzá izgatottan Környe mester – azt játssza, amit rendelek! Ez az én boltom és magát én fizetem. Hallja?
– Pengesd, bitang, pengesd, amit mondok, eb az anyád! – ordította az izgága, duhaj fickó s fel is állt, nekifeszített mellkassal, mintha meglódulni készülne.
De Gyula előbb lódult.Fölemelte a gitárt és lecsapott vele. Egyenesen a fickó fejére. Az meg azonnyomban elterült. Kitört a botrány. A vendégek fölugráltak, lárma, kiáltozás, székek zuhanása. Környe mester magából kikelve ordította:
– Kotródj! Kotródj innen azonnal, te piszkos ripacs, mert…
És Gyula ment, hóna alatt a gitárral és majdnem gőgösen. Ment egyenesen a nyomorba és a bizonytalanságba. S a nyomor és a bizonytalanság várta is, kitárt karral. S befogadta azonnal. Egyetlen forint nem lapult a zsebében s a rostélyosát sem ette még meg azon az estén. Bizony, ilyen napok hosszú sora várt reá. Egy hét múlva kitették a kis szobájából. Udvarokon pengette a gitárját, dehát gyéren hull a krajcár így télidőben. Ágyrajárt, száraz kenyeret majszolt.. S éjszakánként a rostélyosról álmodott és a gyöngyöző fröccsről. Egy napon azonban valaki megragadta az utcán a karját. Környe mester volt.
– Hallgass rám, Gyula, – szólt rá szíves hangon- én visszafogadlak téged, ha megembereled magad. A régi bér, a rostélyos, a fröccs! De van ám egy kikötésem: nem akaratoskodsz, nem gőgösködsz, elpengeted, amit rendelek. Csapj a tenyerembe.
Gyula csak nézte Környe mester tenyerét. De nem a tenyerét látta, hanem egy szépen kisütött, illatos, nevető rostélyost. Szédülten nyúlt utána. Környe mester pedig megmarkolta. –Hát látom, észretértél! Este már jöhetsz a hangszereddel.
És Gyula azon az estén újra kilépett a „Darumadár” vendégei elé. S a falon, a háta mögött, ott virított egy nagy tábla: „Zene – rendelésre!” S rendeltek is a vendégek, elnyúzott melódiákat és Gyula ujjai fagyottan pengettek s énekelt is, de a szíve mozdulatlan maradt. Ha ajkára tólult egy dal, mást kértek, ismerőset, amit mindenki énekelhet. Aztán leroskadt a söntésben az egyik asztalhoz s az öreg pincér már hozta is a rostélyost. De Gyula arca mind dermedtebb, mind rémültebb lett, keze remegni kezdett, aztán kiejtette a kést, a villát és ijesztő, szívettépő hangon így kiáltott fel:
– Nincs íze!
S hökkenten és csodálkozva nézték a pincérek meg a csapos és maga Környe mester is, amint szűkölve és vacogva iszkol kifelé az ajtón, a hideg utcára és szüntelenül csak azt makogja riadtan és hebegve és ziháló mellel:
– Nincs íze…nincs többé íze….
