Halász Péter: Theodor von Kármán…

16 perc olvasási idő

Amikor az Egyesült Államok 1963 január havában a Nemzeti Tudomány Érdemrendjét létesítette, már eldöntött tény volt, hogy az első kitüntetést Kennedy elnök Theodor von Kármánnak, a modern aerodinamika úttörőjének nyújtja át, annak a tudósnak, aki a korszerű repülőgépek teljesítményét megalapozta. A kitüntetés ünnepélyes átadása ugyanabban a hónapban a Fehér Ház rózsakertjében történt, amit a csaknem tavaszi időjárás tett lehetővé: a kert, amelyre a híres „oval office” ablakai nyílnak, napsütésben fürdött. Washingtonban gyakran játszik tavaszt egy-egy napon a tél, ahogyan például egy esztendővel azelőtt is, amikor Teller Ede vette át Kennedytől a rózsakertben az Enrico Fermi-díjat, az atomkutatás terén elért eredményért. Ily módon a kitüntetett amerikai tudósok sorában Kármán Tódor rövid időn belül már a negyedik magyar származású volt. Azon az ünnepségen a sajtó képviselői között magam is ott voltam, amire a későbbiekben visszatérek. Beszédében Kennedy elnök Amerika nevében mondott köszönetet mindazért, amit a tudós választott hazájáért tett. Peregtek a felvevőgépek, villantak a kamerák fényei, a tudós meghatottan köszönte a nagy elismerést, hosszantartó taps következett.

          Kármán Tódor 1881. május 11-én született Budapesten. Édesapja Kármán Mór, a 19. század nagy pedagógusa volt, aki a magyarországi középiskolai és egyetemi tanítást újjászervezte és olyan magas színvonalra emelte, ami az európai országok között irigylésre méltóan példaszerű volt. Amikor az 1950-es években az egyik nagy amerikai magazin tudományos munkatársa, Lee Edson, meginterjúvolta Kármán Tódort, a beszélgetés végén a tudós megkérdezte tőle, volna-e kedve ahhoz, hogy együttműködjék vele egy könyv megírásában? És meg is mondotta miért. Annak a könyvnek lapjain emléket akar állítani édesapjának, aki úttörője volt a magyar oktatásügynek, és aki ha ma élne, mondotta, a jelenkor adottságainak birtokában sokkal többet tudna nyújtani a világnak, mint a fia. Edson örömmel mondott igent, megkezdődött a „társszerzés”, amiről később Kármán így nyilatkozott: „Együttműködésünk ötven-ötven százalékos. Lee ír és én olvasok.” A könyv átbeszélgetett délutánok és éjszakák eredményeként készült és esztendőkön át húzódott, mert Kármán egyszerre csak késleltetni kezdte a munkát, mind kevesebb ideje jutott Edson számára. Végül az író rájött, hogy a tudós babonás. Akárcsak jóbarátja, Einstein, ő is úgy tekintette az életrajzot, mint egyféle nekrológot. Befejeződik a könyv és véget ér a hős élete is. Egyszerre halogatni kezdte a munkát. De a babona nem bizonyult valónak. A hős élete előbb fejeződött be, mint a könyv írása. Edson 1963 májusában társszerző nélkül maradt. De azért Kármán a síron túl is segített. Edson járni kezdte a világ egyetemeit, ahol Kármán tanított, a tudományos intézeteket, ahol előadásokat tartott. És ki mindenki volt a tanítványa! A könyv elkészült, 1967-ben jelent meg Amerikában. Címe magyar fordításban ez lenne: „A szél és ami mögötte van”. Arról, hogy megjelent-e valaha magyarul is, nincs tudomásom.

          Kármán Tódor 1906-ban hagyta el Magyarországot, hogy gépészmérnöki tanulmányait a németországi Göttingen egyetemén folytassa és fejezze be. Azt, hogy miként fordult az aviatika felé, abban a beszélgetésben mondotta el, amelyet a Fehér Ház sajtótitkárának a szobájában folytattunk, a rózsakerti ünnepély után. Fölcsillant a kék szeme, amikor magyarul szólítottam meg, és bár repülőgépe egy óra múlva indult Párizsba, a beszélgetésre, hogy magyarul magyar rádióhallgatóknak szóljon, rögtön kész volt. Ajka körül meghatott mosoly játszadozott, a régmúlt felé fordult, ifjúságának korába.

Tudja, az aviatika iránti érdeklődésem tisztára véletlen következtében született, kezdte. 1907-ben Párizsban voltam, akkor már mint okleveles gépészmérnök, és a doktori disszertációmhoz végeztem egy kis kutatómunkát. Egy este vidám társaságban ülök a kávéházban, amikor nagy sebbel-lobbal bejön Vészi Margit, az újságírónő (Molnár Ferenc későbbi felesége), és azt mondja, hogy holnap reggel riportra kell mennie az egyik Párizs melletti repülőtérre, ahol egy francia aviatikus kísérleti repülést végez. – Kármán – mondotta ellentmondást nem tűrőn –, maga velem jön. – Hány órakor lesz a repülés? – kérdeztem aggodalmasan. – Reggel ötkor –, felelte Vészi Margit. – Kizárt dolog – mondtam –, semmi nem érdekel, ami reggel ötkor történik. Vészi Margitnak azonban nem lehetett ellenállni. Reggel ötkor ott voltam az Issy-les-Moulineaux-i repülőtéren és bár a repülést franciák rendezték, a pontosság magyaros volt, hajnali öt helyett csak kilenckor kezdődött. De mindegy, a dolog hallatlanul nagy hatást gyakorolt rám, és ez a véletlen repülőtéri látogatás jegyzett el engem mindörökre az aviatikával – foglalta össze.

Micsoda „eljegyzés”! Amikor Kármán 1926-ban először jött Amerikába a pasadenai California Institute of Technology meghívására, Európában már nagy híre és rangja volt, a repülőtudomány úttörői között tartották számon. Matematikai képletei, amelyeket akkor már kidolgozott, máig alapját alkotják az aerodinamikának. Angolul ezt az elméletet úgy nevezik, hogy „The von Kármán theory of vortex streets”, franciául „Avenue de Kármán”, németül „Kármán strasse”. Röviden és laikus megfogalmazásban az ő képlete alapján ki lehet számítani azt, hogy egy bizonyos meghatározott formájú test a levegőnek milyen mérvű ellenállásával találja szembe magát bizonyos magasságban és bizonyos sebességgel haladva. Ennek az elméletnek fölhasználásával kísérletezték ki a mind gyorsabb és mind rendkívülibb teljesítményű repülőket. 1952-ben a NATO Repülőtudományi Kutatócsoportjának élére nevezték ki.

De a visszaemlékezésben még nem tartunk ott. Amikor 1926-ban New Yorkba érkezett, a kikötőben várta néhány újságíró, hogy megérdeklődje amerikai látogatásának célját. – „Visiting laboratories”, válaszoltam nekik, utalva arra, hogy néhány híres laboratóriumot is szemre akarok venni. Véletlenül pillantást vetek a mellettem álló újságíró jegyzettömbjére és látom, hogy beírja: „visiting lavatories.” Fölvilágosítottam a szerkesztő urat, hogy jóllehet amerikai tartózkodásom során a mellékhelyiségek látogatása is elkerülhetetlen lesz, de érkezésemnek mégsem ez az elsőrendű célja.

Kármán számos nyelven beszélt, de élete végéig mindet erős magyar akcentussal. Sőt: mintha csak ragaszkodott volna hozzá, akár az ékezetekhez a neve fölött. Ennek is története volt.

– Röviddel azután, hogy a „Cal-Tech”-ben megkezdtem munkámat – mesélte –, az intézet folyosóján megütötte a fülemet két professzor beszélgetése. – Ki ez az új professzor? – kérdezte az egyik, mire a másik így felelt: – Nem tudom, de biztos, hogy külföldi. A nevében az „a”-betűk fölött két izé van. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy a két „izét” mindörökre megtartom.

Mint ahogyan megtartotta a „von”-t is, amelyet viszont apjától örökölt. 1907-ben Ferenc József a bécsi Burgba invitálta Kármán Mórt, hogy kitüntesse érdemeiért a „kegyelmes úr” címmel. Kármán Mór azt kérte, hogy olyan kitüntetést szeretne inkább, amelyet örökül hagyhat a fiának. – De hát ez természetes – egyezett bele nyomban a császár, és nemességet adományozott a Kármán-családnak. Minthogy a családnak Budapest közelében volt a kis szőlője és abban egy kis nyári lak, a nemességhez a „szőllőskislaki” előnév járult.

Most már azonban be kell fejeznünk a beszélgetést – mondotta –, mert Párizsba kell repülnöm, onnan meg hamarosan Bécsbe, az International Interplanetary Federation ülésére. Annak az ülésnek a tárgya: utazás a Holdba.

Nem mintha lekéshette volna a repülőgépet, minthogy mindig az ő rendelkezésére bocsátott különgépen repült. Mondották, hogy kaliforniai villájának kertjében állandó készenlétben parkolt az amerikai légierő gépe, a kertből kifutópálya vezetett föl az „Avenue de Kármán”-ra, a róla elnevezett, csillagok közötti légifolyosóra. Amikor elbúcsúzott egy kézfogással, könnycseppet láttam csillogni a kék szemében. Jól ismertem én az ilyen csillogást a legnagyobbak szeméből, beszélgetések után az anyanyelven, a régmúltról, az ifjúság tovatűnt éveiről.

Bizonyos, hogy ez volt az utolsó interjú, amelyet Theodor von Kármán az anyanyelvén adott. Négy hónappal később, 1963. május 7-én a németországi Aachenben, ahová egyetemi előadásra utazott, 82 esztendős korában elhunyt.

Mindez tehát negyvenhat esztendővel ezelőtt történt. Az ünnepély a Fehér Ház rózsakertjében, amikor az öreg tudós az amerikai légierő tábornokainak, szenátorainak, képviselőinek, tudósoknak lelkes tapsai között átvette a fiatal Kennedy elnöktől a bársonyon csillogó kitüntetést. Azt, hogy a fiatal elnöknek is csak tizenegy hónapja van hátra az életéből, legsötétebb rémálmában sem sejthette, azon a tavaszt játszó téli napon, senki.

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Rostélyos

Következő cikk

Halász Péter: Elveszett és elmúlt dolgok