| Rövid budapesti látogatásairól visszatérve könyvekkel ajándékoz meg a fiam, olyanokkal, amelyekről feltételezi, hogy közelebbről érdekelnek engem. Legutóbb Saly Noméni „Törzskávéházambül – zenés kávéházba” című könyvét hozta és Zórád Ernő „képemlékeit” a Tabánról. Pár nappal később baráti házaspártól a „Kávéház-sirató” című könyvet kaptam ajándékba, amelynek alcíme: „Törzshelyek, írók, műhelyek.” Kedélyesen szép nosztalgia-irodalmat reprezentál mind a három mű. Zórád képei a Tabánról gyönyörűek. Az egykor híres budapesti kávéházak és a törzsvendégek, Heltai Jenő bűbájos könyvét idézve „Írók, színésznők és más csirkefogók” fölidézése tehetségesen mulattató. Nos, ha ezek nem ringatnak el a nosztalgia szelíd hulámaival, akkor ugyan mi egyéb? Nosztalgia! Az agyonhasznált és éppen ezért lejáratott fogalmat az „Idegen szavak és kifejezések” szótára így fordítja magyarra: „sóvárgás, vágyakozás”, majd zárójelben hozzáteszi: (távoli, elveszett, elmúlt dolog után.) Ez már aztán elgondolkoztató. Mármint a vágyakozás elmúlt dolog után. Egy generáció sajátos dilemmája húzódik meg születésének dátuma mögött. Az 1922-esé, amely úgy jött, mintha menne. Csak rá kell nézni a kalendáriumra, milyen évszámra esett a 18. születésnap, a 28., a 38., a 48. És így tovább.
Maradjunk a 18-adik életévnél, amelyet a korosztály 1940-ben töltött be. Érettségi a VIII. Ker. M.Kir. Áll. Zrínyi Miklós gimnáziumban. Utána a hagyományos „ballagás”. „Fel búcsúcsókra cimborák!” Az érettségi tabló, amelyet majd kiakasztanak a gimnázium folyosójára a többi mellé, már elkészült, kicsinyített mását megkapjuk a bizonyítvánnyal együtt. A VIII.B osztálynak tíz zsidó vallású tanulója volt. Ennek a tíz fiúnak az arcképe a tabló legalsó sorában, a többitől mintegy elkülönítve kapott helyet. Ki rendelkezett így? Aligha Brunhuber udv. és kam. fényképész. A gimnázium igazgatója, Éry Emil, a nyugdíjazott Lengyel Miklós utódja? Zavarbaejtő kérdés, kár firtatni. Ezt az évszámot ez jellemezte. Legyünk túl ezen, aztán majd meglátjuk. Arra senki sem gondolt, ha megkülönböztetnek tízet, akkor azzal együtt mind az összes többit. A tabló kicsinyített mását bedobjuk egy fiókba, onnan talán nem kerül elő soha többé, vagy ha igen, akkor a messzi jövőben. Egy kissé könnyelmű parafrázissal: minden jó, ha vége van. „Fel búcsúcsókra, cimborák. Ez út hazámba visszavisz…” Visszavisz? A „Kávéház-sirató”-ban említett kávéházak közül néhányat látogattam, kedvencem a „Japán” volt a Liszt Ferenc tér és Andrássy út sarkán. A „Film, Színház, Irodalom” szerkesztősége a második emeleten volt, annak a hetilapnak voltam a munkatársa, 18 évesen hivatalos újságíró. Törzsasztal vendége nem voltam, mert akkor, 1940-ben, már nem volt ilyen a Japánban. Kedvem amúgy sem lett volna hozzá. Hol itt, hol ott kortyoltam a feketémet. Egyszer a már idős Szántó Armand társaságában. Sok színművet, vígjátékot írt, mint például „Bohózat egy párisi szállodában”, „A romantikus asszony”, „Száz piros rózsa”, ilyeneket. A beszélgetés inkább szomorú volt. Panaszkodott, hogy a fiától, aki munkaszolgálatos valahol Ukrajnában, egy esztendeje már nem kapott postát. Más alkalommal két útrakészülő íróval, Görög Lászlóval és Nógrádi Bélával üldögéltem egy félórát. Görögnek játszották darabjait, revűit, Nógrádi a „Magyar Hírlap” munkatársa volt. A kiutazási engedély már a zsebükben. Ugratták egymást, hogy melyikük akad fenn Elis Island-en, hogy onnan visszatoloncolják Európába. Hamarosan el is mentek. Görög filmíró lett Hollywoodban, Nógrádi Béla nevével sokkal-sokkal később Amerikában találkoztam. Az Amerikai Magyar Népszavában volt egy rovata „Felvont szemöldökkel” címmel, ő maga Floridában élt. A kávéházakat akkor nem siratta senki, de azok már önmagukat siratták. Érezték a közelgő korszerűtlenséget. Derűsebb volt a hangulat a körúti Broadway espresszóban, néhány színipalánta, filmes, egy-két író és újságíró társaságában. Szabad estéken ott időztem a legszívesebben. Egyszer aztán hivatalos felszólítást kaptam a József utcai katonai kiegészítő parancsnokságtól, hogy ott haladéktalanul jelenlek meg. Egy törzsőrmester szobájába utasítottak, aki vészjósló modorban fogadott. – Maga ellen följelentés érkezett, hogy hazafiatlan kijelentéseket tesz, becsmérli a németeket és plutokrata, zsidóbarát szellemben nyilatkozik. Mi igaz ebből? – Semmi –, védekeztem. – Hányban született maga? – 1922-ben. – Na, ez a maga szerencséje. Ha már sorköteles volna, akkor rögtön behívnám és bevágnám magát egy büntetőszázadba. Most elmehet, de vigyázzon, mert megjárja. Az ilyen törvények még épek és sérthetetlenek voltak. Tényleges szolgálatra csak azt hívták be, aki 21. életévét annak az esztendőnek október havában betöltötte. A Broadway eszpresszóból azonban, amelynek akkor már úgyis Barlang volt a neve, kimaradtam. A följelentés ellenem csakis abból a vidám társaságból származhatott. Katonaköteles még nem voltam, de leventeköteles nagyon is. Levente-igazolványom volt már, benne a rendszeres oktatásokon történt megjelenést igazoló pecsétek helye. Az én igazolványomban azonban egyetlen pecsét sem volt, nem jártam leventeoktatásra, míg nem értesítettek arról, hogy hol és mikor mutassam be az igazolványomat, mert ellenkező esetben… Akkor elmentem az iskolába, amelynek egyik tantermében az elméleti oktatást, udvarán a kiképzést tartották. A daliás leventék már a padsorokban ültek, amikor az oktató elé járultam az igazolványommal. Az oktató, kövérkés fiatalember, kedvetlenül nézegette. Aztán földerült egy kicsikét: – Te vagy az a H.P., aki a Film, Színház, Irodalomba ír? – Igen, az én volnék. Erre nagyon barátságos lett. – Nahát, kedveském, én meg költő vagyok. Hozhatnád egy versemet a lapodban, pláne a fényképpel együtt, ahogy szokásos? Nos, K. Rezső – ez volt a leventeoktató – megjelent a lap „Tarka-Barka” rovatában, ha nem is a versével, de a fényképével és azzal a közléssel, hogy „rövidesen verseskötete jelenik meg”. Az erre a célra fenntartott rovat sztenderd-szövege volt ez. „Rövidesen szerződést ír alá, rövidesen színre lép, rövidesen szerzői estet rendez…” Rezsőnek azonban ez is elég volt ahhoz, hogy végigpecsételje az igazolványomat. Mindezek azonban csak könnyed epizódok voltak, lehetett írni, meg is lehetett jelenni, még kiadtak kisregényeket és nagyregényeket, a Hunniából özönlöttek a filmek, Kabos Gyulával és a Latyival, bolondos dalszövegekkel, hogy „nem megy a meggy, ha cseresznye, édes rózsám szeretsz-e”, de kávéházi törzsasztalokat már nem tartottak számon, az írók mind ritkábban írtak a kávéházban. Az Andrássy úti Opera kávéházban az egyik sarokasztalnál papír fölé hajolt Nagyiványi Zoltán a „Sárga kaszinó” című nagysikerű regény írója, aki abba a könyvében a Lipótmezei elmegyógyintézetben töltött éveit örökítette meg. Az írók többsége azonban már inkább otthon dolgozott, vagy a szerkesztőségi szobáikban, Zilahy Lajos a „Híd”-nál, Márai a Pesti Hírlapnál, vagy a Mikó utcai otthonában, este az óbudai Kéhlinél már csak borozott és elvárta, hogy kerüljék az asztalát. Hunyady Sándor a Royal szállóbeli szobájában írta darabjait és tárcáit, Reményik Zsigmond kész darabot hozott magával az amerikai emigrációból, az „Atyai ház”-at. Lestyán Sándor az Astoriában lakott és dolgozott, a Tabánról szóló kötetben könnyesen búcsúzott a végzetére készülő városrészről. A Tabán ódon házait 1933-ban bontották le, amikor én még csak 11 esztendős voltam, sóvárgást vágyakozást tehát nem érezhettem utána. Budapest egészében véve olyan volt akkor, mint a nagyvállalat, amely működik és üzemel, de valahol már készülődnek arra, hogy bekebelezzék, váltói lejáróban vannak, valahol ketyeg a metronom. A Hunniában forgatják az „Őrségváltás”-t, Dernői Kocsis a Magyarország vezércikkeiben sikeres elszakadási hadműveletekről ír a keleti fronton és Horthy Miklós fia, Horthy István kormányzóhelyettes lezuhant repülőgépében hősi halált hal. A bennfentesek azonban suttogva német ármányt emlegetnek. Ám ki tudja. Voronyezsnél aztán összeomlik az egész. Korábbi korosztályok végzete beteljesült. Mi huszonkettesek még lebegünk a naptári hiátus légüres terében, de világos, hogy ez csak átmenet, aztán 1943 októberében megérkezik a behívó, és tudjuk, hogy olyan tél következik, amelyből a kitavaszodásra holtbiztosan már nem lehet számítani. Vagy éppenséggel holtbiztosan. Ha megéljük, akkor valami merőben más következik, de azt, hogy milyen lesz az a „merőben más”, nem tudja senki. Vagy pedig, aki tudja, nem árulja el. Megköszönöm a három ajándékba kapott könyvet, böngészgetem azokat, de meg kell vallanom, hogy sóvárgást és vágyakozást „távoli, elveszett, elmúlt dolog után” nem keltett bennem egyik sem. A törzsasztalok jelentős írói bevonultak az irodalomtörténetbe, műveik önmagukért szólnak, magánéletükről jobb nem tudni semmit. A Tabánt alkalmasint nem menthette meg a városrendezés, a „Törzskávéházamból zenés kávéházba” testvérsora lehet annak, hogy „asszonykám, adj egy kis kimenőt, hadd zülljek épp úgy, mint azelőtt”, a Kávéház-sirató könnyei valójában fölszáradtak már. Amikor régesrégen egyszer Vadnay Lászlóval Hollwoodban áztattuk lábunkat a Csendes-óceánban, megjegyezte: – A szomorú az, hogy a legközelebbi kávéház Japánban van… Ebben aztán nagyot tévedett szegény Laci. Japánban ugyanis nincs kávéház. Talán ez a titkuk. Talán ezért övék a jövő… |
