Szólássá vált a híres mondat, amely Elvis Presley koncertjeinek végén hangzott el, miszerint „Elvis has left the building”. Ez azt jelentette, hogy Elvis elhagyta az épületet, nem lesz ráadás, nem érdemes várni. Az őrjöngő tömeg ekkor megértette, hogy vége van a koncertnek. Elvis elment, és nem jön vissza. A fanatikusok abbahagyták a tombolást, vége lett az őrjöngésnek. Mindenki visszaváltozott hétköznapi énje valóságába. A varázslatnak vége, a varázsló hazament. Az illúzió elmúlt.
Donald Trump hívei nem hajlandóak tudomásul venni ugyanezt, pedig bemondták a mikrofonba: „Donald has left the building”. Donald beült az elnöki helikopterbe, amely tett vele egy tiszteletkört Washington fölött és elment. A showműsornak vége. Az előadó hazament. Trumpnak volt egy freudi elszólása ezzel kapcsolatban, amikor 2018 november 16-án egy kitüntetés átadásakor elmesélte a személyes élményét, amikor Las Vegasban hallotta saját fülével a híres mondatot. Trump azonban rosszul idézte a klasszikus szólást. Azt mondta, hogy „Elvis has left the house”.
A Trumpért lelkesedők imádatát a magam részéről nem osztom, így azt sem gondolom róla, hogy Trump az „Isten embere” lett volna, ellenben szakasztott olyan volt, mint az ördög. De a Bibliában még egy szamár is képes volt prófétálni, ha szükség volt rá. Ezért híveivel szemben – akik állandóan keresték Trump magatartásában a jeleket, de erre nem figyeltek fel -, ezt az elszólást prófétikus kijelentésnek tartom. Trump az épület helyett házat mondott. Ennek alapján az Elvis által híressé tett mondást úgy interpretálhatjuk most, hogy „Donald has left the White House”.
A Trump-hívek azonban nem akarják tudomásul venni, hogy az előadás véget ért. Egy kirúgott hollywood-i forgatókönyvíró kitalált egy nagyon gyenge történetet, ez a QAnon összeesküvés-elmélet. Minden idők legprimitívebb összeesküvés-elméletét, amely a főszereplő gyenge színvonalának megfelelő. A hívek pedig elhitték, hogy ez a valóság. Minden színpadi produkció varázslat, kiemeli az embert a hétköznapi lét szürkeségéből és egy álomvilágba repíti. Elvis is ezt tette, másfél órára elbűvölte a közönséget, felemelte őket a magasba, elhagyták hétköznapi énjüket, kiléptek a valóságból, és magasabb szférákban váltak eggyé valami szépséggel, jósággal, fenségessel, amit a művészet nyújtani képes.
De utána Elvis vissza is hozta őket a földre, meghajolt, amivel jelezte, hogy ez csak egy előadás volt, performansz. A bemondó nyugodt hangja pedig kijózanította a legnagyobb fanatikusokat is, akik ráadást akartak, hogy „Elvis has left the building”. Elvis elhagyta az épületet, elment, a varázslatnak vége. Ugyanolyan magánember, mint bárki más, elment vacsorázni. Az emberek körülnéztek, és látták azt, hogy egy színházteremben vannak. Visszanyerték önmagukat és hazamentek a lakásukba.
A jó színház pozitív energiákkal tölti fel az embert. Katarzist nyújt, az ember megtisztulást érez. Amikor „Donald has left the building”, az emberek nem ezt érezték. Trump „koncertjének” csúcspontja a Capitolium ostroma volt, amikor a színház átlépett a valóságba. A fanatikusok nem a színészt, az ócska ripacsot látták, hanem a forgatókönyv által meghamisított hőst. A nézőket becsapták, az igazi színház ellenkezőjét adták elő: a rosszat jónak mondták, a jót rossznak. Amerika védelmében megtámadták az amerikai törvényhozást, az alkotmányosság és a demokrácia templomát, amelynek öt halálos áldozata lett, és azt hitték, hogy a jó oldalon állnak, a szabadságért harcolnak. A ripacs elhitette velük. Mintha valaki önmaga ellen támadna, és felvagdossa az ereit, hogy így védje meg önmagát.
Trump színháza és a QAnon forgatókönyvírója elhitette velük, hogy ez a valóság, s nem tudnak kijózanodni, hogy ez csupán egy hamis, hazug színház volt, a világ legnagyobb ripacsával és csalójával, akit a közönség kifütyült, a darab megbukott. Nincs ismétlés, nincs ráadás. De ők várják vissza a színpadra a hőst, aki nem hős, hanem egy felelőtlen, gátlástalan senki, akit kizárólag a szerződése érdekelt, amit a színház nem hosszabbított meg, és cseppet sem érdekelte magán kívül senki más. A ripacs hazament golfozni, reménykedik egy új szerződésben, a nézők pedig hisznek benne, hogy valódi hős a darabból.
A jó színház után a néző nem kevesebb lesz, hanem több. Nem gyűlöletet érez, hanem szeretetet. Nem rosszabb, hanem jobb ember lesz belőle. Nem megöl, hanem megment másokat. Trump színháza az antiszínház tipikus esete, amely még a jó emberekből is rosszat csinált. Felmagasztalt minden szennyet, és megtaposott mindent, ami nemes. Nem közelebb hozta az embereket, hanem szembefordította őket egymással. Nem békét hozott az emberek közé és az emberek szívébe, hanem háborúságot, megvetést, kirekesztést, ellenségeskedést, elutasítást.
Trump nem közelebb hozta a mennyei szférákat, hanem meghamisította azokat. Mennynek mutatta a poklot, pokolnak a mennyet. A színpad kiürült, új előadás kezdődött, új darabot játszanak. De a nézőtér egy része azt hiszi, hogy nem ért véget a másik. Mintha az előző darab főszereplője beszaladhatna a színpadra és a saját darabját folytathatná. A nézők összekeverik a színpadot a nézőtérrel, a hamis varázslatot a valósággal. Ők játsszák tovább a darabot a főszereplő nélkül. A színpadot elfoglalták a takarítók, és hiába közlik a nézőkkel, hogy ez már nem előadás, „csupán” a valóság. Menjenek haza, mert a főszereplő is hazament. Donald has left the building. A building, a Fehér Ház, nem színház többé, hanem munkahely.
Elvis soha nem fordult vissza, hogy elénekel még egy dalt. Donald sem fog visszatérni soha, bár szeretne. De nem fog. Örül, ha a hazugságait, a bűncselekményeit börtön nélkül megússza. Elvis rajongói egy idő után megértették, hogy nincs ráadás. Trump hívei mikor értik meg ezt? Talán soha. Mert az ember soha nem ragaszkodik úgy semmihez, mint a csalókhoz, akik becsapják. Még cseng a fülünkben a kórus: „Barabbás, Barabbás”.
