AN
Orbán és földbirtokos felesége, a Svájcban saját lábán álló magyar leány szülei, „magánemberként” elmentek Göncz Árpád temetésére. Sokat dolgozhatott a propagandagépezet, mire kitalálta, hogyan tud úgy ott lenni, hogy ne is legyen ott, hogyan tud úgy odapofátlankodni ellenpólusa sírjához, hogy ne dobják ki. Ez utóbbitól nem kellett tartani, a jelek szerint túlértékelték a családot, amikor feltételezték, hogy majd érvényt szerez a volt köztársasági elnök végakaratának. Tőlük nyugodtan beülhetett volna a díszpáholy első sorába is.
Ez a tévedés azonban a senki földjére űzte a diktátort és a diktátornét, akik mellől elhúzódtak az emberek, még megjegyzéseket is tettek rájuk: „Van pofája idejönni”. Orbán szereti játszani a műparasztot, még akcentust is felvesz, hogy látszólag a nép fiaként mondja el populista demagóg szövegeit. Ebben a mondatban meghallhatta a nép igazi hangját, amit ő csak utánoz náci híveinek. Úgy álltak ott ketten az asszonnyal, mint Nicolae és Elena. A jelenet előre vetítette a pillanatot, ahogyan a bíróság előtt fognak állni, mielőtt megkapják tényleges életfogytiglani büntetésüket. Ha a Göncz-családnak van humorérzéke, és felérnek az elhunyt Göncz Árpád cipője sarkáig, akkor a díszpáholyba meg kellett volna hívniuk az összes bűnöző gazembert, Orbán csicskásait, s Göncz Árpád sírjánál be kellett volna rendezni nekik egy jelképes „vádlottak padját”. Majd Mécs Imre meg is tarthatta volna nekik a vádbeszédet. Ez lett volna a Göncz Árpádhoz méltó temetés. Nemcsak a család, de azok is nagyot hibáztak, akik e bűnözők közé beültek a VIP sorokba. Tisztességes ember ezekkel nem szív egy levegét. Ezt akarta Göncz Árpád elkerülni még a temetésén is.
Orbán a temetőben eltöltött rövid idő alatt mindenesetre nyakán érezhette az általa semmibe vett, megtaposott, megalázott, kifosztott nép hideg leheletét, amely még a megélhetését keresi, az állását félti, ad esélyt arra, hogy ha megél, elkerülje a konfliktust. Ezért még szívesen elhiszi, amit Orbán hűséges csatlósai, a kollaboráns ellenzéki pártok képmutatói hazudnak nekik, hogy majd választáson leváltják ezt a mocskos felcsúti nácit és a rendszerét. Ebből egy szó sem igaz, de arra megfelel, hogy a megélhetési gerinchuszárok keressenek egy kis pénzt, ne kelljen közmunkásnak menni, amit megérdemelnének, a gyáva és számító nép pedig elbújjék e hazugságok mögé.
Ez még sokáig eltarthat, de Orbánnak és a nem taggyűlésekre járó b. nejének szembe kellett néznie azzal, hogy Orbán hazudhat magának és a külvilágnak, de van ebben az országban már most is egy hatalmas tömeg, amely utálja és megveti, gyűlölettel gondol rá, amire bőségesen rászolgált. Ma még ott tart az ország, hogy a Magyar Köztársaság egyetlen igaz és hű elnökének temetésén nem mondhatta el a saját beszédét egy 56-os halálraítélt barát. Ma még a jelenlétükkel is képesek belefojtani a szót az emberekbe, de az a hideg utálat, ami Orbánt és hasonlóképpen tolvaj feleségét körülvette, 1956 szellemét idézte.
Senki nem szeretne erőszakot, ezért könyörgünk a magyaroknak, hogy történelmük során először, addig álljanak ellene a diktatúrának, amíg az indulatok el nem szabadulnak. De Orbánnak ismernie kell a félázsiai népét annyira, hogy ha ezek elveszítik a türelmüket, akkor jobb menekülési útvonalról kell gondoskodnia, mint amilyen a román diktátornak volt. A cimborákról nem beszélve. Eltemethették Göncz Árpádot, elnémíthatták Mécs Imrét, eljátszhatják a demokráciát egy diktatúrában. Élvezheti Orbán a zsarnokságot az ürességtől kongó stadionjaiban, de azt nem hiheti, hogy az övé lesz az első diktatúra, amely nem omlik össze, és nem temeti őt maga alá. Imádkozzon, hogy akkor ne egy fán lógva, hanem a bíróság előtt végezze.
Ennek a levegőjébe szippanthatott bele a diktátor. Jó volt látni, mennyire utálják.
