Iványi Gábort nem tegnap óta ismerem. Barátságunkról nem akarok nyilvánosan beszélni, az sokkal mélyebb ennél. Megrendített, amikor a NAV támadása után, a Dankó utcai tüntetésen felment a színpadra. Az első, amit kerestem, Iványi Gábor tekintete. Abból meg tudom állapítani a helyzet súlyosságát, mert a tekintetéből tudok olvasni, az pedig megrázott. Tekintetében láttam a zavart, hogy ez az aljas támadás mennyire megviselte, s láttam az aggodalmat is. Iványi Gábor megértette, hogy a zsarnok elhatározta, leszámol vele, és mindenre képes.
Ahogy beszélt, úgy nyerte vissza tekintete a fényét és a nyugalmát. Amikor azt mondta, ha pénzbüntetésre ítélik, ne gyűjtsenek neki arra, mert nem akarja a büntetést kifizetni. Jogtalan büntetést nem fizet ki. Inkább leüli. Iványi Gábor tekintette akkor nyugodott meg, amikor ezt kimondta. Felkészült, hogy Orbán börtönbe is csukathatja. Mint Jézus a Getsemáné kertben az elfogatása előtt. „Atyám! ha el nem múlhatik tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod.” Iványi Gábor felkészült, mindent vállal, nem lehet legyőzni, nem lehet megtörni.
Akik szeretik és tisztelik, azok sem tudják, milyen élet van mögötte. Zaklatta a pártállam, akkor sem adta meg magát. Lezárták a gyülekezeti házat, leverte a lakatot. Ha nem volt máshol, a szabad ég alatt tartotta meg az istentiszteletet. A kommunista pártállam felfüggesztett börtönre ítélte. Akkor sem csinált semmit, amiért el kellett volna ítélni. Résztvett az ellenzéki mozgalomban, és már akkor is a szegénység ellen küzdött, Solt Ottíliával és másokkal a SZETA-ban. De ezek csak üres életrajzi adatok.
Iványi Gábor személyisége nem ezekben ragadható meg. Hanem abban, ahogy egy-egy embert a szívén viselt. Ahogy harcolt értük, ahogy próbált segíteni nekik. Amikor már mindenki feladta, amikor már senki nem volt hajlandó segíteni, akkor jött Iványi Gábor. Aki tényleg mindenkiben az Isten képmását látja, akit nem lehet megsérteni, megbántani, elkergetni, akinek nem kell az elesett embernek megfelelnie. Aki tudja, hogy becsapják, aki mosolyog a kópéságon, de tudja, hogy segítségre van szükség. Aki soha nem adja fel.
Amikor a magyar sajtóban dolgoztam, éveken át csörgött a telefonom későn este. Tudtam, hogy Gábor az. Valakit meg kell menteni. Mentünk, és Iványi Gábor hol odakötözte magát egy bejárathoz, hogy ne lehessen utcára dobni egy anyát, hol rendőrt, mentőt, ügyvédet hívott, hogy megmentsen valakit. Lebontotta a kordonokat, leverte a deszkát, amivel egy fiatal nő mögött deszkázták be a lakás ajtaját, ahova jog nélkül költözött be, de az utcán megfagyott volna. Már mentem volna, de Gábor nem tágított, amíg védencei biztonságba nem kerültek.
Amerikában mindig eltévedtünk, bárhova mentünk, és soha nem értünk oda időben, ahova igyekeztünk. Gábor történetei olyannyira lekötötték a figyelmemet, hogy egész más városban kötöttünk ki. Ahova mentünk, az mindig bezárt, mire odaértünk. Olyan szeretettel még nem hallottam beszélni senkit érdemtelen hajléktalanokról, csibész romákról, egészen rémisztő romatemetésekről, és arról, ahogy meggyőzte őket, hogy ne csókolják szájon az elhunytat, ne ugráljanak be a sírba. Amilyen bölcsen és szeretettel elrendezte a családi vitákat. Amilyen áldozatokat hozott értük.
Iványi Gábornál mindig van mentség. Bármilyen erős a vád, ő az a bíró, aki az ügyvéd szerepét is játssza, és mindenkit felment. Mert tudja, mindenkiért kifizették az árat. Mindenki áldozat. Neki a rossz emberhez is van jó szava. Sokszor becsapják, és ezt tudja. Élősködnek rajta, meglopják, és ezt tudja. És utána is ad. Egyszer mondtam ezt neki, mire így válaszolt: amikor Noé megalkotta a bárkát, és felvett minden állatot, és be akarták csukni az ajtót, mert a víz már majdnem elöntötte, Noé nem engedte. Azt mondta, hogy a patkány még hiányzik. Őt is meg kell menteni.
Majd úgy folytatta, hogy „amikor patkány úr is megérkezett, késve, bezárták a bárka ajtaját”. Apropó állatok. Iványi Gábor az állatokban felfedezte, hogy nem lázadnak úgy az Isten ellen, mint az emberek. Iványi Gábor belelát az állatok szívébe is, őket is megmenti. Már írtam, hogy annak a tyúknak, amit más levág és elfogyaszt ebédre, ő infúziót adat az orvossal. Volt egy macskája, akinek tőből kellett levágni mind a két lábát. Nem altatta el, hanem megműtötték, és még egy évet élt velük. Csináltak neki egy kis kocsit, hogy próbálja húzni és a kerekekkel pótolja a hátsó lábait.
Iványi Gáborral egyszer elmentünk Kárpátaljára, ahol árvíz miatt éheztek. Jeges csúszós szerpentinen mentünk föl a Kárpátokba, fél méterrel arrébb már szakadék. 24 órát mentünk megállás nélkül, Gábor a kormánynál néha bealudt és lecsuklott a feje. Így mentünk fel egy faluba, ahova több furgon kenyeret és kolbászt vittünk. Fantasztikus illata volt, de mi nem ettünk belőle, majd éhen haltam, miközben segítettük az éhezőket. Gábornak meg kellett mentenie még a rakományt is a falu erős emberétől, aki el akarta venni és pénzért akarta adni. Hazafelé majdnem meghaltunk.
A nehéz utánfutó megcsúszott és magával rántotta az egyik furgont, ami felborult, kis híján beleszaladtunk. Ezek voltak Iványi Gábor hétköznapjai. Az emberek iránti tiszteletéről mindent elmond, hogy az Oltalomnál elhunyt ismert és ismeretlen hajléktalanoknak emlékfalat állított. Mint mondta, ezekről az emberekről is maradjon nyom, hogy itt éltek a földön. Adjuk meg a méltóságot nekik. Mondani sem kell, hogy idült alkoholistákról, lezüllött, szerencsétlen nyomorultakról volt szó, akiket „az élet megviselt”. Gábor pedig szerette őket, mindent elviselt, és mindent megtett értük.
Nagyon sokan ezért nem haltak meg. Iványi Gábor hajléktalan kórháza nem olyan, mint más kórházak. Ide azok jönnek, akiknek élve rohad el a lábuk. Szó szerint. Ember nem tudja elképzelni azt a bűzt, látványt, amit ezeknek az embereknek rohadó tesrészei nyújtanak. Iványi Gábor felesége kezeli ezeket, amire rajta kívül más nem képes. Iványi Gáborhoz már olyan emberek kerülnek, akik máshova nem kellenek, akik halálra vannak ítélve. Ha bezárja az intézményeit, mert Orbán nem fizeti ki, ami jár nekik, ezek az emberek meghalnak. Iványi Gábor ezért nem hagyja abba.
Ha kell, bevonul a börtönbe. De soha nem hagy magára senkit, soha nem mond le senkiről, soha nem adja fel. Ha valaki kíváncsi arra, hogy milyen az Isten szeretete, hogy Isten hogyan tekint rá, akkor nézze meg azt, hogy Iványi Gábor hogyan bánik a rábízottakkal. Éhező kisgyerekekkel, családjukban bántalmazott feleségekkel, anyákkal, reménytelen hajléktalanokkal. Sokszor majdnem sírva mondta, hogy olyan körülményeket tud már csak teremteni, hogy megkérdezi magától, hogy ő bemenne-e. De ezeknek az embereknek még ez is megváltás, mert máshova már nem mehetnek.
Nem tudom, elmeséltem-e már, amikor szociális munkásai találtak egy hajléktalan asszonyt, aki nem akart bemenni a fagyhalál elől a hajléktalanszállóra. Elmondása szerint ő egy királyi család kisemmizett sarja. Amikor Iványi Gábor meghallotta, kiment a nőhöz. Meghajolt előtte, „királyi felségnek” szólította, majd elmondta neki, hogy a hintó várja, ez volt az Oltalom kocsija. A trón melletti teremben lesz egy meleg fürdő, utána a királyi szabó ad neki egy tiszta meleg ruhát, majd a királyi fodrász levágja a becsomósodott haját. Mindenki elképzelheti a Dankóban a királyságot.
Iványi Gábor letérdelt a hajléktalan nő előtt, talán még a kezét is megcsókolta, hogy bevihesse a hajléktalanszállóra a biztos halál elől. A nő méltóságteljesen besétált, megfürdették és felöltöztették, levágták a haját és megmenekült a fagyhaláltól. Talán még ahhoz is kapott segítséget, hogy levelet írjon a királynak, aki nem tudja, hogy kisemmizték őt. Ez Iványi Gábor. Elmondhatatlan történet, sors és élet. Igaza van Gyurcsány Ferencnek, aki azt írta a NAV támadása után, hogy „Annak az embernek egy fáradt sóhajában több van, mint a ti egész nyavalyás életetekben.”
Már csak befejezésül elmondom, hogy amikor mi eljöttünk a Hit Gyülekezetéből, betegen, megtaposva, megalázva, lelkileg kifosztva, de szabadon, Iványi Gábor meghívott bennünket karácsonyra hozzájuk. Pénzünk nem volt, albérletben húztuk meg magunkat, még karácsonyfára sem volt pénzünk. Igyekeztünk felöltözni, amennyire lehet, karácsonyi vacsorára vagyunk hivatalosak. Iványi Gábor semmit nem tudott a helyzetünkről, hogy talán még ennivalónk se lenne. Csak a szíve diktálta, hogy meghívjon bennünket.
Meglepődtünk, amikor megérkeztünk. A lakás minden pontján asztal, a folyosón deszkákból csinált toldalék, hogy mindenki elférjen. Nem hírességek voltak jelen, hanem hozzánk hasonló szedett-vedett népség, kétes egzisztenciák, és hajléktalanok. Arra lettünk figyelmesek, hogy mellettünk időnként cserélődnek az emberek, ezért az ajtóra néztünk, ahol csak jöttek-jöttek a szerencsétlenek, a család nélküli nyomorult emberek. Olyanok is, akikről Gábor azt sem tudta, hogy kicsoda és hogyan találtak oda. Az a kenyérszaporítás csodája volt, hogy Éva mindenkinek talált valamit enni.
Ekkor egy egészen más világ tárult fel előttünk. Mintha beléptünk volna Isten országába. Hajléktalanokkal voltunk körülvéve, de mintha angyalok közt vacsoráztunk volna. A szeretetnek egy másik dimenzióját ismertük meg, ami nem olyan, mint az emberek szeretete. Ez az Isten szeretete. Iványi Gábor most sem hagy el senkit, nem rúg ki senkit, nem áldoz fel senkit. Gábor Jézussal együtt mondhatja majd, amikor megjelenik Isten színe előtt, akit mindennél jobban szeretett, hogy „azok közül, a kiket nékem adtál, senkit sem vesztettem el”.
Iványi Gábor tekintete mindig huncut, mosolygós volt, szeretettel teli. Még akkor is, amikor egy pillanat alatt átlátott a zsiványokon, de a bárkájába őket is felvette. Egy ideje fáradt ez a tekintet. Orbán a gerincét nem, de tekintete fényét megtörte. Most pedig új, ismeretlen zavar jelent meg a tekintetében. A riadalom. Orbán Viktor legsúlyosabb vádirata ez a riadalom, ami Iványi Gábor szemében megjelent. Megcsapta a gátlástalan, könyörtelen, gyilkos indulat szele.
Most sem magáért aggódik, hanem másokért. A munkatársaiért, a gondozattakért, a reá bízottakért. Akiknek ő az egyetlen és utolsó reménye. Velük mi lesz? Iványi Gábor nem magáért aggódik, hanem azokért, akik még azt is elveszítik, amit eddig nyújtani tudott. Odament egy 70 éves, az élet által megviselt, üldözött, sanyargatott idős ember a hatalom egyenruhás képviselőihez, akiknek elmondta, hogy megérti őket, a munkájukat végzik, de adjanak valami magyarázatot, hadd beszéljen valakivel. Az ifjú daliás vitézek pedig némán elnéztek a feje fölött. Látjuk a római katonákat?
Orbán idézte elő ezt a helyzetet. Törvénytelenül megvonta Iványi Gábor egyházának státuszát, hogy anyagilag kivéreztesse, az intézményeit felszámolja és elvegye. Az állam 12 milliárd forinttal tartozik neki, rajta állítólag 3 milliárd forintot keresnek, mert nem tudták a dolgozók utáni járulékokat befizetni. Ez a tartozás régóta ismert, nem most találtak rá. Évek óta tárgyalásban vannak az állami intézményekkel, hogy ezt elégítse ki az állam a saját tartozásából. Járulék vagy fizetés az embereknek. Iványi Gábor ez utóbbit választotta. Nem csalt, hanem az önkény áldozata.
Orbán annyi év után most azért csapott le, mert Iványi Gábor igent mondott az ellenzék felkérésére, hogy vállalná-e az ellenzéki köztársasági elnök-jelölt szerepét. Iványi Gábor elmondta, hogy ha őt jelölik, abban a 15 percben szembesíti Orbánt egykori önmagával. Ezt nem tudta elviselni Orbán. Félt attól a találkozástól, amikor Mózes megjelenik a fáraó előtt. Amikor Tiborc elmondja a nép panaszát, és amikor Illés próféta megfeddi Akháb királyt. Félt attól a jeremiádától, amit Iványi Gábor előadott volna a parlamentben. Azok elől a szavak elől nem lett volna hova bújnia.
Az ellenzék belevitte Iványi Gábort ebbe a helyzetbe, aztán úgy hagyta. Átlépte azt a határt, amit Orbán eltűr. Az íratlan szabály az, hogy nem léphetsz fel Orbán ellen. Különben rád küldi a NAV-ot és kicsinál. Mindenki tudja ezt a szabályt a NER-ben. A rendszer hivatalos ellenzéke engedéllyel teszi, a meghúzott határok között azt, amit megtehet. Iványi Gáborral átlépették ezt a határt, majd nem kapta meg tőlük azt a védelmet, amit a köztársasági elnöki jelöltség jelent. Iványi Gábor nem haragszik érte. Azokkal ölelkezett, akik ebbe a helyzetbe hozták. Mert a zsarnok a felelős érte.
Úgy látszik, hogy aki Krisztust követi, arra Krisztus sorsa vár. Méltónak találtatik, hogy akkora legyen, mint az ő Mestere. Megalázzák, lelkileg megkorbácsolják, keresztre feszítsék. A földön ez a sorsa az Isten embereinek. Erről lehet felismerni őket. Nem a gazdagságról és a csalárd módon szerzett földi vagyonról. Meg akarod ismerni az Istent? Akkor nézd meg Iványi Gábor szeretetét. Meg akarod ismerni, hogy mi vár azokra, akik Istent követik, akik ragaszkodnak az igazsághoz és nem kötnek hamis kompromisszumokat? Nézd meg Iványi Gábor sorsát.
„Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?” (Máté 16, 24-26) Érdemes így élni? Csak így érdemes élni. Nincs szebb élet, mint az Iványi Gábor élete, amit odaadott másokért.
Nem könnyű élet, tele szenvedéssel, de szép élet. Ha nem is mindig látszik. Szebb, mint azoké, akik üldözik.
