Orosz József tanulmányának most olvasható újabb négy fejezetének közös metszete, hogy a magyar politikai rendszer kihívásai elsősorban az intézményi struktúrák gyengeségében gyökereznek, nem pedig egyéni aktorokban. A „nincs más alternatíva” toposza beszűkíti a demokratikus mozgásteret, miközben a demokratikus változás a független intézmények újjáépítéséhez és a jogállami normák megerősítéséhez kötődik.
A remény szerepe kettős: mobilizáló erőként cselekvésre ösztönözhet, de ha kizárólag egyetlen vezetőhöz kapcsolódik, bénító illúzióvá válik. Az Alaptörvény legitimációs hiányai és zártsága a pluralizmus korlátozásához vezet, így a rendszerváltás csak mély alkotmányos reform révén képzelhető el. A politikai diskurzus hangsúlyozhatja az állampolgári felelősséget, azonban a jogi és intézményi keretek alábecsülése veszélyezteti a remélt demokratikus stabilitást.
A fejezetek közös tanulsága: valódi politikai megújulás csak akkor lehetséges, ha a társadalom túllép a „megváltó vezér” illúzióján, és képes önálló, intézményekre épülő önképviseleti formákat kialakítani.
12. „Ha nem Magyar Péter, akkor ki?” – a kritika elutasítása
A magyar politikai közbeszédben gyakran hallható „rajta kívül nincs más” kijelentés az
egyik legmérgezőbb toposz, amely félreértelmezi a demokratikus működés alapját.
Magyarország esetében ez a gondolat különösen veszélyes, hiszen a rendszerváltás
óta több mint három évtized eltelt, mégis újra és újra megjelenik, mintha a demokratikus
változás kizárólag egyetlen ember vagy mozgalom kezében összpontosulna. A
tapasztalatok alapján azonban világos, hogy a demokratikus rendszer működése nem
egyetlen karizmatikus vezető kiválasztásán múlik, hanem azon, hogy léteznek-e erős,
független intézmények, amelyek képesek érvényesíteni a hatalmi ágak szétválasztását,
megvédeni az alkotmányos rendet és garantálni a jogállamiságot. Enélkül a rendszer
könnyen visszacsúszhat egy autoriter vagy újabb illiberális berendezkedésbe, ahol a
személyi politika és az illúziók dominálnak.
A rendszerváltás idején a társadalom nagy reményeket fűzött az új jogállami
keretekhez, amelyek biztosítják a hatalom feletti kontrollt, az állampolgári jogokat és a
politikai verseny szabadságát. Az elmúlt évek azonban azt mutatták, hogy az
intézményrendszer – legyen szó az Alkotmánybíróságról, az igazságszolgáltatásról
vagy a választási szabályokról – meggyengült, és az uralkodó politikai erő érdekeihez
igazodik. Ez lehetővé teszi, hogy a hatalom újracsomagolja önmagát, miközben az
„alternatíva” sokszor csak látszólagos megújulás. Jogtudósok, például Fleck Zoltán
hangsúlyozzák, hogy a valódi rendszerváltás nem személyi cserén múlik, hanem az
alkotmányos normák helyreállításán. Fleck szerint a demokratikus keretek
megerősítése nélkül a politikai verseny értelmetlenné válik, és politikai apátia fenyeget.
Majtényi László volt ombudsman is kiemeli, hogy az intézmények visszaállítása,
amelyek képesek ellenőrizni a hatalmat, alapvető feltétele a demokratikus
alternatívának. Ez nem csak jogi kérdés, hanem politikai és társadalmi küzdelem is,
mert enélkül a „nincs más alternatíva” politika cinikussá válik, aláásva a demokratikus
részvételt. Az egykori alkotmánybíró, Vörös Imre szerint az alkotmányos jogrend
szilárdsága az alapja annak, hogy a társadalom élni tudjon a pluralizmus, a
véleményszabadság és az ellenzéki politika lehetőségeivel. E nélkül az alap nélkül a
politikai alternatívák formálisak maradnak, és a hatalom gyakorlatilag monopóliummá
válik.
A „nincs más alternatíva” mondat így a magyar politikai valóságban gyakran a status
quo fenntartásának legitimációját szolgálja, miközben ellehetetleníti a valódi társadalmi
párbeszédet és az intézményi reformokat. Ez az önbeteljesítő jóslat bezárja a politikai
tér lehetőségeit, és erősíti a politikai passzivitást, amely a demokrácia egyik legnagyobb
ellensége. Összességében tehát a demokratikus alternatíva nem egyetlen személy
vagy csoport megszemélyesítése, hanem az alkotmányos keretek, intézmények
függetlenségének és a jogállamiság normáinak újjáépítése. Ez a folyamat ugyan komplex és időigényes, de elengedhetetlen ahhoz, hogy a társadalom ne ragadjon bele a „nincs más alternatíva” csapdájába, és megteremtődjék a valódi politikai pluralizmus és felelős kormányzás.
13. A remény dialektikája: motiváló erő vagy vágyálom?
A remény az emberi történelem mély szerkezeti mozgásainak egyik legkitartóbb eleme.
Vallási megváltástanok, forradalmi utópiák, társadalmi reformtörekvések mind abból a
kollektív meggyőződésből táplálkoznak, hogy a jelen nyomorúsága nem végállapot –
van kiút, jöhet más. A politikában a remény energiát szabadít fel, mobilizál, cselekvésre
késztet, és közösségi horizontokat nyit. Ugyanakkor a remény nem feltétlenül pozitív:
lehet vak, hamis, manipulatív vagy bénító – különösen akkor, ha nem valóságérzékeny
elemzésen, hanem idealizált vágyképeken nyugszik.
Erich Fromm (1941) szerint a modern ember szabadsága nemcsak lehetőség, hanem félelmetes felelősség. A szabadsággal járó egzisztenciális bizonytalanság gyakran vezet a „menekülés a szabadságtól” magatartásformájához: az ember olyan hatalmi vagy ideológiai struktúrákhoz menekül, amelyek „ígérik” a stabilitást. A remény ilyenkor nem a cselekvő szubjektum tudatos döntése, hanem projekció: valaki más majd elhozza a jövőt – helyettünk. Magyarország politikai kultúrájában mélyen húzódik az a sajátos „helyettesítő remény”, amely a kollektív cselekvés és intézményi bizalom hiányát időről időre egyetlen, megváltónak képzelt figurába sűríti. Ezek a hősök – akár a történelmi mitológia díszleteiből lépnek elő, akár a jelen politikai színpadán jelennek meg – nemcsak személyek, hanem vágyképek is: az erkölcsi rend helyreállításának, az igazságtételnek, a „végre valaki mondja meg az igazat” illúziójának hordozói.
„Az, ahogyan az emlékezet megőrzi a történeteket, egyszerre modell, példa és taneset” – írja Vásárhelyi Mária Csalóka emlékezet című könyvében (2007), rávilágítva arra, hogy a kollektív emlékezet nem passzív adattár, hanem aktív jelentésképző mechanizmus. Egy társadalom nem csupán azt választja meg, hogyan viszonyul a jelenhez, hanem azt is, hogy a múlt mely történetei által értelmezi önmagát. A történelmi emlékezet tehát nem csak visszatekintés: döntés arról is, hogy mi az, ami értelmet ad a közös jövőnek. A Magyar Péter-jelenség ebbe a történeti-politikai pszichodrámába illeszkedik szervesen. Első megszólalásai a nyíltság, a leleplezés és a cselekvés ígéretével hatottak – sokak számára nemcsak egy új politikai aktor, hanem új morális viszonyulás ígéretével jelentek meg. Az átláthatóság és elszámoltathatóság eszméjét egyfajta frissesség, pátosz és személyes bátorság atmoszférája övezte. Ám a kezdeti lendület mögött gyorsan kirajzolódott egy jól komponált önkép: a „keresztény értelmiségi”, a „rendszerből jött lázadó”, a „nép hangját értő középosztálybeli fiú” karakterei olyan gondosan felépített affektív pozíciók, amelyek inkább emlékeztetnek a klasszikus vezérfigurákra, mintsem egy új politikai nyelv vagy szerkezeti újratervezés hordozóira.
Ez a szerepjáték nem pusztán esztétikai – hanem mélyen strukturális. A paternalista reménymechanizmusokat mozgósítja újra, miközben a pragmatikus, intézményes reformokra irányuló beszéd szinte teljesen háttérbe szorul. Így a személyiség kultusza ismét megelőzi a rendszerszintű gondolkodást, és a politikai változás lehetősége – ahelyett hogy kollektív tanulási és cselekvési folyamattá válna – újfent egyetlen arcra redukálódik. Paulo Freire (1994) szerint a remény akkor válik politikailag értékessé, ha cselekvéssel párosul. A remény önmagában nem elég – csak akkor válik felszabadítóvá, ha aktív társadalmi részvétel és kritikai tudatosság kapcsolódik hozzá. A Magyar-jelenség tükrében azonban az a veszély is felmerül, hogy a „lehet más” vágya ismét egyetlen személyhez kötődik, és nem épül be kollektív politikai kompetenciákba. Habermas deliberatívdemokrácia-felfogása szerint a politikai remény nem karizmatikus vezetők körül, hanem nyilvános érvelésben, közös tudásképzésben és konszenzusteremtésben gyökerezik. A magyar közélet azonban – mind a Fidesz dominálta térfél, mind az új ellenzéki törekvések szintjén – ritkán kínál valódi diskurzust.
A média, a közösségi platformok és az influenszerpolitizálás dominanciája inkább a performativitás, nem pedig a deliberáció felé tolja a politikát. Nietzsche (1881) úgy fogalmaz, hogy a remény „a legrosszabb szenvedés, mert meghosszabbítja a kínokat”. Ez a radikálisan kritikai megközelítés arra figyelmeztet, hogy a remény – ha nincs kritikai tudatossággal párosítva – fenntarthatja a fennálló hatalmi rendet. Ha a választók a vágyott jövőbe menekülnek, miközben nem vállalnak felelősséget a jelen alakításáért, a remény bénító illúzióvá válik. Hannah Arendt a cselekvés elsődlegességét hangsúlyozta a politikai térben: a szabadság gyakorlata nem ideákban, hanem konkrét tettekben realizálódik. A remény szerinte csak akkor hiteles, ha pluralitásban, nyilvános térben és személyes felelősségvállalásban testesül meg. Ez Magyarországon jelenleg korlátozott: a politikai nyilvánosság polarizált, az intézményes párbeszéd gyenge, és a cselekvés gyakran szimbolikus gesztusokra korlátozódik.
Judith Butler (2004) prekaritásról, vagyis az emberi lét alapvető sérülékenységéről szóló írásai nyomán a remény egyúttal a sebezhetőség felismeréséből is táplálkozhat. A remény nem mindig harci kiáltás, hanem sokszor halk igény az együttélés, a biztonság és a méltóság feltételeinek újrateremtésére. A Magyar-jelenség ilyen szempontból épp a társadalmi kiszolgáltatottságra – a cinizmusba fulladt közhangulatra – adott válaszként is értelmezhető. Zygmunt Bauman (2000) úgy véli, a késő modernitásban a jövő egyre kevésbé közös horizont és egyre inkább egyéni túlélési projekt. A remény így fragmentálódik: nem közösségi jövőképekhez, hanem személyes önmegváltásokhoz kötődik.
Magyarországon ez azt eredményezi, hogy a remény gyakran privatizálódik – a politikai cselekvés helyett az egyéni kivonulás és szimbolikus gesztusok uralkodnak el. A demokratikus társadalmak törékenysége nem önmagában a politikai fenyegetések létezésében rejlik – hiszen ezek minden rendszer horizontján megjelennek –, hanem abban, hogy a mélystruktúrákban van-e jelen egy szívós, szövetként működő civil társadalom: olyan élő közösségi hálózat, amely a mindennapokban gyakorolja az együttműködés, a részvétel és az önszerveződés kultúráját. Ez a rejtett, de annál fontosabb demokratikus immunrendszer teszi lehetővé, hogy egy társadalom ne csak reagáljon, hanem aktívan ellenálljon az autoriter hajlamoknak – ne csak elszenvedője, hanem alakítója legyen saját politikai valóságának.
Magyarország e tekintetben különösen sérülékeny. A társadalmi szövet szálai sok
helyen elvékonyodtak, máshol soha nem is szövődtek meg igazán. Az intézmények
formálisan ugyan fennállnak, de a mögöttük álló közösségi bizalom, részvételi kultúra
és szolidaritás csak nyomokban lelhető fel. A nyugat-európai vagy akár egyes régiós
példákhoz képest is szembetűnő az a deficit, amely nem csupán történelmi örökség,
hanem egy évtizedek óta tartó politikai „leszoktatás” következménye is. A közélet
magánüggyé vált, a részvétel kivétellé, a bizalom pedig inkább remény, mint
tapasztalat.
14. Az alkotmányozás esélyei és a társadalmi illúziók
Az alkotmányozás kérdése nem csupán jogi-technikai probléma, hanem mélyen politikai, morális és társadalomlélektani kihívás is. Magyarországon az Alaptörvény 2011-es elfogadása óta ez a kérdés különösen élesen vetődik fel, hiszen maga a dokumentum keletkezése idején komoly legitimációs hiányokkal küzdött. Nem előzte meg széles körű társadalmi vita, nem került sor népszavazásra, és az alkotmány szövegét kizárólag egy pártpolitikai többség akarata határozta meg. Így a folyamat nem egy átfogó társadalmi konszenzus eredménye volt, hanem a politikai hatalom egyoldalú formálása, amellyel a rezsim önmagát védi az állam polgáraival szemben. Ez a legitimitásbeli deficit máig az egyik legnagyobb vakfoltot jelenti a hazai politikai diskurzusban. Az Alaptörvény nem csupán formalitásaiban tér el a korábbi alkotmánytól, hanem alapvető strukturális zártságával ellehetetleníti a demokratikus játéktér érdemi működését. A jelenlegi rendszer nemcsak politikai többségre épít, hanem alkotmányos monopóliumot hozott létre, amely kizárja a pluralizmus élő, versengő térben való megjelenését.
Az amerikai alkotmányjogász, Kim Lane Scheppele – a Princeton Egyetem professzora
– elemzéseiben következetesen arra hívja fel a figyelmet, hogy a magyar politikai
átalakulást nem a 20. századi klasszikus diktatúrák sémái szerint kell értelmezni.
Sokkal inkább „alkotmányos puccs” (constitutional coup) révén zajlott le a demokratikus
rend deaktiválása: a hatalom nem a jogrend látványos megsértésével, hanem annak
instrumentális kisajátításával építette ki önmaga jogi burkát. Ez a folyamat az autokratikus legalizmus sajátos variánsát eredményezte, amelyben a politikai pluralizmus nem erőszakos felszámolás útján, hanem a jogalkotás eszközeivel, formálisan törvényes, de tartalmilag kizáró gyakorlat révén szorul vissza.
Scheppele elemzése szerint az Orbán-rendszer úgy alakította át a jogi és alkotmányos
struktúrákat, hogy megtartotta a demokratikus intézmények külső formáját, miközben
azok belső tartalmát – vagyis valódi működőképességüket és függetlenségüket –
kiüresítette. Az Alaptörvény legitimációs alapja nem társadalmi konszenzus, hanem a
parlamenti kétharmad biztosította politikai többség, ezért nem tekinthető a szó eredeti
értelmében vett társadalmi szerződésnek. „A jog eszközeinek manipulatív használatával
a magyar kormány úgy alakította át az államot, hogy az egyszerre tűnjön demokratikusnak, de valójában autokratikus módon működjön” – fogalmaz Scheppele.
Állítása szerint a rendszer tehát formálisan demokratikus, de valójában autokrata gyakorlatot mutat. A jelenlegi alkotmányos berendezkedés – abban a formában, ahogyan az Alaptörvény keretei kijelölődtek – nem kínál valós lehetőséget a demokratikus megújulásra. Az alaptörvényi struktúra nem a pluralizmus védelmét, hanem a politikai status quo konzerválását szolgálja: a hatalomtechnikai stabilizáció jogi formájává vált. Eközben az alkotmányos fékek és ellensúlyok fokozatos gyengítése és kiiktatása, valamint a hatalom centralizációja egyre inkább kiszorította a tartalmi demokráciát a politikai mezőből. Ebben a légüres térben a politikai illúziók szerepe felértékelődik: sokan egy új vezér vagy párt megjelenésében vélik felfedezni az „alkotmányos megváltás” zálogát, miközben ezek a remények gyakran nem mások, mint a hatalom újracsomagolásának esztétizált formái.
A megújulás így nem jogállami újraalapozásként, hanem pszichopolitikai megváltásként jelenik meg – anélkül hogy az intézményi feltételek valóban adottak lennének. Egy demokratikus társadalomban az alkotmány nem pusztán a hatalom korlátozását szolgálja, hanem a közösség önértelmezésének, valamint a társadalmi értékek és normák jogi és morális kereteinek kijelölését is szolgálja. A magyar Alaptörvény azonban ebben a szerepében is kudarcot vallott. A „keresztény gyökerekre” való hangsúlyos hivatkozás, a preambulum ideológiai narratívája, valamint a jogi szöveg merevsége egy zárt, ideológiai keretek közé szorított struktúrát hozott létre, amely távol áll a pluralista és nyitott társadalmi közegtől.
Az a tény, hogy Magyar Péter mozgalma – mint potenciális rendszerváltó erő – e
kérdést látványosan kerüli, jól tükrözi a mélyebb politikai és alkotmányos vízió hiányát.
Egy hiteles rendszerváltó mozgalom nem csupán személyeket állít a középpontba,
hanem intézményeket formál, nemcsak a múltat vizsgálja, hanem jövőképet is felvázol.
A jogállamiság helyreállítása, a hatalmi ágak tiszta szétválasztása és az állampolgári
részvétel szabályozásának újragondolása olyan komplex feladatok, amelyek nem
kerülhetik meg az alkotmányos szintű diskurzust és reformot. Andrew Arato és Cohen
Jean L. (2000) érvelése szerint azonban mindez csak akkor lehet sikeres, ha e folyamat
társadalmi támogatottságra épül. A magyar társadalomban azonban a vezérekbe vetett
hit, a politikai infantilizmus és a kollektív illúziók éppen ezt a mély, érett és deliberatív
alkotmányozási folyamatot nehezítik vagy teszik lehetetlenné. Magyar Péter egyik
Kossuth téri megszólalásában világossá tette, hogy a politikai változás alapvetően nem
az alkotmány szövegén, hanem az állampolgári magatartáson múlik. Szavai szerint:
„Szerintem nem az a fontos, milyen az alkotmány […] ezekkel a jogszabályokkal egy
teljesen jó országot lehet építeni. […] Nem az Alaptörvényen múlik, milyen hazát
építünk, hanem az embereken.” Ez az állítás több szempontból is értelmezhető.
Egyfelől erőteljes republikánus-etikai hangsúlyt hordoz: Magyar Péter a demokratikus
közösség minőségét nem a jogi keretektől, hanem az állampolgári erényektől és
kollektív felelősségvállalástól teszi függővé. Ezzel diskurzusa rokonságot mutat a
klasszikus republikánus gondolkodás hagyományával, amely szerint a köztársaság
fennmaradása elsősorban az állampolgárok politikai erényén, nem pedig a jogi
struktúrákon múlik.
Másfelől azonban a kijelentés implicit módon relativizálja az alkotmányos berendezkedés jelentőségét. A modern politikatudomány – különösen a demokratikus intézmények stabilitásával foglalkozó kutatások – hangsúlyozzák, hogy az állampolgári részvétel önmagában nem képes ellensúlyozni a torzult intézményi struktúrákat. Levitsky és Way (2010) a „versengő autoritarizmus” elméletében világosan rámutatnak: az autokratikus rezsimek tartósságát éppen az intézményesített jogi és adminisztratív kontrollmechanizmusok biztosítják, amelyek formálisan demokratikusak, a gyakorlatban azonban kizárják a valódi politikai versenyt. Magyar Péter kijelentése ebből a szempontból problematikus, hiszen figyelmen kívül hagyja, hogy a NER autoriter konszolidációja elsősorban nem az „emberek erkölcsén”, hanem az intézmények tudatosan átalakított, lojalitásalapú struktúráin nyugszik.
Gramsci (1971) hegemóniaelmélete szintén releváns e diskurzus értelmezésében. Magyar Péter szavai – akár tudatosan, akár nem – megerősítik azt a hegemonikus narratívát, amely a politikai rendszert a társadalmi erkölcs és a kollektív felelősség tükrének tekinti, s így elrejti azokat a strukturális és intézményi kényszereket, amelyek a polgári részvétel
lehetőségeit eleve korlátozzák. Gramsci szerint a politikai hatalom nem pusztán
kényszerrel, hanem „morális és intellektuális vezetés” révén legitimálódik – a NER
pedig pontosan ezt teszi, amikor a társadalmi kudarcokat az állampolgárok
passzivitására, nem pedig az intézményi bezártságra vezeti vissza. Luhmann (1995)
rendszerelméleti megközelítése szintén árnyalja Magyar Péter kijelentésének az
értelmét. A modern társadalom funkcionálisan differenciált rendszereiben a politikai
rendszer működése nem egyszerűen az egyéni erkölcsi döntésektől függ, hanem a
kommunikációs és intézményi struktúrák stabilitásától. Ha a politikai rendszer kódja
(hatalom/ellenhatalom) torzul, az állampolgári erények önmagukban nem képesek
korrigálni a rendszerszintű egyensúlyvesztést.
Összességében Magyar Péter állítása kettős arcot mutat. Normatív értelemben erősítheti a demokratikus részvétel ethoszát, ám egyúttal alábecsüli az intézményi és jogi garanciák jelentőségét. Amennyiben a politikai változás kizárólag az „emberekre” hárul, fennáll a veszélye, hogy a diskurzus a strukturális felelősséget – vagyis a hatalmi viszonyokat fenntartó intézményeket – kimenti a kritikai vizsgálat alól.
15. A mélyállam összetevői és szerepe a NER rendszerszintű
továbbélésében
A magyar politikai rendszer elmúlt másfél évtizedben bekövetkezett átalakulása a
klasszikus demokratikus átmenetek és visszarendeződések elméleti keretein messze
túlmutató jelenség. A NER olyan autokratikus rezsimet hozott létre, amely nem csupán
a választási verseny manipulációjával, hanem mélyállami struktúrák és metaalkotmányos intézmények segítségével garantálja hosszú távú fennmaradását. E struktúra lényege, hogy a hatalom folytonossága többé nem kizárólag politikai lojalitáson és választási legitimáción nyugszik, hanem intézményesített és jogi eszközökkel biztosított „autokratikus legalizmus” révén stabilizálódik (Scheppele 2018).
A mélyállam – amelyet korábban a politikai publicisztika többnyire retorikai elemként
használt – mára empirikusan is azonosítható, hálózatosan szervezett, önreprodukáló
apparátus, amely az államigazgatás, a gazdaság, a titkosszolgálatok és a médiarendszer összefonódó egységét képezi. A NER sajátossága, hogy a mélyállami struktúrát nem informális, „szürke” mechanizmusokként működteti, hanem fokozatosan formális intézményi keretek közé emelte. Ennek csúcspontja az Alkotmányvédelmi Tanács (AVT) esetleges létrehozása, de legalábbis meglebegtetése, amelynek célja, hogy bármely politikai változás esetén is fenntartsa a NER alapvető szerkezeti logikáját. Pokol Bélának a Magyar Nemzet hasábjain megjelent írása – amely egyfajta programbeszédként értelmezhető – nyíltan artikulálta ezt a célt (2025). Pokol szerint az AVT „az alkotmánypuccs megelőzése céljából a különleges alkotmányi rend bevezetésére” hivatott, ami a metaalkotmányos kontrollt a rendszer „alkotmányos normalitásának” részévé teszi. E kijelentés radikálisan új fázist jelent a magyar autokratikus rezsim fejlődésében, mert immár nem csupán informális hatalmi hálózatok, hanem formálisan alkotmányos intézmények garantálják a hatalom folytonosságát. A rezsim így a Levitsky és Way (2010) által leírt „versengő autokrácia” kategóriáját is meghaladja, hiszen a politikai alternatívák kizárása már nem csupán aránytalan játékszabályokon, hanem strukturális, alkotmányos mechanizmusokon alapul.
A mélyállam szerepének pontosabb értelmezéséhez hasznos Antonio Gramsci hegemóniaelméletének fogalomkészlete. A NER „passzív forradalomként” (Gramsci
1971) működik: a társadalmi változások iránti igényeket integrálja a saját diskurzusába,
miközben azokat depolitizálja és a rendszer stabilizálásának eszközévé alakítja. A NER
így nem pusztán represszív eszközökkel – mint a rendészeti és titkosszolgálati apparátus – tartja fenn a hatalmat, hanem ideológiai és kulturális hegemóniát is termel: a klientúrahálózatok és think tankek, valamint a médiamonopóliumok révén „természetesként” fogadtatja el a fennálló rendet a társadalom széles rétegeiben. A gramsciánus értelemben vett civil társadalom így nem autonóm szereplő, hanem a politikai társadalom integrált része, amely a rendszer reprodukcióját segíti elő. A Luhmann-féle rendszerelmélet alapján a NER működése a modern társadalmak strukturális differenciáltságának radikális felszámolását jelenti. Míg a jog, a politika, a gazdaság és a média normál esetben saját önszervező kódjaik szerint működnek, addig a NER mélyállami struktúrája ezeket a funkcionális alrendszereket egyetlen politikai-hatalmi centrumba integrálja. Luhmann (1997) szerint ahol ez a differenciáltság megszűnik, ott a társadalom visszacsúszik egy premodern, centralizált vezérlési logikába, amely hosszú távon a rendszer adaptív kapacitásának kimerüléséhez vezethet. Rövid távon azonban ez a centralizáció éppen a politikai stabilitás kulcsa: a NER ellenőrzése alatt álló alrendszerek képtelenek önállóan generálni olyan ellenállási formákat, amelyek destabilizálhatnák a rendszert.
Madlovics Bálint 2025 júliusában, a cseh Seznam Zprávy portálnak adott interjújában
pontosan erre a hosszú távú hatalomtechnikai racionalitásra mutatott rá. Mint fogalmazott: „A rezsim évek óta készül egy olyan forgatókönyvre, amelyben a választások elvesztése valójában nem jelenti a hatalom elvesztését. Hosszú távú szerződésekkel, az állami vagyon lojális alapítványokba történő átcsoportosításával és kulcsfontosságú intézményekbe akár 12 évre kinevezett emberek révén mindezt úgy alakították ki, hogy a befolyásukat és anyagi erőforrásaikat a kormány elvesztése után is megőrizzék” (Harzer 2025). Ez a kijelentés egybeesik a mélyállam előbb vázolt működési logikájával: a NER hosszú távú túlélésének záloga éppen az, hogy a formális politikai váltógazdálkodás lehetőségét metaalkotmányos eszközökkel semlegesíti. A demokratikus visszarendeződés lehetősége ebben a kontextusban minimálisra csökken. A mélyállam strukturális jellege miatt egy esetleges kormányváltás sem garantálná a rendszer logikájának megváltozását. A kulcsfontosságú intézmények – Alkotmánybíróság, ügyészség, Médiahatóság, a stratégiai állami vállalatok felügyelete – továbbra is a NER által kinevezett, hosszú távra bebetonozott pártlojalisták kezében maradnának. Ráadásul a gazdasági erőforrások privatizációs címkével történő kiszervezése (a közalapítványi modell) olyan finanszírozási bázist teremtett a NER számára, amely politikai ellenzékből is képes fenntartani a masszív politikai és médiagépezetet.
A magyar közjogi rendszer egyik kevéssé tárgyalt, mégis stratégiai jelentőségű eleme a
Költségvetési Tanács (KT), amelynek hatásköre túlmutat a klasszikus fiskális kontroll
keretein. A testület 2010 utáni átszervezése révén nemcsak szakmai tanácsadó testületté vált, hanem az autokráciát életben tartó berendezkedés olyan kulcsszereplőjévé, amely érdemben befolyásolhatja a kormányzati cselekvőképességet – különösen a költségvetés blokkolásával. A költségvetést a KT jóváhagyása nélkül nem lehet elfogadni, és ha március 31-ig nincs költségvetés, a köztársasági elnök feloszlathatja az Országgyűlést. Ez az intézményi logika az úgymond „fiskális fegyelem” biztosítása mellett politikai bénító mechanizmusként is működik, amely – különösen kormányváltás esetén – jelentős mértékben szűkítheti avagy teljességgel megbéníthatja a végrehajtó hatalom mozgásterét.
Különösen problematikus, hogy a testület tagjainak mandátuma több évre szól, és túlnyúlik egy-egy választási ciklus horizontján: egy esetleges új parlamenti többség hatalomra kerülésekor továbbra is olyan személyek gyakorolnak végsősoron vétójogot a költségvetési politika felett, akik egy korábbi politikai rezsim értékválasztásait és logikáját képviselik. Ilyen értelemben a KT politikai kontinuitást biztosító, mélyállami pozícióként is értelmezhető. Amint azt Kopits György, a KT első elnöke is hangsúlyozta, a magyar modell a nemzetközi gyakorlatban is egyedülállónak számít: „A jelenlegi magyar rendszer a világon páratlan […]. Ilyen jogosítványa eddig csak Hugo Chávez venezuelai rezsimjében létezett.” (Kopits, 2010) Ez a kijelentés rávilágít arra a rendszerszintű dilemmára, hogy a költségvetési stabilitás alaptörvényi biztosítéka egyúttal a politikai pluralizmus és az érdemi kormányváltás akadályává is válhat. A KT tehát nem egyszerűen fiskális kontrollként működik, hanem – jelenlegi összetételében – a politikai status quo fenntartásának intézményes garanciája.
Ebből következően a demokratikus transzformáció egyik kulcskérdése, hogy miként
lehetséges e testület szerepét újrakalibrálni anélkül, hogy az fiskális fegyelmet
gyengítené, ugyanakkor lehetővé tenné a politikai akarat szabadabb érvényesülését
egy új parlamenti felhatalmazás esetén. A mélyállam e sajátosságai miatt a NER
hosszú távú fennmaradásának kulcsa már nem csupán a választási siker, hanem az intézményesített hatalomtechnikai mechanizmusok működtetése. Ezzel a rendszer
nemcsak stabil, hanem önreprodukáló is: képes újratermelni a lojalitást és a saját
legitimációs bázisát még akkor is, ha formálisan kormányt váltanak. A demokrácia
visszaállításának kérdése ezért nem pusztán választási, hanem rendszerszintű
átalakítási kihívás: a NER lebontása a mélyállami struktúrák és az alkotmányos
önvédelmi mechanizmusok felszámolása nélkül illuzórikus marad.
(Folytatás holnap)
