Magyar Péter alig néhány hónapja kétharmados parlamenti többséggel kormányoz, mégis ismét országjárásra indult. „Miniszterelnökként újra úton” – hirdeti a turnét, mintha a választás nem lezárta volna a kampányt, hanem csak új színpadot adott volna neki. Demokratikus politikus találkozhat a választókkal, de ez nem erről szól. Magyar azt írta, hogy hiányzott neki. Hogy mi? A szereplés, az éljenés, az imádat. A tömeggyűlés a kormányzás helyettesítőjévé válik, a nárcisztikus kívánságok kielégítés megtévesztő és nem az ország érdeke.
Az önmutogatás, az önimádat, a tömeggyűlések látványa és hatása nem vall egészséges lélekre. A kampánygyűléseknek választások előtt van szerepük és funkciójuk. Akkor sem az, hogy a vezér élvezze az imádatot. De kormányre kerülve árulkodó, ha valaki nem tud meglenni. Enélkül legragyogóbb példája ennek Donald Trump. A tömeggyűlések hangulata megkívánja a populizmust, a demagógiát, az egyszerű válaszokat, az uszítást és az ellenségképet. Nárcisztikus vezérelvű diktatúrák, fasiszta rendszerek sajátja a kampányon kívüli tömeggyűlés műfaja.
A kampányban a tömeg politikai erőt teremt. Látványt ad, lelkesít, mozgósít, és azt az érzést kelti, hogy a vezető mögött közvetlenül ott áll a nép. Kormányon azonban az állami felhatalmazás nem a színpad előtti sokaságból, hanem az alkotmányos intézményekből származik. A miniszterelnököt a választási eredmény és a parlamenti többség legitimálja, munkáját pedig törvények, ellenőrizhető döntések és felelős kormányzás alapján kell megítélni. A tömegpszichózis gerjesztése és élvezete kormányon nevetséges és veszélyes.
Magyar ennek ellenére újra és újra visszatér ahhoz a közeghez, amelyben a legjobban működik: a saját hívei elé. Ott nincs valódi ellenőrzés, nincs ellenzéki kérdés, nincs költségvetési táblázat és nincs független intézmény, amely megakaszthatná a történetet. Van viszont taps, közös skandálás és azonnali érzelmi visszajelzés. A tömeg azt adja a vezetőnek, amit a kormányzás ritkán: feltétlen és látványos megerősítést. Ez adja az alapot, hogy az intézményes korlátokon túlléphet.
Ez a közvetlen vezér-hívő kapcsolat a populista politika alapformája. A vezető nem intézmények közvetítésével beszél az állampolgárokhoz, hanem úgy jelenik meg, mint aki személyében testesíti meg a népakaratot. A résztvevők pedig nem egyszerűen hallgatóságot alkotnak. Az együtt átélt lelkesedés, a közös jelszavak és az azonosulás megerősítik a csoporthoz tartozást. A politikai közösség lassan a vezető körül szerveződő érzelmi közösséggé válik, ahol az értelem, az óvatosság és a józan kritika elveszíti a jelentőségét.
A politikai kommunikáció ezt permanens kampánynak nevezi: a választás után sem válik el a kampány és a kormányzás, mert a kormány minden döntést a következő népszerűségi küzdelem részeként kezel. Trump első és második elnöksége idején sem mondott le a kampány jellegű rendezvényekről. Hivatalban levő elnökként is újra meg újra a hívei közé megy, ahol a saját politikai valóságát építette, támadta az ellenfeleit és személyes hűséget követelt.
A párhuzam nem azt jelenti, hogy Magyar mindenben Trump, de a működési mód hasonló: a kormányfő nem egyszerűen tájékoztatja az országot, hanem folyamatosan újratermeli saját mozgalmi legitimitását. A rendezvényen a politikai teljesítmény mércéje nem a jogállami intézmények működése, hanem a tömeg nagysága és lelkesedése. A kritika pedig könnyen a közösség vagy a változás elleni támadásként jelenik meg.
Ennek demokratikus ára van. A kormányzás lassú, vitás és korlátozott folyamat. Bizottságok, hatástanulmányok, költségvetési korlátok, bírói döntések és ellenzéki ellenőrzés szabdalják. A tömeggyűlés ezzel szemben egyszerű világot teremt: a vezér beszél, a nép helyesel, a politikai igazság pedig a taps erejével válik láthatóvá. A kettő közül az utóbbi sokkal kellemesebb annak, aki nemcsak vezetni, hanem folyamatosan ünnepeltetni is akarja magát. A nárcisztikus személyiség szükséglete az állandó imádat, és a nagyság érzete.
Magyar Péternek számot kellene adnia arról, mit szolgál a turné, mennyibe kerül, milyen kormányzati eredményt hoz, és hol húzódik a határ a pártpolitikai kampány és a közpénzből működő miniszterelnöki apparátus között. A kétharmados felhatalmazás nem teszi szükségessé a permanens kampányt. Éppen ellenkezőleg: ekkora hatalom mellett a legfontosabb feladat az önkorlátozás és az intézmények megerősítése lenne. Azzal kellene foglalkoznia, amire megválasztották.
A demokratikus miniszterelnök nem attól miniszterelnök, hogy a tömeg éljenzi. Akkor is az, amikor nincs színpad, nincs zene és nincs taps, csak egy bonyolult ország, amelyet intézményekkel, szabályokkal és elszámoltatható döntésekkel kell kormányozni. Ha valaki újra meg újra a tömegben keresi a hivatalához szükséges bizonyosságot, az nem az ország erejéről, hanem saját érzelmi függőségéről árulkodik. Becsapja magát is, a rajongóit is. Alternatív valóság épül.
