Az amerikai polgárjogi mozgalom egyik legnagyobb vívmányának számított az 1965-ös Szavazati Jogokról szóló törvény, amelynek célja az volt, hogy véget vessen a déli államokban évtizedeken át alkalmazott rasszista választási gyakorlatoknak. A törvény elfogadása előtt fekete amerikaiak millióit fosztották meg ténylegesen választójoguktól írástudási tesztekkel, közvélemény-kutatásnak álcázott megfélemlítéssel, adófizetési kötelezettséggel, adminisztratív akadályokkal és nyílt erőszakkal. Sokan úgy hitték, hogy ez a korszak végleg lezárult. Az elmúlt évek eseményei azonban azt mutatják, hogy a választói elnyomás nem tűnt el, csupán kifinomultabbá vált.
Az új fejezetet sokak szerint 2026. április 29-én nyitotta meg az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága, amikor a Louisiana v. Callais ügyben 6:3 arányban úgy döntött, hogy megsemmisíti Louisiana két fekete többségű kongresszusi körzetét. A döntés alapjaiban változtatta meg a Szavazati Jogokról szóló törvény 2. szakaszának alkalmazását, amely addig megtiltotta az olyan választási gyakorlatokat, amelyek eredményükben gyengítették a kisebbségek politikai képviseletét. A bíróság konzervatív többsége lényegében visszatért ahhoz a szemlélethez, amely szerint már nem elegendő bizonyítani, hogy egy intézkedés hátrányosan érinti a fekete választókat. A jövőben a felpereseknek azt is bizonyítaniuk kellhet, hogy a döntéshozók kifejezetten rasszista szándékkal jártak el. A választójogi aktivisták szerint ez szinte lehetetlen feladat.
Erről tartott sajtóbeszélgetést az American Community Media, amelyen Mitchell Brown, a Southern Leadership for Voter Engagement Network vezető választójogi ügyvédje szerint a törvény legfontosabb ereje éppen abban állt, hogy a következményeket vizsgálta, nem a szándékot. A fekete választóknak nem kellett bizonyítaniuk, hogy egy törvényhozó rasszista kijelentéseket tett. Elég volt megmutatniuk, hogy a kialakított rendszer felhígítja a szavazataikat. Most azonban olyan bizonyítékokra lehet szükség, amelyeket a döntéshozók ritkán hagynak maguk után. Brown szerint a törvényhozók nem fogják leírni, hogy a fekete szavazók politikai erejének csökkentése a céljuk, még ha a gyakorlatban pontosan ez történik, akkor sem.
„Lényegében füstölgő pisztolyra van szükség. Bizonyítani kellene, hogy egy törvényhozó vagy egy törvényhozó testület kimondta: ezt a térképet azért rajzoltam meg, hogy megfosszam a fekete, latinó vagy ázsiai-amerikai választókat a jogaiktól. Ezek a törvényhozók azonban rendkívül ravasz emberek, nem fogják hangosan kimondani azt, amit valójában gondolnak” – mondta. Ez jól érzékelteti, hogy a Legfelsőbb Bíróság gyakorlatilag teljesíthetetlen bizonyítási terhet rakott a felperesekre. „Ez nagyon régóta ugyanannak a történetnek a része. Valahányszor a színes bőrű választók részvétele növekszik, megjelenik egy fehér visszarendeződési kísérlet, amely ezt el akarja venni tőlük. Évtizedekbe telt kivívni a szavazati jogokat és más polgári jogokat, most pedig úgy tűnik, hogy a pártpolitikai érdek felülírja a faji igazságosságot” – tette hozzá.
A szavazatok felhígítása, vagyis az úgynevezett vote dilution az egyik legfontosabb eszköz maradt. Ennek legismertebb formája a gerrymandering, amikor a választókerületek határait úgy húzzák meg, hogy a fekete szavazók politikai befolyását csökkentsék. Ezt két módszerrel érik el. Az egyik a cracking, amikor egy erős fekete közösséget több körzet között osztanak szét, így egyikben sem alkotnak döntő többséget. A másik a packing, amikor minél több fekete szavazót zsúfolnak össze egyetlen körzetbe, hogy a szomszédos körzetekben ne legyen elegendő erejük képviselőt választani. A Legfelsőbb Bíróság döntése után órákon belül több déli államban újrarajzolási kezdeményezések indultak. Louisiana republikánus törvényhozása például gyorsított eljárásban fogadott el olyan térképet, amely ismét egyetlen fekete többségű körzetre korlátozta volna a fekete választók képviseletét, miközben az állam lakosságának közel egyharmada afroamerikai.
Amir Badat, a Stacey Abrams által alapított Fair Fight Action választójogi ügyvédje szerint mindez történelmi ismétlődés. A polgárháborút követő újjáépítés időszakában a fekete politikai részvétel példátlan mértékben növekedett. Ezt azonban a déli államok később látszólag semleges törvényekkel korlátozták. Badat szerint ma ugyanaz történik. A nyelvezet megváltozott, de a cél ugyanaz maradt. Nem nyíltan faji alapú kizárásról beszélnek, hanem technikai korrekciókról, választási integritásról és alkotmányos elvekről. Az eredmény azonban ugyanaz lehet: a fekete közösségek politikai súlyának csökkentése.
Mindössze tíz évvel a Szavazati Jogokról szóló törvény elfogadása után több mint egymillió fekete választó regisztrált a Mély Délen, miközben a fekete kongresszusi képviselők száma 1965 és 1975 között hatról tizenhatra emelkedett. Ez mutatja, miért vált a fekete politikai képviselet célponttá. Amir Badat egyik legfontosabb történelmi párhuzama így szól: „Pontosan ugyanez történt az 1800-as évek végén, az újjáépítés után. A 14. és a 15. alkotmánykiegészítés kimondta, hogy nem lehet faji alapon diszkriminálni, mire a déli államok azt válaszolták: nem fogjuk kimondani, hogy ez a célunk, de ez lesz annak a következménye, amit teszünk.” Ez annak a támadássorozatnak a betetőzése, amely a Szavazati Jogokról szóló törvény ellen 2013-ban, a Shelby County-ítélettel kezdődött.
A várható következmények kézzelfoghatóak: az új jogi mérce közvetlen következményeként 19 republikánus képviselői hely válhat gyakorlatilag leosztottnak, a ciklus közbeni újrarajzolásokkal együtt pedig összesen 27 képviselői hely sorsa dőlhet el, ami egy teljes nemzedékre bebetonozhatja az egypárti uralmat a képviselőházban. Akár 191 jelenleg demokrata kézben lévő déli állami törvényhozási körzetet is újrarajzolhatnak, köztük 127 fekete többségű körzetet, ami az összes ilyen körzet több mint felét jelenti. Badat figyelmeztet a helyi szint jelentőségére is: „A 2. szakasz nemcsak a kongresszusi körzeteket védi. Gondoljunk a városi tanácsokra, az iskolaszékekre, a megyei felügyelőtestületekre vagy a választási bizottságokra. Ezek hozzák azokat a döntéseket, amelyek a legnagyobb hatással vannak az emberek mindennapi életére.”
Davante Lewis szerint „most, hogy megszületett a Calais-döntés, tudjuk, hogy Louisiana államban valóságos roham indul a fekete politikai hatalom ellen”. A louisianai botrány talán legdöbbenetesebb eleme, hogy Jeff Landry kormányzó rendkívüli jogkörre hivatkozva felfüggesztett egy már zajló kongresszusi választást, amelyen addigra 42 ezer választó már levélben vagy előzetesen leadta a szavazatát. Lewis szerint a kormányzó kijelentette, hogy ezek a szavazatok nem fognak számítani. Ez rendkívül erős példa arra, milyen messzire hajlandók elmenni. Lewis szerint a törvényhozók utasították a szakértői stábot, hogy ne tüntessék fel az új körzetek faji összetételét, noha ez ötven éve minden újrarajzolási elemzés része volt Louisianában.
A választói elnyomás azonban nem merül ki a körzethatárok manipulálásában. A déli államokban az elmúlt években szigorították a választói igazolványokra vonatkozó előírásokat, csökkentették a korai szavazás időtartamát, bezártak szavazóhelyiségeket fekete többségű körzetekben, korlátozták a levélszavazást és kriminalizálták azokat az önkénteseket, akik vizet vagy ételt osztanak az órákig sorban álló választóknak. Több államban megnehezítették a választói regisztrációt segítő civil szervezetek működését is. Jerome Dees, a Southern Poverty Law Center politikai igazgatója szerint a választójog ma már nem egyszeri csata, hanem folyamatos védekezés. A polgárjogi szervezetek egyszerre kényszerülnek bírósági pereket indítani, közösségi szervezést végezni és választói oktatást folytatni. Dees szerint különösen veszélyes az a szemlélet, amely a választói részvétel növelését önmagában gyanúsnak tekinti, és minden könnyítést a csalás lehetőségeként állít be.
Louisianában Davante Lewis közszolgálati biztos a helyzetet példátlan politikai káoszként jellemezte. Szerinte nem egyszerű térképészeti vitáról van szó, hanem arról, hogy ki dönthet az oktatásról, a közbiztonságról, az energiaárakról és a közpénzek elköltéséről. A választókerületek határainak átrajzolása ugyanis végső soron arról szól, kik jutnak képviselethez, és kik maradnak politikai hang nélkül. A védekezés ugyanakkor nem állt meg. Civil szervezetek ezrei dolgoznak a déli államokban választói regisztrációs kampányokon. Önkéntesek segítenek az embereknek eligazodni az új szabályok között. Jogi szervezetek támadják meg a diszkriminatív törvényeket. Közösségi vezetők próbálják elérni, hogy az emberek ne veszítsék el hitüket a demokráciában.
Anneshia Hardy, az Alabama Values ügyvezető igazgatója szerint a küzdelem nem pusztán jogi kérdés. A történetekről is szól. A déli államokban generációk nőttek fel úgy, hogy a politika távoli és ellenséges világként jelent meg számukra. Hardy szerint a választójog védelméhez olyan kulturális narratívára van szükség, amely emlékezteti az embereket arra, hogy őseik nem hiába kockáztatták az életüket ezért a jogért. Az amerikai demokrácia egyik legnagyobb paradoxona, hogy miközben az ország a világ demokratikus példaképeként tekint magára, saját történetében újra és újra visszatér a kérdés: ki számít teljes jogú állampolgárnak, és kinek a szavazata ér kevesebbet. A déli államokban zajló harc ezért nem csupán a fekete választók ügye. Arról szól, hogy a választójog valóban egyetemes jog marad-e, vagy ismét olyan kiváltsággá válik, amelyhez egyesek könnyebben jutnak hozzá, mint mások.
A fekete amerikaiak generációi harcoltak azért, hogy a szavazófülkéhez vezető út nyitva álljon előttük. A mai aktivisták szerint a harc ugyan megváltozott, de nem ért véget. A kérdés ma már nem az, hogy visszatérnek-e az írástudási tesztek és a nyílt megfélemlítés. A kérdés az, hogy a technikai szabályok, a körzethatárok és az adminisztratív akadályok révén sikerül-e ugyanazt elérni: azt, hogy bizonyos amerikaiak szavazata kevesebbet érjen, mint másoké. Jerome Dees reménysugara: a 14. alkotmánykiegészítésre alapozott egyenlő védelem iránti igény a Calais-döntés után is életképes jogi érv maradhat.
Ez megmutatja, hogy a küzdelem nem ért véget. „Nem lehet elszakítani mindezt az ország történelmétől. A cél továbbra is a fekete közösségek politikai erejének és képviseletének korlátozása, és az állítólag színvak keretrendszerek csak még nehezebbé teszik, hogy ezzel szembenézzünk.” Ez tulajdonképpen az egész történet erkölcsi összefoglalása. Davante Lewis szerint „az emberek felismerik ezt a történelmi pillanatot, és azt mondják: nem vettétek el a szavazatomat. Lehet, hogy megpróbáltátok elvenni a képviseletemet, de a szavazatom még mindig itt van.”
