Curtis Chin gyakran viccelődik azzal, hogy amikor a könyvét bemutatja, a legegyszerűbb reklámszöveg így hangzik: „Gyere egy egg rollért, és maradj a rasszizmusról szóló beszélgetésre.” Ez első hallásra könnyed poénnak tűnik, de valójában tökéletesen összefoglalja azt, miről szól az élete, a könyve és az a különleges történet, amelyet az American Community Media ázsiai-amerikai örökség hónapja alkalmából rendezett beszélgetésén megosztott a hallgatósággal. A kínai éttermekről beszél, de valójában Amerikáról. Az ételről beszél, de valójában identitásról. A családjáról beszél, de valójában egy egész ország történetét meséli el. Curtis Chin amerikai-kínai író felfedezett valamit.
Curtis Chin kilenc hónappal az 1967-es detroiti zavargások után született. A detroiti lázadás a polgárjogi korszak egyik legvéresebb eseménye volt. Negyvenhárom ember halt meg, több mint ezren megsérültek, a Nemzeti Gárda napokra megszállta a várost. Chin tréfásan „riot babynek”, vagyis „zavargásgyereknek” nevezi magát. Azt mondja, gyakran megkérdezik tőle, miért foglalkozik ennyit társadalmi igazságossággal. A válasza egyszerű: ha nem történt volna meg az a lázadás, valószínűleg ő sem született volna meg. Ezért érzi kötelességének, hogy beszéljen ezekről a kérdésekről.
A történet középpontjában a Chung’s Cantonese Cuisine nevű étterem áll, amelyet családja működtetett Detroit belvárosában. A családtörténet egészen a 19. század végéig nyúlik vissza. Egy ükapja Kantonból indult Amerikába, először Ohio állambeli Canton városába érkezett, mert azt hitte, ott kínaiak élnek. Amikor rájött, hogy tévedett, továbbment Detroitba, ahol éppen akkor kezdett felemelkedni az autóipar. A család végül ott telepedett le, és létrehozta azt az éttermet, amely a következő évtizedekben Detroit egyik legismertebb kínai vendéglője lett.
A Chung’s hatvanöt év alatt több mint tízmillió, kézzel készített tojásos tekercset adott el. Ennél azonban sokkal többet jelentett. Az étterem találkozási pont volt egy olyan városban, amelyet egyszerre sújtott a gazdasági hanyatlás, a bűnözés, a crackjárvány, az AIDS-járvány és a társadalmi feszültség. Chin úgy emlékszik vissza gyermekkorára, hogy tizennyolc éves koráig személyesen ismert öt embert, akit meggyilkoltak. Mégis azt mondja, csodálatos hely volt ott felnőni. Egy olyan étteremben nőtt fel, ahol a konyha és az étkező között állandóan zajlott az élet, ahol a város mindenféle embere megfordult, s ahol megtanulta azt, amit szerinte ma Amerika kezd elfelejteni: hogyan kell együtt élni különböző emberekkel.
Könyvének címe, az Everything I Learned, I Learned in a Chinese Restaurant nem túlzás. Chin szerint valóban ott tanulta meg az élet legfontosabb leckéit. A könyv egyik visszatérő kérdése a kínai éttermekből ismert mondat: „For here or to go?” Magyarul nagyjából annyit jelent: helyben fogyasztásra vagy elvitelre? A kérdés azonban számára sokkal többet jelent. Ugyanez a kérdés állt ükapja előtt, amikor Kanton kikötőjében azon gondolkodott, elhagyja-e szülőföldjét. Ugyanez a kérdés kísérte végig az amerikai bevándorlók generációit. És ugyanez a kérdés foglalkoztatta őt is, amikor felnőttként próbálta meghatározni, mit jelent kínainak, amerikainak, detroitinak vagy egyszerűen önmagának lenni.
Talán éppen ezért talált a könyv ilyen széles közönségre. Michigan állam a Great Michigan Read program keretében választotta ki az elmúlt évek egyik legfontosabb közösségi olvasmányának. Curtis Chin tíz országban több mint háromszázötven rendezvényen beszélt róla. Járt Oxfordban, Dél-Koreában, amerikai katonai bázisokon és kisvárosi könyvtárakban. Több mint harminc könyvbemutatót kifejezetten kínai éttermekben tartott. Azt mondja, azért, mert ezek a helyek nem csupán éttermek. Közösségi terek.
A könyv egyik legfontosabb hátterét a Vincent Chin-ügy adja. Vincent Chin kínai származású amerikai fiatalember volt, akit 1982-ben Detroitban vertek halálra autóipari munkások, akik azt hitték róla, hogy japán. Az amerikai autóipar válságának éveiben sok munkás a japán autógyártókat hibáztatta a munkahelyek megszűnéséért. Vincent Chin lett ennek a dühnek az áldozata. Az esetet ma az első modern ázsiai-amerikai gyűlölet-bűncselekményként tartják számon. Curtis Chin számára ez nem történelemkönyvi esemény. Gyerekkorának része volt. Annak a felismerésnek a része, hogy Amerikában valakit nemcsak azért támadhatnak meg, amit tett, hanem azért, aminek mások látják.
Szerinte az ázsiai amerikaiakat érő előítéletek az elmúlt százötven-kétszáz évben alig változtak. A szereplők és a körülmények változnak, de az alapgondolat ugyanaz marad: az ázsiaiakat sokan még ma sem tekintik teljes értékű amerikaiaknak. Ez vált különösen nyilvánvalóvá a Covid-járvány idején, amikor ázsiai származású emberek ezreit érték támadások és zaklatások az Egyesült Államokban.
Chin szerint azonban a probléma mélyebb a rasszizmusnál. Úgy látja, hogy a növekvő gazdasági egyenlőtlenség, a politikai polarizáció és a közösségek szétesése teremti meg azt a légkört, amelyben a gyűlölet könnyen gyökeret ver. Amíg nincs olyan politika, amely valóban a dolgozó emberek érdekeit képviseli, addig mindig lesznek olyanok, akik a faji, vallási vagy kulturális különbségeket használják fel az emberek megosztására.
Curtis Chin eredetileg nem írónak készült. A családja azt szerette volna, hogy „rendes” foglalkozása legyen, mert a bevándorló szülők szemében a siker egyenlő volt az orvosi, jogászi vagy mérnöki pályával. Chin azonban hollywoodi forgatókönyvíró lett. Több interjúban elmesélte, hogy amikor közölte a szüleivel, hogy író akar lenni, az édesanyja csak annyit kérdezett: „És miből fogsz megélni?” Ez nagyon jól illeszkedik ahhoz a bevándorló tapasztalathoz, amelyet a könyv végig bemutat: a gyerekek egyszerre próbálnak megfelelni a családjuk elvárásainak és megtalálni a saját hangjukat.
Egy másik érdekes szál, hogy Chin nyíltan beszél arról is, hogy meleg férfiként nőtt fel egy hagyományos kínai családban a nyolcvanas évek Detroitjában. Azt mondja, gyerekként három dolgot próbált eltitkolni: hogy kínai, hogy meleg, és hogy szegényebb környezetből jött, mint sok osztálytársa. Később rájött, hogy éppen ezek a tapasztalatok tették képessé arra, hogy mások történeteire is érzékenyen figyeljen. Ez különösen aktuális ma, amikor az identitásról szóló viták gyakran leegyszerűsítik az emberek életét egyetlen címkére.
Van egy nagyon kedves története is a PBS-filmjéhez kapcsolódóan. A Warren King: King of Cardboard című dokumentumfilm egy kínai-amerikai művészről szól, aki kartondobozokból készít fantasztikus szobrokat. Chin azt mondta, azért vonzódik az ilyen történetekhez, mert az ázsiai amerikaiakat gyakran sztereotípiákon keresztül látják: jó tanulók, csendesek, szorgalmasak. Ő viszont olyan embereket akar megmutatni, akik furcsák, kreatívak, viccesek, hibáznak és álmodoznak. Egyszerűen emberek.
Talán a legszebb megállapítása mégis az, hogy szerinte a kínai éttermek valójában Amerika egyik legdemokratikusabb intézményei. Több előadásában felidézte, hogy Detroitban a Chung’s vendégei között ott ültek a General Motors vezetői és a gyári munkások, fekete családok és fehér családok, republikánusok és demokraták, rendőrök és olyanok is, akik éppen a rendőrséggel álltak konfliktusban. Ugyanazt az étlapot kapták a kezükbe, ugyanabban a térben ültek, és ugyanazért az ételért fizettek. A kínai étteremben nem létezett társadalmi rangsor. Chin szerint ez ma már szinte forradalmi gondolatnak számít.
És van még egy apró, de nagyon erős mondat tőle, amelyet érdemes megjegyezni: „A kínai éttermekben azt tanultam meg, hogy minden embernek van története. Csak időt kell szánni arra, hogy meghallgassuk.” Előadásai ezt a szemléletet tükrözik. Könyvkörútján egy másik érdekes jelenséget is tapasztalt. Amikor a könyv 2023-ban megjelent, a külföldi közönség főként a kínai éttermekről, Detroitról és az amerikai bevándorlók történetéről kérdezte. Az utóbbi időben azonban a kérdések megváltoztak. Kanadában például egy ötvárosos turné során az embereket sokkal inkább az foglalkoztatta, mi történik Amerikában. Nem az étteremről kérdeztek, hanem arról, hogyan jutott el az ország idáig.
Chin erre nem politikai elemzőként válaszol. Inkább mesél. Mesél az emberekről, akik egy asztalnál ültek a családi étteremben. A munkásokról, a tanárokról, a rendőrökről, a feketékről, a fehérekről, a bevándorlókról és a törzsvendégekről. Arra emlékeztet, hogy a kínai éttermek az utolsó olyan amerikai közösségi terek közé tartoznak, ahol különböző hátterű emberek még mindig természetesen találkoznak egymással.
Azt mondja, talán túl egyszerűnek hangzik, de az ország gyógyulása sokszor egy hétköznapi beszélgetéssel kezdődik. Azzal, hogy valaki áthajol az asztal fölött, és megkérdezi a másiktól: „Mit eszel?” Ebből a kérdésből beszélgetés lesz. A beszélgetésből kíváncsiság. A kíváncsiságból pedig megértés. Egy olyan korban, amikor Amerika egyre inkább elveszíti a képességét arra, hogy meghallgassa önmagát, Curtis Chin meglepő helyen keresi a reményt. Nem a politikában. Nem a közösségi médiában. Nem a televíziós vitákban. Hanem a kínai éttermekben. Azokon a helyeken, ahol az emberek még mindig egy asztalhoz ülnek, ugyanazt az étlapot nézik, és néha szóba elegyednek egymással.
Ezért mondja félig tréfásan, félig komolyan, hogy szerinte a kínai éttermek még megmenthetik Amerikát. És amikor végighallgatjuk a történetét, egyáltalán nem tűnik lehetetlennek, hogy igaza van.
