A Nemzeti Együttműködés Rendszere, Orbán Viktor Magyarországa még nem gyilkolja a firkászokat. Egyelőre megelégednek az újságírás lemészárlásával.

Lelövik, leszúrják, felrobbantják vagy agyonverik. Az elmúlt 10 évben 930 újságíró lett a hivatása áldozata. Csak tavaly 102 tollforgató fizetett az életével azért, mert felbőszítette a hatalmon lévőket, vagy az alvilág vezéreit. Egy évtized alatt a duplájára, 10 százalékra emelkedett a meggyilkolt zsurnaliszták között a nők aránya.

Az UNESCO adatai szerint tehát egyre veszélyesebb a világon firkásznak lenni. A legveszélyesebb Afganisztánban és Mexikóban, ahol 13-13-an, Jemenben 11-en, Irakban 9-en míg Szíriában 8-an haltak bele a hivatásukba egy év alatt. A listán nem szerepel Magyarország, tehát nálunk nem életveszélyes szakma a médiamunkásé. Ez nem jelenti, hogy ne lenne káros az egészségre. Főleg a gerinc szenvedi meg a gyors szerkesztőségi irányváltásokat. Az sem tesz jót a pszichének, a lelki egészségnek, amikor a zsurnaliszta rapid tulajdonosváltáskor az utcán találja magát, vagy kilövik alóla a sajtóterméket.

A magyar újságírók nyavalygása nem veszi jól ki magát, ha az említett országokban megölt kollégáikkal vetjük össze a sorsukat. Mert, mit lehet mondani, ha valaki csak azért gyáva és megalkuvó, mert az egzisztenciáját, az állását félti? Nem az életéről, csak a nyomorult havi fizetéséről van szó. Mert arra nehezen hivatkozhat, hogy megalkuvás nélkül, anélkül, hogy engedne a tulajdonos, a politika akaratának, nem gyakorolhatja szeretett hivatását, nem lehet újságíró.

Az elvtelen és újságíróhoz méltatlan viselkedésre nincs magyarázat, mégpedig két okból. Az egyik: más gondolatainak, véleményének és akaratának közvetítése, a klaviatúra szolgai csapkodása nem újságírás, vagyis, aki ilyesmit tesz, és erre panaszkodik, sajnálatra méltó ugyan, de nem zsurnaliszta. A másik: Magyarországon ma még van lehetősége a társadalmi vagy eszmei okokból grafománoknak kiírni a lelkükből, amit nem bírnak magukban tartani. Ebből megélni nem lehet, de egyelőre nem számít életveszélyes tevékenységnek.

Azokat egy külön csoportba kell sorolni, akik az úgynevezett közszolgálati vagy Fidesz-közeli médiában nyomulnak és tudatában vannak, hogy amit csinálnak, annak köze nincs az újságíráshoz. Jó pénzért vagy csak egyszerűen, mert másra nem alkalmasak, készek kiszolgálni a hatalmat, elfogadni a jutalomfalatokat, részt venni politikai lejárató kampányokban, karaktergyilkosságokban, hazug hírek gyártásában és terjesztésében. Mivel ők sem tekinthetők újságíróknak, csak sajnálatot érdemelnek, de könnyeket hullatni értük sem kell.

Az újságírók fele olyan országokban lelte halálát az elmúlt évtizedben, ahol háború dúlt. Az UNESCO adatai szerint 94 százalékuk helyi zsurnaliszta volt, vagyis nem érvényes rájuk, a miért ment oda megjegyzés. A legszomorúbb adat azonban az, hogy a halálesetek alig 10 százalékát sikerült felderíteni, csak minden tizedik esetben derült ki a gyilkos kiléte. Még ennél is alacsonyabb az erőszakos cselekmények hátterében állók leleplezésének aránya. Vagyis: szinte büntetlenül lehet újságírókat gyilkolni. A probléma jelentőségét mutatja, hogy az UNESCO november 2-át, az Újságírók Ellen Elkövetett Büntetlen Bűncselekmények Napjává nyilvánította és évente ennek előestéjén hozza nyilvánosságra az erre vonatkozó statisztikáit.

Csütörtökön tehát a magyar újságírók, vagy a magukat annak érzők – nyilván – megemlékeznek azokról a kollégáikról, akik a hivatásuk gyakorlása közben váltak erőszakos cselekmények áldozatává. Azokról is, akik „csak” börtönben ülnek, vagy életveszélyes fenyegetést kaptak, akiket akadályoznak a hivatásuk gyakorlásában, akiknek a telefonjait lehallgatják. Ajánlom ezt főleg a magyar közszolgálati média lelkes munkatársainak, amikor Törökországot, Oroszországot dicsőítik, vagy az ott újságírók ellen elkövetett bűncselekményeket hallgatják agyon.

A többi újságíró kollégának is felhívnám a figyelmét november 2-ra, hiszen sokan már Magyarországon is felkerültek a hatalom fekete listájára, már nálunk sem ritka a zsurnaliszta megfenyegetése, eltávolítása a munkahelyéről, csak mert be akarta tartani a szakma normáit. A sajtó megregulázása, a politika közvetlen irányítása alá kényszerítése az első lépés az újságírók elleni fizikai erőszak alkalmazása felé vezető úton. A Nemzeti Együttműködés Rendszere, Orbán Viktor Magyarországa még nem gyilkolja a firkászokat. Egyelőre beérik az újságírás lemészárlásával, a szakma ellehetetlenítésével. Csak ne higgye senki, hogy itt meg fognak állni.

Zsebesi Zsolt







Szóljon hozzá

  • (nyilvánosan ez nem jelenik meg)