Nem szeretnénk Ceglédi Zoltán személyével foglalkozni, a jelenségre hívnánk fel a figyelmet. Van egy nagyszájú, sok hülyeséget író megmondóember a HVG-ben, akiről kiderül, hogy a közírói tevékenysége és munkája mellett egy politikus tanácsadójaként dolgozik. Nyilván a feladat és a kihívás motiválta, de azért jegyezzük meg, hogy havi 865 ezer forintért volt egy évig Donáth Anna „asszisztense”. Donáth Annát Ceglédi nélkül is (nélküle főleg) nagyszerű embernek és jó politikusnak tartjuk, az egyetlen negatív dolog, amit fel tudnánk hozni ellene, az éppen Ceglédi szerződtetése.
Ceglédi választása is kifogásolható, de leginkább az, hogy egyikük sem érezte, hogy ez a két funkció összeegyeztethetetlen. Nem lehet valaki egy politikus tanácsadója, miközben a nyilvánosság előtt független politikai elemzőnek adja ki magát. Ez a kétszer kettő. Aki ezt nem érzi azonnal, az sem egy politikus tanácsadójának, sem egy független politikai elemzőnek nem alkalmas. Követhetik egymást ilyen szerepek, de párhuzamosan ezt a két szerepet betölteni nem lehet. Aki ez megteszi, az milyen alapon beszél bárki más összeférhetetlenségéről, korrupcióról? Hogyan képzeli, hogy egy pártpolitikus asszisztenseként független politikai elemzéseket közölhet? Ez szakmai és erkölcsi nonszensz.
A magunk részéről mi egy cseppet sem lepődtünk meg, mert ezt a túlértékelt „politikai elemzőt” a sumák háttérmegbízás nélkül is éppen ilyen szakmai és erkölcsi szinten állónak tartottuk. De azért mégis, amikor ez nyilvánosságra kerül, és az illető nem mond le azonnal egyik vagy másik funkciójáról, ahhoz már olyan vastag bőr kell, amit a rinocérosz is megirigyel. Az egy külön rejtély, hogy a HVG miért nem menesztette azonnal, mert egy mértékadó laptól ez elvárható lenne. De a HVG sem az már, ami egykor volt, már régen nem tekinthető mértékadó lapnak, és ebbe a profiljába kiválóan beleillik egy ilyen alkalmazás, hogy az egyik „független” megmondóembere köztudottan egy pártpolitikus asszisztense.
Ez a szenny, ami ebben a megbízásban testet ölt, morálisan nem sokkal jobb, mint Szájer ereszen való ereszkedése. De igazi tükörképe a magyar valóságnak és az abban létező ún. ellenzék és „független” vagy „ellenzéki” sajtó morális állapotának. Ebben a legfájóbb, hogy a politikus, akire emiatt a sár fröccsen, a magát legtisztábbnak nevező párt tagja, amely koránál fogva kimaradt a többiek gyönyörűséges pályafutásának rémes állomásaiból. De eddig a pontig nem is szóltunk a jelenségről sem, mert nem elegáns. Különösen arra való tekintettel, hogy a Ceglédi nevű öntelt figurát ennek a szakmának is az egyik legsúlyosabb kontraproduktív termékének tartjuk, egyébként is.
De Ceglédi Zoltán most saját honlapján értékelte egy pártpolitikus kiszolgálójaként töltött elmúlt évet, és azt – vállon veregetve önmagát – jelesre minősítette. Ez már olyan mértékű gyomorforgást váltott ki belőlünk, hogy a jelenséget szóvá kell tenni. Ilyet nem lehet. Ez abszurdum. Ceglédi személye mellékes, ő éppen annyit ér, mint amit ez a képtelen helyzet mutat. Azonban az, hogy a magyar sajtóban egy agyonfuttatott megmondóember, teljesen nyíltan és elfogadottan lehet egyszerre egy politikus háttérembere és egy tekintélyes lap független politikai elemzője, majd ezt szemrebbenés nélkül értékeli, az önmagában is valami borzalom. Dehogy ez az ember a szerződése lejártával „erkölcsi döntést” hoz, hogy ezt nem folytatja, az már egyenesen hányingert keltő.
Ceglédi ugyanis nem mondott le a jól megfizetett tanácsadói állásáról, amikor kiderült, hogy a munkájával összeférhetetlen megbízási szerződése van Donáth Annával. Az lehetett volna egy „erkölcsi” döntés, ha erkölcsről beszélhetünk egy olyan ember esetében, aki ilyen kettősséget egyáltalán elvállal. De az, hogy valaki kitölti a szerződés idejét, és amikor az lejár, akkor ismeri fel, hogy ez a két szerep összeegyeztethetetlen, ahhoz Ceglédi Zoltánnak kell lenni. A honlapján Ceglédi magának tulajdonítja Donáth Anna összes sikereit (bukásait nem), mintha Donáth Anna nélküle nem lett volna képes például arra, hogy Magyarországgal kapcsolatban a jogállam kérdését felvesse.
Ceglédi ezt mutatja be, mintha az egész Európai Unió az ő zsenialitása következtében fedezte volna fel a jogállamiság kérdését. Mi inkább úgy látjuk, hogy Ceglédinek kellett tíz év, hogy a jogállamiság és a diktatúra kérdése egyáltalán felvetődjön nála, amihez elég nagy hülyének kell lenni, magunk között szólva. De ennél is döbbenetesebb, ahogy a szerződés lejárta után (!) felismeri ez a zseni, „hogy én így, ilyen munkát már nem végezhetek. Nem egyértelmű kudarc ez, hanem annak belátása, hogy nem tudok egyszerre versenyző és edző lenni”. Még ebben is téved, mert ő nem edző és versenyző, hanem edző és bíró. S leírja, hogy a publicisztikai tevékenysége tehertétel Donáth Annának. Hát ezen nem csodálkozunk.
De Ceglédinek most sem jut eszébe, hogy ez a két funkció összeférhetetlen akkor is, ha nem tennének fel miatta kínos kérdéseket Donáth Annának. Ceglédi, aki mint valami „okostojás” osztja az észt, most jött rá arra, hogy „a jövőben ilyen politikai munkát kétféle módon lehet csak vállalnom. A két véglet mentén. Az egyik irány a közszereplői profilom ideiglenes felfüggesztése, maximum kajákat posztolva, minden politikai tartalomtól ellépni. Be a függöny mögé. A másik meg a konferanszié szerepe. Függöny elé, szóvivővé válni, a közszereplői profilomat is fellogózni.” Bravó, gratulálnánk a felismeréshez, ha az legalább őszinte lenne. De itt nem a „közszereplői” jelleggel, hanem független elemzői státusszal van.
Ceglédi még zsebre vágta az utolsó havi tiszteletdíját, aztán megvilágosodott, miután lejárt a szerződése. S ezek után morális orákulumként ítéli tovább független újságíróként a politikai pártokat, a közéleti szereplőket, továbbá az élőket és a holtakat. Miközben ez ellen senkinek semmi kifogása nincs. Az ún. mértékadó lapnak sem. Welcome to Hungary.
