Nyílttá vált a csaknem két évtizede zajló sajtóháború, amit az Index munkatársai egykori lapjukban és azokban az orgánumokban folytatnak Gyurcsány Ferenc és pártja ellen, ahol jelenleg dolgoznak. A sajtó legitim szerepétől idegen magatartásról, a DK, valamint a 444, a Telex és mások között kialakult politikai csatával külön cikkben foglalkozunk.
Ezúttal arról számolunk be, hogy ugyanez a sajtó hogyan próbál párhuzamot húzni Magyar Péter és Gyurcsány Ferenc sajtóra vonatkozó kritikája között. Ennek kapcsán bemutatjuk azt a technikát is, hogy a magát „függetlennek” nevező sajtó hogyan csúsztat, hazudik, s miképpen manipulálja a közvéleményt, amiről éppen Gyurcsány jogos kritikája szól.
A nyílt konfliktusról tudósító Magyar Narancs párhuzamot vont Gyurcsány Ferenc kritikája és Magyar Péter független sajtó elleni fenyegetése között, amivel azt sugallta, hogy az ártatlan „független” sajtó méltatlan támadás alatt áll, s Gyurcsány Ferenc, valamint Magyar Péter egyformán a sajtószabadságot sértő magatartást fejt ki. Ez durva csúsztatás.
Magyar azért támadta meg a „független” sajtót, mert merészelt a valóságot szépítő módon említést tenni az Ötkert nevű szórakozóhelyen történt botrányáról (amit a Narancs is csak „balhénak” nevez), amelyben az immár legnagyobb támogatást élvező ellenzéki párt vezére totál részegen négykézláb mászott tinédzser lányok lábai között, s az erről felvételt készítő vendéget felpofozta, majd a telefonját elvette és a Dunába dobta.
Gyurcsány ezzel szemben a 444-ben megjelent olyan írást kifogásolt, amely „vélemény” cikknek álcázva a sajtótörténetben is páratlan, stílusát tekintve írásnak nem nevezhető, ocsmány fröcsögés, amelyben nem a negatív véleményét fejezte ki, hanem emberileg kivégezte, az emberi méltóságot, az alapvető emberi jogokat durván sértő gyűlöletbeszéd, amely a náci sajtó durvaságán is túltesz vagy csak ahhoz hasonlítható.
Ez a kettő nem ugyanaz a „támadás”, mert Magyar a neki erkölcstelenül, kritikátlanul és a valóságot meghamísító módon kampányoló sajtónak vitatta el azt a jogát, hogy akár csak bagatellizálva is említést tegyen olyan botrányról, ami után egy demokratikus politikusnak távoznia kell a közéletből. Gyurcsány pedig a sajtó szerepétől, elfogadható stílusától idegen mocskolódást tett szóvá, ami nem a sajtószabadság része.
Abban is különbözik a két eset, hogy Gyurcsány ezt követően is elfogadta a szennysajtó létezését, jogát ahhoz, hogy „vért hányjon”, de rögzítette, hogy ez nem „független sajtó”, hanem pártjának politikai ellenfele. Ezzel szemben Magyar a kampányát segítő sajtót azzal fenyegette meg, hogy „ellenőrzés” alá vonja, „leváltja” (megszünteti), ha hatalomra kerül, és olyan információt merészelnek közölni róla, amit ő nem akar, ami neki hátrányos.
A kettő egyáltalán nem ugyanaz. Gyurcsány demokratikus párt elnökeként tiszteletben tartja a sajtószabadságot, de kifogásolja az olyan visszaélést, amely a sajtótól idegen, amely az emberi méltóságot sérti, és amely olyan politikai harcot folytat egyes pártok és politikusok ellen, amely nem tartozik a sajtó feladatához, ehhez pártot kell alapítani.
Az eset két dologra mutat rá: az egyik az, hogy a magát „függetlennek” nevező sajtó nem független, hanem elfogultan részrehajló, meghamisítja a valóságot, a sajtószabadságra hivatkozva a szabad sajtótól elfogadhatatlan magatartást fejt ki és stílust képvisel.
A másik tanulság az, hogy Gyurcsány egy demokrata, aki a méltatlan támadások közepette is tiszteletben tartja a sajtószabadságot, de nem fogadja el a sajtószabadság álcája alatt a személyiségi jogokat sértő magatartást, míg Magyar egy fasiszta diktátor, aki nem tűri még a neki kampányoló, mellette elfogult sajtótól sem azt, hogy a munkáját végezze, ha az neki nem tetsző információk közlését jelenti. Magyar megfenyegeti a sajtót, ha a dolgát végzi.
