A hazájából elmenekült ember sorsáról – ahány menekült, annyiféle sors! – lelkiállapotáról, révbe éréséről, vagy kudarcáról, váltakozó kedélyéről, tapasztalatairól művek ezrei, filmek százai születtek. Iskolás korunkban Mikes Kelemen törökországi leveleiből sejtettünk meg legelőször valamit a száműzöttség tragédiájáról. A Rákóczi-emigráció rodostói évtizedeinek krónikája, a Gallipoliba érkezés első napjától az utolsó, 1758. december 20-án kelt epistoláig megrázó „riport”.
„Az első levelemet amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilencedikbe írom. Ebből kiveszek 17 esztendőt, a többit a haszontalan bujdosásban töltöttem. A haszontalant nem kellett volna mondanom, mert az Isten rendeléseiben nincsen haszontalanság…” Sokat köszönhet az irodalomtörténet Mikes Kelemen 207, valójában nem igazán „édes nénjéhez”, hanem az utókor számára írt leveleinek. Világirodalmi dokumentum azonban mégsem lett belőle, pedig érdeme szerint lehetett volna. A törökországi leveleknek nincs happy endje. Az utolsó levél rezignált, de mégsem keserű mondatokkal végződik: „Kérjük az üdvességes életet, a jó halált, és az üdvességet. És azután megszününk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól. Ámen.”
Volt azonban egy másik menekült, akinek följegyzése bujdosása éveiről, történetéről valóban világirodalmi kincs lett és maradt: az egyiptomi menekülté, akiek Sinuhe volt a neve. A tudósok szerint az emberiség történetében ő vetette papyruszra az első emigráns önéletrajzot Krisztus előtt 2000-ben, de csak a tizenkilencedik században fedezte föl Francois Joseph Chabas francia egyiptológus és fordította franciára a hieratikus írást. Az 1940-es években megkapóan szép tanulmányt írt róla a méltatlanul elfeledett Benedek Károly, a Cordovai Királyi Akadémia tagja. (Neve nem található az Új Magyar Irodalmi Lexikonban.) Sinuhe történetét röviden ismertette „The anatomy of exile” című művében a Londonban élt és 1974-ben elhunyt Tábori Pál is.
„…bár ők nem láthattak engem, de eléggé a közelükben voltam ahhoz, hogy miről beszélnek egymással a fegyveres határőrök. Szívemet rémület töltötte el. Karjaim erőtlenül lehanyatlottak, egész testemben reszkettem. Biztosabb búvóhelyet kerestem. Két bokor közé kuporodtam.”
Nem a vérbefojtott magyar forradalom menekültje írja le így veszélyes útrakelése egyik epizódját, hanem az egyiptomi Sinuhe: 4 ezer esztendővel ezelőtt. A papyrusz-tekercsre örökített hieratikus írás Francois Joseph Chabas 1863-ban készített francia fordításában így folytatódik:
„…amikor leszállt az éj, átúsztam a Matige-folyón Snefru szigetére és a mezőn elrejtőzve aludtam. Hajnalban elindultam ismét és egész napon keresztül gyorsan haladtam. Estére Toro közelébe értem. A parton egy kormány- és evező nélküli csónakot találtam és az erős nyugati szélnek köszönhetőn átkeltem a Níluson. Megkerültem a kőbányákat és elértem a Vörösdomb tartományt. Egyenletes tempóban Észak felé haladva, alkonyatra elérkeztem a Birodalom Falához. Másnap hajnalban értem el Peten-t és holtfáradtan Kenber szigetén aludtam egész nap. Gyötrő szomjúságra ébredtem, gyomrom émelygett, torkom tűzben égett és magamban azt suttogtam: immáron a haldoklás íze ez. De amikor birkák bégetését hallottam, egyszeriben magamhoz tértem. Nomád pásztorok álltak körül. A legidősebb, aki volt már Egyiptomban, megértette a szavaimat, megitatott tejjel és elvezetett a törzséhez.”
Így kezdődött Sinuhe életreszóló odysszeája. A helységneveket, amelyeket említ, ne keressük a térképen, mert vagy megváltozott a nevük, vagy mindörökre elmerültek az évezredekben, mint ahogyan az országoké és tartományoké is, amelyekben Sinuhe bolyongásai során áthaladt, vagy amelyekben rövidebb-hosszabb ideig tartózkodott. Politikai menekült volt-e Sinuhe, vagy gazdasági, írásából nem derül ki. Annyi bizonyos, hogy torkig volt szülőhazája állapotával. A Krisztus előtti 2030-ban, 40-ben, Egyiptom a szűnni nem akaró belviszály korszakát élte. Feltehető, hogy ebből menekült el Sinuhe. A politikai és az abból eredő gazdasági zűrzavar következményei annyira egymásba fonódtak, hogy azokat megkülönböztetni amúgy se lehetett. De akár politikai, akár gazdasági okok késztették Sinuhét a menekülésre, emigrációja sikeresnek volt mondható. Viszonylagos jómódban élt, megházasodott, gyermekeket nemzett és már a fiainak haja is őszben csavarodott, amikor mind inkább kínozni kezdte a honvágy. Addig-addig viaskodott önmagával, míg kegyelmért és hazatérésének engedélyézéséért folyamodott a zsarnokhoz, aki elől ifjú korában elmenekült. Egyiptom akkor megenyhült politikai légkörben élt, aminek következtében a gazdasági helyzet is javult, alkalmasint ennek tulajdonítható, hogy az alázatos kérelmet a fáraó, I. Sesostris, jóindulatú mérlegelés tárgyává tette. Nem sokkal később a követező döntéséről értesítette az öreg Sinuhét:
„Mi, Horusz istene, a még meg nem születettek életadója, Gyémántok Ura, Királya mindazoknak, akiket anya szült, Felső – és Alsó Egyiptom uralkodója, I. Sesostris, a Nap Fia, aki örökéletű, ezt a döntését hozza szolgájának, Sinuhénak, a tudomására. Idegen országokban bolyongtál Sinuhe, Kedemitől Retenu-ig. Egyik országból a másikba űzött szíved hajlama. Térj hát vissza Egyiptomba, lásd meg mégegyszer a Királyi Palotát, borulj arcra és csókold meg a küszöb előtt a földet. Öregszel immáron, férfiúi erőd elhagyott, bebalzsamozásod napjára gondolsz és bebocsátásodra az örök fényesség birodalmába. Ám legyen: megkapod az olajok és a cédrusfa éjszakáját, Tait, a szövés istennője sajátkezűleg burkolja pólyába testedet. Halotti tórban leszen részed. A fejed fölé boruló baldachinban lapis lazuli csillog. A díszes szarkofágodat vontató ökrök előtt énekesek és táncosok haladnak. Sírboltod kapuja előtt szent szavak hangzanak, és áldozati vér serken. Oszlopai fehér márványból készülnek és egysorban állnak majd Királyok fianinak sírboltozataival. Ne halj meg idegen földön, ne temessék el ázsiaiak birkabőrbe varrt testedet. Viseld tehát addig is jól testednek gondját és térj haza…”
Az öreg Sinuhe nem tudott hová lenni a megtiszteltetéstől. Ennyire nem is számított. Életrajzában idézi a Fáraóhoz küldött válaszát, amelyben istenek százaihoz fohászkodott bocsánatért és a kegyelmes Fáraó örök életéért. Töredelmesen megvallotta, hogy immár maga sem tudja, miért vetemedett annak idején hazája elhagyására. Ezt írta: „ Mintha álomban, traszban cselekedtem volna. Mintha egy ember, aki a Deltán élt, egyszerre csak váratlanul Elefantine szigetén, vagy Nubia mocsarai között ébredne föl. Nem is én, Sinuhe volt az, aki elment, egész testemben resztekettem, lábam talajt veszített, szívem tévútra vitt, játékszer lettem egy isten kezében.”
Azt lehetne mondani, hoy Sinuhe már-már túlzásba vitte bűnbánó hálálkodását, megtagadván egész addigi életét, ami pedig távolról sem volt olyan kedvezőtlen, vagy boldogtalan. Ennek ellenére lámpalázasan, teli szorongással tért haza Egyiptomba, és amikor a Nap Fiának trónusa elé bocsátották, szívét félelem töltötte el. Így adott számot erről a papyruszra írt önéletrajzában:
„Íme, ott ült Ő, egész méltóságában, nagy trónusán, az arany kapuban. Barátságosan bólintott, én meg arcomra borultam előtte és ájulás környékezett. Szédültem, reszkettem, azt sem tudtam, hogy még élő, vagy már holt vagyok.”
Amikor végül a Fáraó megszólítja, és hogyléte felől kérdezi, csak dadogni tud:
„Mit mondott az én Uram és Vezérlőm? Szeretnék válaszolni, de nem tudok. Isten súlyos keze nehezedik reám. Ugyanazt a rettegést érzem, mint amikor elmenekültem. Lábaid elé borulok, tiéd az életem!”
Jóllehet a följegyzésből nem derül ki, valószínű, hogy a fáraó elnézőn mosolygott. Talán sokallotta is egy kissé ezt a mérhetetlenül hízelgő bűnbánatot. Ám az is lehetséges, hogy elvárta. Birodalma rendezettebb körülmények között élt, mint Sinuhe menekülésének idején és a vén csont fogadkozása, főként hazatérése, politikai szempontból nem volt haszontalan. Ígéretét mindenesetre megtarthatta a Nap Fia, mert Sinuhe még elég hosszú ideig élt ahhoz, hogy történetét papyruszra vesse.
Abban a megnyugtató tudatban vehetünk tehát búcsút tőle, minden emigránsok ősétől, hogy a vénkorában megtért tékozló fiúnak szép temetése volt.
