Halász Péter: A Csendes Don rejtélye

13 perc olvasási idő
Az 1928-as esztendőben a Szovjetúnióban napvilágot látott annak a regénynek első kötete, amely mindmáig a huszadik századi orosz irodalom egyik legjelentősebb alkotásának tekinthető. A Pravda annak az évnek április 19-i számában ünnepelte a művet és íróját, aki csak egy hónappal később, május 24-én töltötte be a huszonharmadik életévét. Az írónak az volt a neve, hogy Mihail Alekszandrovics Solohov, regényének címe pedig “Csendes Don.” Az első kötetet hamarosan követte a második, majd a harmadik, maga Sztálin is elragadtatással nyilatkozott róla és Solohovot “korunk kimagasló jelentőségű írójának” nevezte. Jól emlékszem rá, mekkora hazai szenzáció volt, amikor Cserépfalvainak sikerült megszerezni a magyarországi kiadás jogát és a “Csendes Don” első kötete 1941-ben Szurán Renée fordításában megjelenthetett. A további köteteket Benamy Sándor és Kovai Lőrinc fordította. A “Csendes Don” tehát politikailag kényes esztendőben aratott feltűnően nagy sikert magyarul, aminek hatvanötödik évfordulója alkalmat kínál arra, hogy a regénnyel kapcsolatban fölidézzünk néhány sajátos körülményt, ami röviden szólva: a regény regénye.
   A párizsi YMCA Press 1974 szeptemberében megjelentette egy akkor már nem élő orosz irodalomtörténész “Stremya Tikhovo Dona” című, befejezetlenül maradt kéziratát. Az irodalomtörténész a Szovjetúnióban élt és hunyt el, kéziratát csak egy “D”- betűvel szignálta, kilétét a kiadón kívül csak egyetlen személy ismerte és ismeri máig: Alekszander Szolzsenyiczin, aki a könyv előszavát írta és írójával annak haláláig levelezett. “D” hosszú esztendőket töltött a “Csendes Don” egymást követő és motívumaiban váltakozó kiadásainak tanulmányozásával, fáradhatatlan irodalmi detektívmunkát végzett, tervezve és remélve, hogy annak valamennyi eredményét és következtetését, amikor eljön majd az ideje – egyetlen befejezett műben tárja elkövetkező nemzedékek, az utókor elé, amiben azonban betegsége, majd halála akadályozta meg. Szolzsenyiczin előszavában, többek között, ezt írta róla: “Sajnálom, hogy még most sem merem fölfedni “D” nevét és ilymódon adózni tisztelettel emlékének. De eljön majd az ideje annak is.”
    A londoni “Times Literary Suplement” 1974 október 4-i számában több oldalról világította meg azt a kérdést, amelyet Szolzsenyiczin előszavának címében úgy nevezett, hogy “Solohov és a “Csendes Don” rejtélye.” Ezt az előszót teljes terjedelmében és természetesen angol fordításban a “Times Literary Suplement” említett száma közölte első ízben. A következőképpen kezdődik:
 “Attól az időtől kezdve, hogy 1928-ban megkezdték kiadását, a “Csendes Don” a rejtélyeknek olyan sorozatával szolgált, amelyek kielégítő választ máig nem kaptak. Az olvasóközönség olyasmivel találta magát szemben, amire az irodalomtörténetben még nem volt példa. Egy huszonhárom esztendős kezdő olyan művet alkotott, amelynek anyaga messze túlnőtt saját élettapasztalán és képzettségi szintjén: négy esztendőt töltött iskolában. Egy gabona-rekviráló különítmény fiatal tagja, aki később munkásként, majd mint egy moszkvai háztömbgondnokság írnoka kapott alkalmazást, kiadott egy könyvet, amelyet csakis olyasvalaki írhatott, aki közvetlen közelségből ismerte a Don-régió forradalom-előtti társadalmának megannyi rétegét, egy könyvet, amelynek legfőbb értékét a benne ábrázolt személyek életmódjának és pszihológiájának mély megértése adta. Jóllehet mind származása, mind személyes múltja alapján kívülálló volt, egy nem-kozák, a fiatal szerző regényének emócionális ereje éppenséggel a “kívülállók” befolyása és annak a Don hagyományos kultúrájára gyakorolt romboló hatása ellen irányult. Ezt a mondanivalót későbbi életében sohasem ismételte meg, sem műben, sem nyilatkozatban, mind a mai napig hű maradva azok mentalitásához, akik erőszakkal rekvirálták el terményeiket a parasztságtól és “különleges rendeltetésű” egységekben szolgáltak. Élethűen és a személyes átélés szuggesztivitásával írta le az első világháborút, amelyben, mivel mindössze tíz esztendő körüli volt abban az időben, nem vehetett részt és a polgáháborút, amely végetért mire ő betöltötte a tizenötödik életévét.”
  Ez az idézet exponálja a “rejtélyt”, amely abban áll, hogy valóban Solohov írta-e a század egyik legnagyobb orosz regényét, hogy – a legjobb esetben – mennyit használt fel más, mások hátramaradt kézirataiból és végül miként lehet megmagyarázni azt, hogy egy 21 esztendős, sekélyesen iskolázott és nem –kozák fiatalember ( az első kötetet 1926-ban kezdte volna írni ) megalkotta a doni kozákok sorsának, tragédiájának irodalmi freskóját és azután soha többé nem írt annak színvonalát még csak távolról sem megközelítő művet? Mert hogy az „Új barázdát szán az eke” amelynek első része 1932-ben jelent meg, második, befejező rész 1960-ban, más hang, más színvonal, más szemlélet, merőben más stílus, mint a „Csendes Don”, az mindkét könyv olvasója számára – ha értő és érző „füllel” olvas – nyilvánvaló. („Mintha Rachmaninov leült volna a zongorához és elkezd hamisan játszani”, írja Szolzsenyiczin.)
   A rejtély boncolgatása nem vadonatúj és nem volt az 1974-ben sem, amikor „D” befejezetlen kézirata megjelent Párizsban. Rebesgették, hogy a kéziratot Solohov egy, a polgárháború végefelé elesett, kozák tiszt nyeregtáskájában találta. (Mellékesen említve: a „Csendes Don”-nak, holott irodalmi ereklyeszámba menne, nincs kézirata. Solohov minden följegyzésével együtt bombázás áldozatául esett volna 1942-ben.) Az elesett kozák tiszt és a nyeregtáskában lelt kézirat azonban talán túlságosan romantikus magyarázat. Van egy másik, amelyre óvatosan és csak kísérletező célzással Vladimir Molozsavenko szovjet irodalomkritikus utalt a „Molot” (Kalapács) című rostovi újság 1965 augusztus 13-i számában. „Egy méltatlanul elfeledett névről” – ez volt cikkének címe, amelyet ugyancsak teljes terjedelmében közölt angol fordításban a „Times Literary Suplement”-nek a „rejtéllyel” foglalkozó száma. A „méltatlanul elfeledett név” viselője Fjodor Dmitrijevics Krijukov, a kozákok hajdani nagy írója, aki 187o-ben született a Glazunovskaja nevű kozák faluban, Pétervárott végezte az egyetemet, azután visszatért a Don-régióba, hetilapokban, folyóiratokban jelentek meg elbeszélései, majd hozzálátott a kozákok életéről szóló regény megírásához. Hogy ezt a regényt sikerült-e befejeznie, arra  nincs válasz. 192o-ban tífuszban megbetegedett. Halála órájáig szorongatta egyetlen vagyontárgyát, egy fémkazettát, amelyben (mint Molozsavenko írta cikkében) nem „cári aranypénzeket, vagy más egyéb földi javakat őrzött, de csakis kéziratait”, kérve az ágya köré gyülekezőket, hogy mentsék meg azokat a pusztulástól. A kéziratok sorsa ismeretlen. Később a Sovetskaya Rossiyá-ban bizonyos Podolskij dühtől tajtékzó cikkben válaszolt Molozsavenko óvatos kezdeményezésére. Cikkkének ezt a címet adta: „Egy érdemtelenül életrekeltett névről. „Az akkor már 45 éve halott kozák írót, akit Gorkij úgy méltatott, hogy „példaképül szolgálhat arra, miként kell papírra vetni az igazságot”, durván gyalázta. És: „…A bolsevizmus ellensége volt!”
   Solohov 1965-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Elítélőn nyilatkozott Paszternákról, akinek 1958-ban ítélték oda, de nem vehette át, és Szolzsenyiczinről, aki nem vehette át 1970-ben, csak négy évvel később, amikor kiutasították a Szovjetunióból. Solohov, aki 1984-ben halt meg, egyik írótársával sem volt szolidáris, feltűnően kevéssé hasonlított Grigorij Melekov-hoz, a „Csendes Don” hőséhez. Mintha nem is ő alkotta volna.

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Emigránsok filmje

Következő cikk

Halász Péter: Az első emigráns