Hatalmas a hó, tavasznak még nyoma sincs, pedig egy hónap múlva már kezdheti várni az ember. Tavasztájt aztán fülemben cseng a messzi múltból a gyerekhang: – Kabát nélkül! Kabát nélkül! A hang az enyém volt és a rimánkodás is: most már azután kabát nélkül akarok elmenni hazulról! Ez a vágyakozás a „kabátnélküliség” után megmarad az emberben, más színe van a világnak, más illata a levegőnek, más a szembejövő emberek arckifejezése azon a napon, amelyen először lép ki az utcára – a hosszú tél után – kabát nélkül. Más a mozgás, a lépések ritmusa, a közérzet és nem is kell különösebben hiúnak lenni ahhoz, hogy az első kabátnélküli reggelen futó pillantást vessen az ember a kirakatüvegre, amely visszatükrözi a kabát nélküli megjelenést. Az úgynevezett „nagykabátot” gyerekkorom óta nem szeretem. Idegesít, amikor egy kiskabátra nagykabátot kell húzni. Volt egy derűs, kedves magyar író, akinek – saját bevallása szerint – soha életében nem volt kabátja. Nem azért, mintha nem engedhette volna meg magának, mert jól kereső író volt, számos színmű és operett-librettó szerzője, az volt a neve, hogy Farkas Imre, de mindenki csak „Mókuci”-nak becézte. Mókucit csakugyan sohasem lehetett kabátban látni, a legdermesztőbb téli napon is kabát nélkül futott ki az utcára, igaz, hogy messzire sohasem ment, a körúti Színházi Élet szerkesztőségből a szomszédban lévő New York kávéházba. Mókuci vezette a Színházi Élet „Lelki klinika” című rovatát. Akinek nagy teher nyomta a lelkét, az elpanaszolta búját-bánatát Mókucinak és a megnyugtató válaszban biztos lehetett. Egyszer egy körkérdés alkalmával megkérdezték Farkas Imrétől, hogy több évtizedes lelki orvoslása során melyik volt a hozzá intézett legemlékezetesebb kérdés? Farkas Imre a következő, súlyos problémától szenvedő levélíró kérdését idézte fel: „Fiatalok vagyunk, jómódúak, szeretjük egymást, a szüleink nem ellenzik. Mitévők legyünk?”
Ezzel egy kissé elkanyarodtam a témától. Egykori kollégám, a New York-ban elhunyt szegény Sági Pali jut az eszembe, aki visszaemlékezéseit rendszerint ezzel a bocsánatkérő megjegyzéssel kezdte: – Öregember anekdotázik. Úgy látszik ez elől nincs menekülés. Öregember anekdotázik. Egy másik régi és kedves kollégám ugyanezt cselekedte annak idején „Aranyfüst” című rádióműsorában: Indig Ottó.
Térjünk vissza a kabáthoz, az első igazán szép tavaszi naphoz, amelyen kabát nélkül lépünk ki a ház kapuján. Úgy emlékszem, hogy valaha a kabát kultusza nagyobb volt. Már ami a férfiakat illeti. Minden jól öltözködő férfinak volt természetesen prémmel bélelt télikabátja, amelyet „városi bundának” neveztek. A városi bunda a jólét, az anyagi biztonság szimbóluma volt. Budapest utcáit valamikor a 30-as évek elején a nagy biztosító társaság plakátja díszítette: a plakát az utcasarkon szomorúan üldögélő toprongyos öregembert ábrázolt, akinek alamizsnáért kitett kalapjába egy városi-bundás, pirospozsgás, ősz hajú úr belepottyant néhány krajcárt. És közben valami olyat is mond neki, hogy: látod, én gondoskodtam öregkoromról. Feltételezhető, hogy ők ketten osztálytársak voltak, és íme, milyen különböző módon jutottak el életük alkonyához. Amíg a városi bunda a tél hidegétől óvta a jólszituált úriembert, március közepe táján előkerült a nagy garderob-szekrényből az „überzieher”. Hogy miért használták szívesen német elnevezését, azt nem tudom, mert hiszen volt a németből szó szerint átfordított magyar neve is: felöltő. Elegáns hangzású elnevezés, könnyű kabát, amit ugyebár a férfiú „felölt” magára. De előzőleg a városi bunda és az „überzieher” között sor került még az átmeneti kabátra. Ez még mindig bélelt kabát volt, de már nem szőrmével, csak vatelinnel, szitával és más egyéb zubehörrel, az egészet selyembélelés fedte és a bélésen az átmeneti kabát tulajdonosának monogramja díszlett. Voltak szép számban olyanok, akik átmeneti kabát gyanánt zöld lódenkabátot viseltek. Főként a kirándulásra, sportra hajlamos férfiak. Igen ám, de a lóden-kabátot nem lóden-kabátnak nevezték, hanem Schreiber-kabátnak. Miért? Azért, mert valamikor az 1930-as évek elején egy Schreiber nevű ember kalapáccsal verte agyon áldozatát. E tette következtében elnevezték őt „kalapácsos gyilkosnak” és „Az est”, a „ Mai Nap ”, az „Új Nemzedék”, meg a többi bulvárújság napról-napra első oldalon jelentette, hogyan áll a nyomozás a kalapácsos gyilkos után. Személyleírását, öltözékét gondosan ismertették a lapok. Nos, a kalapácsos gyilkos zöld lódenkabátot viselt. És ezért nevezték esztendőkön keresztül, míg – az egyébként hamarosan elfogott – Schreiber emléke el nem enyészett az idők ködében, a zöld lódenkabátot Schreiber-kabátnak. Valamikor később, már a 30-as évek végefelé jelent meg az új típusú könnyű kabát, férfiak és nők egyaránt hordták, könnyű, selymes anyagból készült, ballon-kabátnak nevezték.
Volt azután egy kabátfajta, amely valamilyen rejtélyes oknál fogva rettenetes nevet kapott: fatermörder-nek, apagyilkosnak hívták. Körgallérszerű kabát volt, olyasféle, mint amilyet Sherlock Holmes-on, a nagy mesterdetektíven lehet látni, amikor nyomozásra indul. Mert aziránt senkinek ne legyen kétsége, hogy Sherlock Holmes manapság is változatlanul aktív, és ha egy-egy valóban kedvére való eset kínálkozik, elindul nyomozni. Nem is lehet másként, mert hiszen a londoni házba, amelyben – a Baker street 222. alatt – lakik, manapság is százával érkeznek havonta a levelek, kérve közreműködését. Ha nem így volna, annak az építési vállalatnak, amelynek irodái ugyanabban a házban vannak, amelyben Conan Doyle szerint Holmes is lakik, nem kellene titkárnőt tartania arra a célra, hogy megválaszolja a Holmes-hoz intézett leveleket. A levélírókat sohasem ábrándítja ki, mindössze arra hivatkozik, hogy a mester rendkívüli elfoglaltsága miatt a felajánlott üggyel nem tud foglalkozni.
Ismét elkanyarodtam egy kissé a kabátoktól: öregember anekdotázik. Lehet, hogy ősi ellenszenvem a kabátok iránt ugyanúgy gyerekkoromban gyökerezik, mint az a bizonyos tavaszi rimánkodás: kabát nélkül! És ennek is története van. Első elemista lehettem, amikor hivatalos voltam egyik osztálytársam születésnapi zsúrjára. Sokan voltunk vendégek és télikabátjaink egymás mellett és egymáson zsúfolódtak az előszoba fogasain. Barna télikabátom volt, prémmel bélelve és prémgallérral, amely a Beneschofszky gyermekruha boltban készült, a Kamermayer Károly utcában. A Kamermayer Károly utca keskeny kis utca volt a Belvárosban, valahol a Városház utca mögött. Az egyik meghívott vendégnek ugyanolyan kabátja volt, mint nekem, csak ő éppen „egy számmal” kisebb gyerek volt, mint én. Ez azonban nem akadályozott meg engem abban, hogy a zsúr után az ő kabátját húzzam magamra – hiszen a két kabát megtévesztően azonos volt – és abban érkeztem haza. Úgy látszik környezetem nem figyelt az elkövetkező napokban megjelenésemre eléggé gondosan, mert különben észre kellett volna venniök, hogy elegáns télikabátom karjai könyökömig érnek. Én valahogyan kiegyeztem azzal, hogy a kabát a zsúr alatt összement. Osztálytársam viszont egy számmal nagyobb kabátban járkált, amíg ki nem derült az elcserélt kabátok epizódja és mindegyikünk visszakapta a magáét.
Úgy emlékszem, hogy gimnazista koromban a március 15-i ünnepségekre már kabát nélkül lehetett felvonulni. Ötödik-hatodik gimnazista koromig ketten voltunk a legmagasabbak az osztályban, Ferenczy Dénes és én. Ezért a mi feladatunk volt – tollas Bocskay-sapkában –, hogy az osztály élén koszorút helyezzünk el a Petőfi szobor talapzatán. Később azután mások fölém nőttek, meg aztán jött néhány „ismétlő”, aki valamilyen oknál fogva „nem léphetett felsőbb osztályba”, úgyhogy a koszorúzás dicsősége másoknak jutott. De ha történetesen március 15-én még nem lehetett kabát nélkül lépni az utcára, áprilisi születésnapomra kivétel nélkül mindig. Azok a régi márciusok és áprilisok sugárzó napsütéssel élnek emlékeimben. Mostanában meg még március végén is télikabátot viselek. Nem városi bundát, nem átmeneti kabátot, nem felöltőt, nem Schreiber-kabátot és nem is fatermördert, egyszerű kabátot. Hja, nem voltam olyan előrelátó, mint az a bizonyos pirospozsgás öregúr az 1930-as esztendők esti plakátjain.
