1956 óta irtózom a november hónaptól. Ha valaki kiejti a hónap nevét, megborzongok, indulat fog el, a legszívesebben befognám a fülemet. Az életemben tömérdek „utoljára” fűződik a november hónaphoz. Mint például az is, hogy 1956 novemberében láttam utoljára az apámat. Amikor elbúcsúztam tőle és elindultam a lalásáról, még egyszer utánam szaladt, az utcán csatlakozott hozzám. – Elkísérlek – mondta. Végigbaktattunk a Bajza utcán, kifordultunk az Andrássy útra, jött velem egészen az Izabella utca sarkáig. Ott elbúcsúztunk mégegyszer és onnan kezdve magányosan mentem tovább. A Vörösmarty utca sarkáról visszanéztem. Ott állt, mozdulatlanul. Aztán nem láttam többé.
Nincs róla egyetlen igazán jó fényképem sem. A tárcámban egy elektrokardiographiás leletet őrzök. Ezt elküldte egy levélben Amerikába, valami olyasmire utalva, hogy ha van itt erre orvosság, akkor küldjek belőle. Küldtem mindenféle orvosságot, de nem látta hasznát, nem sokkal élte túl azt a búcsút az Izabella utca sarkán. A tárcámban fénykép helyett tehát a szívdoboságát őrzöm. Szakszerű és tudományos leírása a szívdobogásnak, két milliméter a nulla fölött, majd a nulla vonalban. Hetvenkettes frekvenciájú sinusritmus. Repolarisatio zavara. Egy orvos az ilyesmire ránéz és rögtön mindent tud. Ah, mondja, a repolarisatio zavara. A szakemberek rendkívül irigylésre méltóak és azok, akik olyasmit szoktak mondani, hogy „történelmi távlatban” és „ha megfelelő nézőpontból vizsgáljuk az eseményeket,” Egy idő után ugyanis minden kifejezhető számokban és mindent lehet „távlatból” vizsgálni. A legegyüttérzőbb vezércikkíró sem képes másként kifejezni. „Ennyi és ennyi ezer ember az életét veszítette. Ennyi és ennyi ezer elmenekült.” Távlatból nézve, ezeken a statisztikai adatokon átsiklik a tekintet. Senkitől nem lehet kívánni, hogy mindenkinek a kínját átélje. A haldoklóét, a menekülőét, a magára maradottét.
De a magukra maradottakról még a statisztikusok is keveset beszélnek. Ha 1956 novemberében és decemberében kétszázezer elmenekült, akkor annál még sokkal több-százezer magára maradt. A legnagyobb kín a övék lehetett. Menni, menekülni – akció. Tervezés, stratégia, kockázat. De aki magára marad, annak eleinte nincs semmi dolga. Várakozik. Töpreng. Nézi egy óra számlapját. A mutatók elviselhetetlen lassúsággal kúsznak előre. A külföldről sugárzó rádió üzeneteket közvetít, hogy kinek „ sikerült”. Csupa idegen. Különös, rejtjeles nevek. És nem mindenki üzen. A rádió elnémul. „Ő” nem üzent. Neki talán nem „sikerült?” Akkor most mi lesz? Hogyan lehet jól ábrázolni a magára maradott drámáját? Hogyan lehet jól ábrázolni a mozdulatlanságot, a tehetetlenséget? Nagy csend. Óra ketyeg. Valahol messze, tompán, még lövések dördülnek. Az ablaküveg helyén keménypapír, szélein hidegen besóhajt november. November, november. A különös hangok egymásba folynak, összemosódnak. Óraketyegés, távoli dörrenések, papír zizegése az ablakkeretben és a mozdulatlan ember szívdobogása. Két miliméter a nulla vonal fölött. És végül a nulla vonalban. A repolarisatio zavara.
Ez az egyetlen tehát, ami az apám után a birtokomban maradt, a szavakra fordított eletrokardiogram. Egyéb nem is maradhatott, mert nem volt semmije. Kevés tárgyaira alig fordított figyelmet miután magára maradt. A lakásában egyszer tűz ütött ki, amikor távol volt otthonról. A falak füstösek lettek, összekormolódtak, fekete foltok ütöttek ki a mennyezeten. Pedig szerette azt a kis lakást és nagyon büszke volt rá. Kisregényeim címlapjait bekereteztette, a falra akasztotta. Világvárosi Regények. „Kőszívű tanár úr.” „ A szerelem csak melléktantárgy.” „Misi nem tud elszámolni.” Vagy húsz kisregény címlapja. Bekeretezve, a falon. Mind elégett. A lakás haldokolni kezdett vele együtt.
Volt azonban egyetlen tárgya, amihez nagyon szerettem volna hozzájutni. A zsebórája. Omega zsebóra, azt hordta magánál legalább harminc esztendeje. Ezüst hátlapjára annak idején a monogramját vésette. Azon az órán tanultam meg mérni az időt gyerekkoromban. A számlap lassan fakult, halványult. Órák számlapjai sem menekülhetnek az aggkori hályogtól. Fakul a pillantásuk. Inkább már csak sejtik, mint tudják az időt. Amikor utoljára fent jártam nála a lakásán, akkor is kivonta a zsebéből az órát, rápillantott, mielőtt elmentem tőle. Megnézte, hogy hány órakor megyek Amerikába. Úgy emlékszem, hogy délután félháromkor mentem a Bajza utcából Amerikába. Az Omega tudná a pontos időt. De nem láttam soha többé.
A magára maradott embernek mindenkinél nagyobb a bátorsága. Állni, várakozni, búcsúzni, utánanézni és nem ejteni ki azt az egyetlen mondatot, hogy – Ne menj el! – ennél nagyobb hősiesség el sem képzelhető. Amikor kétszázezren úgy érezték, hogy az adott pillanatban mindenfajta egyezségre képtelenek, akkor háromszázezerben, vagy négyszázezerben volt elegendő hősiesség ahhoz, hogy ne mondja: -Ne menj el!
A magára maradott ember azután szembenéz a teljes csőddel. Ül a szobájában, figyeli a csöndet és azon tűnődik, hol is kezdje a fölszámolást. A csődtömeg gondnoka. Minden összeomlott. Élet, tervek, egszisztencia, takarékoskodás, parányi befektetések – azok már mind korábban. Amit vett, elértéktelenedett, amibe befektetett, az elúszott, létalapja megingott. A magukra maradottak mind idősek voltak. Úgy vélhették, nincs joguk azt mondani: – Ne menj el! Dehát mihez volt még joguk egyáltalán? Ültek a szobáikban magukra maradva és nem is kellett ráeszmélniök, mert úgyis tudták, hogy mint magukra maradottaknak nincs többé joguk semmihez.
Apám magára maradt az Omega zsebórájával. Sokszor láttam őt magam előtt, többezerkilométeres messzeségből, amint maga elé teszi a zsebórát és nézi a fakult számlapot. Talán visszatükrözi azokat a pillanatokat, amikor ketten hajoltunk fölébe és ő a mutató járására tanított. De lehet, hogy az öreg óra hályogos szeme már nem mondott semmit. Csak visszanézett üresen, fáradtan, kedvetlenül. Órák érzik a végzetüket.
Minden esztendőben félek november érkezésétől. Figyelem a naptárt, amint október elmorzsolja utolsó napjait. Aztán leperdül az utolsó nap és komoran, felelősségrevonón rám néz a november. Megyünk apámmal a késő őszi Andrássy úton. Sokszor mentünk azon az úton, éveken át. Nyáron, télen. Hajdani kedvemet a sétához tőle örököltem. A kedv máig sem múlt el, dehát az idő, az idő…Aztán ő megáll az Izabella utca sarkán. Miért éppen ott? Ezen később sokat tűnődtem. Miért éppen ott gyengült el? Vagy miért éppen ott kapott erőre? Miért éppen onnan engedett utamra? Visszanézek a Vörösmarty utca sarkáról. Most még inthetne utánam, visszahívó mozdulattal. – Mégse menj el! Onnan visszarohannék. De nem mozdul. Én meg megyek tovább. Aztán többé nem látjuk egymást.
Azóta képzeletben ezerszer visszakísértem az útján. Andrássy út és onnan befordulunk a Bajza utcába. Végig az utcán, egészen a Damjanich utca sarkáig, befordulunk a kapun, fölmegyünk a második emeletre. Ott megszakad a kép.
Apám egyedül lépett be a lakásba. Fáradt, őszhajú novemberi hős az 1956-os esztendőben, a magukra maradottak társadalmában, akinek többé nincs joga semmihez. Ül a lakásban, Messze elkésett fegyverek dördülnek. A szél zörgeti az ablakkeretbe szorított keménypapírt. A hályogos óra ketyeg a kerek asztalon.
Két milliméter a nulla vonal fölött. Azután a nulla vonalban. És aztán csönd. Teljes csönd.
Novemberi csönd.
