Halász Péter: Bezárva

19 perc olvasási idő

Ha kapok még egy pohárka konyakot, akkor elmesélem nektek legutóbbi különös élményemet – mondta az író, miközben körülményesen rágyújtott egy havanna szivarra. A házigazda a konyakos üveg után nyúlt, de egy pillanatra összenézett a feleségével. Még egy pohárka konyak? Ez meglepő óhaj volt. Az író fölöttébb mértékletesen étkezett, a vacsorához rendszerint vizes bort ivott, olyat, amelyben több volt az ásványvíz, mint a bor. Súlyos szívbaja közismert volt. Néhány esztendővel ezelőtt új színdarabjának bemutatóján a függöny előtt esett össze, Azóta évenként többször időzött az ismert szív – szanatóriumban. Orvosságait a társas együttlétek alkalmával észrevétlenül vette be, ehhez már kialakult módszere volt, nem kedvelte, ha a hogyléte iránt érdeklődtek, olyankor vállat vonva, semmitmondón válaszolt. A dohányzásról nem tudott lemondani, de csak vékony cigarillókat szívott és azokat is félbe fojtotta bele a hamutartóba. Most azonban vastag havanna füstölt az ujjai között. Vacsoránál is fölfigyeltek arra, hogy tisztán itta a bort és nem is egy, de három pohárral. Tudomást természetesen nem vettek róla, titokban azonban észlelték, örültek is neki, talán kedvező változás történt az egészségében. A megszokott, havonta egyszer-kétszer, hol egyikük, hol másikuk otthonában találkozó társaság volt együtt. Olyankor vagy bridgeztek, vagy beszélgetéssel töltötték az estét. Ez mindig azon múlott, hogy volt, vagy sem, valamilyen időközben előállt esemény, ami megbeszélésre, vitatkozásra várt. Ők is szerették a különböző nézetek miatt fölforrósodó eszmecserét. A kártyák ezúttal is a két kis asztalra készítve várták, hogy a társaság nekilásson a játéknak, de most minden az íróra függesztették tekintetüket. Különös élmény? Ezt érdemes meghallgatni.

– Tegnapelőtt délután történt – kezdte az író, miután ivott egy korty konyakot –, hogy hirtelen elhatározással fölmentem az orvosomhoz. Ha az előzetes megbeszélés után történik, akkor rendszerint nem, vagy csak rövid ideig kell várakoznom, most azonban bejelentés nélkül mentem. A közérzetem egész nap ködös volt egy kissé, az előző éjszakán rosszul és csak keveset aludtam, de még aznap és feltehetően a késő estébe nyúlón munka várt rám, egy hetek óta megígért és azon a reggelen türelmetlen telefonhívással sürgetett tárca megírását nem halaszthattam tovább. Ilyenkor rendszerint használni szokott egy erős vitamin-injekció, avagy az injekció hatásának illúziója. A kisasszony a recepciónál arra kért, hogy foglaljak helyet a váró-szobában és hozzátette, hogy ezúttal, sajnos, ez eltart egy ideig, mivel sok a páciens. Valóban sok volt, benyitva a váróba rögtön láttam, hogy minden szék foglalt, a szoba közepén még két kisgyerek is játszadozott. A nagy váró-szoba mellett van azonban egy kisebb is és elégedetten konstaláltam, hogy abban csak egy idős hölgy lapozgat egy magazinban. Miután üdvözöltem, amit fejbólintással vett tudomásul, belesüppedtem a sarokban álló fotelba. Előzőleg még keresgéltem egy kicsit az asztalon heverő magazinok között, nem találtam olyat, ami a legcsekélyebb mértékben is érdekelt volna, behunytam tehát a szemem és pihentem. Ajtók nyílását, csukódását hallottam, hangokat, azután csönd lett. Amikor újra fölnyitottam a szemem, megszokott mozdulattal nyúltam az olvasólámpám kapcsolójához, de csak az üres levegőben tapogatóztam, nem csak az olvasólámpát nem találtam, de még az éjjeliszekrényt sem. Egy pillanatig dermedt mozdulatlanságban ültem. Az ablakon beszüremlettek az utcai lámpák halvány fényei. Vadidegen szoba. Hogyan kerültem ide? Aztán lassan eszmélni kezdtem a mély álom kábulatából, és már tudtam, hogy hol vagyok. A kis váró-szobában, a sarokban álló karosszékben elaludtam. Mióta várakozom itt a soromra? És mennyi ideig kell még várnom? Hiszen közben besötétedett. Hány óráig tart a rendelés? Felálltam a karosszékből és a falon kitapogattam a villanykapcsolót. Fény ömlött szét a szobában. A karórámra pillantottam. Háromnegyed-tizenkettőt mutatott. Ekkor visszaültem a fotelba. Éjjel háromnegyed tizenkettő. Kétségtelen, hogy mi történt? A kisasszony megfeledkezett rólam és nem vette észre, hogy a kis váróban, a sarokban lévő karosszékben elaludt valaki. A rendelő időnek már régen vége, a zsúfolt nap után az orvos és asszisztensnője fáradtan végzett minden tennivalóval, több várakozó páciens nem lévén mindhárman, tehát a recepcióban tevékenykedő kisasszonnyal együtt, hazamentek. A praxis zárva. Most mitévő legyek? Kiléptem a váróból és a sötét kis folyosón az előtérig botorkáltam. Megrángattam az előszobaajtót, bár eleve tudtam, hogy fölöslegesen, gondosan zárva volt. Most csakis egyet tehetek, föl kell hívnom telefonon az orvost és restelkedve és sűrű bocsánatkérés közepette arra kérni őt, hogy jöjjön a rendelőjébe és szabadítson ki a furcsa fogságból. A történtekről nem tehetek, félig-meddig álmatlanul töltött éjszaka után elaludtam a kis váróban, a kisasszony nem vett tudomást róla és most itt vagyok bezárva a rendelőben. El tudtam képzelni, hogy az orvos jót nevet ezen a kalamitáson, hiszen ilyesmi mégsem történik minden nap, az autójába ül, idehajt és kiszabadít. Talán még nem is tért nyugovóra, feleségével együtt a televízió műsorát nézték és a telefonhívásom után nevetve mondja: – Képzeld csak, X., az író, elaludt a váróban. Most ébredt föl. Mehetek, hogy kiszabadítsam a nehéz fogságból. Ha akarsz, tarts velem. Ilyesmiben reménykedtem, de hamarosan rájöttem, hogy hiába. A kisasszony asztalán ott feküdt a telefonkönyv, az orvos lakcíme, magán-telefonszáma azonban nem volt benne. Csakis a rendelő címe, telefonja. Röviden mérlegeltem, hogy felhívom a rendőrséget, ott bizonyára pillanat alatt megállapítják az orvos telefonszámát és értesítik a helyzetemről, talán érte is mennek és rendőrautón idehozzák. De azután ezt a lehetőséget elvetettem. Más volna, ha én beszélhetnék vele, de az, hogy a rendőrséggel riasszam föl, mégiscsak sok egy kissé. Nem tehetek semmi mást, mint, hogy itt töltöm az éjszakát, visszaülök a fotelba és próbálok újra elaludni. Bár ismerve magamat, tudtam, hogy ez reménytelen. Virrasztanom kell reggelig, amikor majd a rendelő ajtaja megnyílik ismét. Mondhatom nektek, kísérteties érzés volt bolyongani ezen a néma színtéren, amelyet csak az a tevékenység, a jövés-menés óráiból ismertem. Ekkor hirtelen felötlött bennem egy gondolat, amelyről nem beszélnék rajtatok kívül soha senkinek. Mi volna, ha megnézném azt a dossziét, amelyben az orvos az én szívemmel kapcsolatos, bizalmas adatokat őrzi? Adatokat, amelyeket véd az úgynevezett orvosi titoktartás. Ettől a gondolattól izgalom hatalmasodott el rajtam. Azt is mondhatnám nektek, bármennyire furcsán hangzik, hogy szakmai, mesterségbeli izgalom, mert így már, ilyen körülmények között, dramaturgiai, szerkezeti értelme, sőt, értéke volt az elalvásomnak, ami egyébként nem más, mint groteszt baleset, így azonban már hasznos, megírható nyersanyag: az orvosi dosszié titkai. Hiszen tudjátok, hogy ez az orvos hosszú esztendők óta kísér figyelemmel, vizsgál, diagnosztizál, egy-egy szanatóriumi tartózkodásom után őhozzá küldik a jelentéseket, amit rólam tudni lehet, azt a dosszié anyaga tudja. Akármennyire szégyenletes, mert hiszen minek tagadnánk, betörésnél nem sokkal különb akcióról volt itt szó, nem tudtam a kísértésnek ellenállni. Besompolyogtam tehát az orvos rendelőjébe, a szentélybe, amelyben az esztendők során annyi vizsgálaton estem át és meggyújtottam a villanyt. Az orvos íróasztala mögött csaknem a mennyezetig érőn sorakoztak a zöldszínű fémládák, mindegyiken az ábécé sorrendje mutatta a páciensek nevének kezdőbetűit. A ládák fiókszerűen nyíltak. Kihúztam annak a fiókját, amelyik az én nevem kezdőbetűjét jelezte. Benne szép rendben, ugyancsak ábécé szerint a dossziék. Néhány pillanat múlva a kezemben volt az enyém. Nem tagadom, hogy remegett a kezem. Beültem az orvos íróasztala mögé. A dossziét az asztalra fektettem. Íme, itt van tehát előttem a beteg szívem valamennyi titka. Lássuk csak. És ekkor megrettentem. Mi történik akkor, ha a leletek, a jelentések, a vizsgálati eredmények között rábukkanok egy olyanra is, amelyik tárgyilagosan, szűkre szabottam, de kérlelhetetlenül közli, hogy ezzel a beteg szívvel még ennyi és ennyi ideig élhetek. Miért ne lehetne a jelentések között egy ilyen is, hiszen orvosok közötti tájékoztatás anyagát tartalmazza a dosszié, miért ne adnák egymás tudtára leplezetlenül észrevételeiket. Kézbe vettem a dossziét. És ekkor leküzdhetetlen gyávaság fogott el. Élhet, működhet, dolgozhat-e az ember úgy, hogy tudja, mintegy orvosilag hitelesítetten, mennyi ideig van hátra még? Nem bénítja-e meg ez a tudat végzetesen? Még néhány percig viaskodtam önmagammal. Aztán a dossziét visszacsúsztattam a többi közé és a zöld láda fiókját a helyére. Leoltottam a rendelőben a villanyt és visszamentem a kis váróba. A karórám ekkor már hajnali kettőt mutatott. Letelepedtem ismét a karosszékbe. Elnyomhatott az álom, mert egyszerre csak erős zajra riadtam. Néhány pillanatig feszülten figyeltem, aztán már tudtam, hogy porszívó zúgását hallom. Megérkezett tehát a takarítónő. Az ablak mögött világosodott: hajnali öt óra. Óvatosan kinyitottam a váró ajtaját és kilestem. A takarítónő a nagy várószobában dolgozott. A porszívó szerencsére olyan hangos, hogy nem hallotta meg lépteimet, különben is lábujjhegyen osontam az előszobáig és onnan végre a lépcsőházba. Kiszabadultam tehát, anélkül, hogy rajtatok kívül bárki is megtudja az én éjszakai kalandomat. Ezután nincs más hátra, mint, hogy kérjek még egy pohárka konyakot.

Ezt követően sokáig beszélgettek még, a bridge-parti elmaradt, megvitatták az író különös élményét és a társaság tagjai egyetértettek abban, hogy helyesen cselekedett, jól tette, hogy nem nyitotta föl a dossziét. Az író fölhajtotta a konyakot és elégedetten bólintott, vastag havanna-szivarját elütögette a hamutartóban, és derűsen mondta: – Örülök, hogy így látjátok.

Azon az éjszakán az író meghalt. Temetése után a megszokott társaság tagjai sokáig ültek együtt ismét, beszélgetve, fölidézve hozzá fűződő emlékeiket, természetesen az író különös élményét is, amelyet utolsó együttlétük alkalmával oly részletesen elmesélt nekik. A háziasszony, aki rendszerint inkább a vendégeknek engedte át a szót, ezúttal kimondta a szentenciát:

– Biztos, hogy bezárva abban az orvosi rendelőben minden úgy történt, ahogyan itt nekünk elmesélte. Az elalvás, a bolyongás az üres szobákban. Csak a sorsdöntő mozzanatról hazudott. Mert nem csak a kezében tartotta ő azt a dossziét. Föl is nyitotta és elolvasta mindazt, ami benne volt, töviről-hegyire. Sajnos.

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Micsoda zűr?

Következő cikk

Halász Péter: Két milliméter a nulla vonal fölött