Legutóbbi telefonbeszélgetésünk alkalmával a tőle megszokott aggodalmas jóindulattal azt kérte tőlem Bartus László e lap főszerkesztője, hogy vigyázzak az egészségemre, mert az újság három esztendő múlva 120-adik évfolyamához érkezik és a jubileumi vacsorán föltétlenül számít az én jelenlétemre is. Ezen aztán elgondolkoztam egy kicsit. Legutóbb 1911 december 21-edikén a „Szabadság” 20 esztendős jubileumi számának megünneplésére rendeztek díszlakomát Cleveland-ben. Sietve tisztázom, hogy bár régi munkatárs vagyok, azon még én sem vettem részt. Megjelent viszont William Howard Taft, az Egyesült Államok 27-edik elnöke és gratulált az újságot alapító Kohányi Tihamér főszerkesztőnek, kiemelve érdemeit. A számos pohárköszöntő és üdvözletek sorából megemlékezést érdemel az a levél, amelyet Gárdonyi Géza a korszak jelentős írója küldött Kohányinak, a következőket írva benne:
„Érdemes barátom, Tihamér! Gratulálok. A jubileumi Szabadság nemcsak egy vastag lapszámot jelent, hanem az első hegyormot is, amelyen megpihensz s a magad mellé letűzött magyar zászló mellett elgondolkozva tekinthetsz vissza az útra, amelyen eleinte tudtod nélkül vezett a magyarság védőangyala. A te lapházad világító torony lett a Kolumbus világrészében szerteszórt testvéreimnek. Az óhaza ott szorít kezet mindennap az új hazával. A te lapod suhogása a magyar föld szellőjének suhogása az idegenbe vándorolt milliónyi magyar szívnek. És a te húsz évi munkásságod a magyar nemzet történelmének lesz ezentúl egyik érdekes és örökké ragyogó fejezete! Szeretettel köszönt Gárdonyi Géza.”
Gárdonyi „lapházról” írt, mert Kohányi akkor már beolvasztotta a Szabadságba a New York-i Magyar Híradót és a Magyar Napilapot is és már nincs messze az idő, amikor Berkó Géza lapja, az Amerikai Magyar Népszava is társul a Szabadsággal, bár azt már sem Kohányi, sem Berkó nem éli meg. Az amerikai magyarság történetének egymást követő fejezeteit, az amerikai magyar sajtó kibontakozását mindmáig nem írta meg senki hitelesebben és a tárgy mélyebb ismeretével, mint Kende Géza, a Szabadság hajdani munkatársa. Kétkötetes munkája, „A magyarok Amerikában” 1927-ben látott napvilágot Cleveland-ben, tehát éppen 8o esztendővel ezelőtt. Kiváló újságíró volt, hadd egészítsem ki azzal, hogy kiváló amerikai magyar újságíró. Ha már kerek évfordulókat idézünk, az idei esztendőben is lenne egy megemlékezést érdemlő, mert Kohányi lapjának volt már elődje, az Amerikai Nemzetőr, amelyet a marosvásárhelyi születésű Erdélyi Gusztáv hívott életre 1887-ben, tehát 12o évvel ezelőtt. Bevezető vezércikkében Erdélyi lapja célkitűzéseit így foglalta össze: „Kerülni fogjuk a hízelgő hiúságot legyezgető szavakat. Mi az őszinte szónak, igaz tettnek leszünk a hívei és követői mindvégig, úgyszintén semminemű jogtalan megtámadás lapunk útján nem lát napvilágot. Az érdemet minden időben méltatjuk, a helytelent elítéljük.” Az Amerikai Nemzetőr csak négy esztendőn keresztül jelent meg, 1891-ben megszűnt. Lapjának végzetét négy esztendővel élte túl Erdélyi Gusztáv, 1895-ben elhunyt. De az amerikai magyar nem maradt anyanyelvén írott újság nélkül, amikor az Amerikai Nemzetőr megszünt, Cleveland városában útrakelt a Szabadság.
A százhúsz évvel ezelőtti hőskorát az amerikai magyarság és az odahagyott szülőhaza átmeneti szimbiózusa jellemezte, hazai méltóságok sűrű látogatásai Amerikában és amerikai magyar küldöttségek tisztelgései otthon. A kiegyezés utáni politikai és társadalmi konszolidáció. De nem mindenben és minden tekintetben hajt fejet az amerikai magyarság és a sajtó. Kohányi nem nyugszik, amíg ki nem harcolja George Washington szobrát a budapesti Városliget kies térségén és Berkó nem nyugszik, amíg Kossuth Lajos ércalakja ott nem áll a New York-i East River szegélyén, valahol ott, ahová a szerkesztő lakása ablakából rálát. Az óhaza és az új haza „kézfogása” ha szabad profánul kifejezni,” az elvek fenntartása” mellett történt. Az amerikai magyarság és lapjai a kiegyezést méltányolták, hasznosították, de nem titkolták, hogy az igazi szabadság mintképének és szimbólumának nem Ferenc Józsefet tartják, hanem Washingtont, a maradéktalan függetlenség eszméjében pedig Kossuthot tisztelik. Két szobor, a szabadság jelképei ott és itt. Az óhaza és az új haza között nem volt ellentét ebben. A nagy közekledésnek, a társasutazásoknak, az óhaza és új haza közötti harmóniának az első világháború vetett véget. A kettőt azt követően nem csak az Atlanti óceán, de világok választják el egymástól.
Amerikai magyar sajtó: sokféle epizód, számtalan személy és még több tanulság fűződik annak világháború utáni korszakához. Kohányi és Berkó után legjelentősebb egyénisége Gombos Zoltán volt, modern ember és izig-vérig magyar. Az Amerikai Magyar Népszava és a testvérlap, a Szabadság köré valóságos egységet alakított, régionális szerkesztőségekkel körzeti tudósításokkal és „Jó Pásztor” címmel az amerikai magyar egyházaknak hangot biztosító lappal. A napilap támaszpontja Cleveland volt, nagy nyomdatermében rotációs gépek működtek és produktuma olyan sikeres volt, hogy Gombos elindított még egy hetilapot is „Amerikai Magyar Világ” címmel. Az 197o-es évek végére ez soknak bizonyult, Gombos a hetilapot megszüntette és a napilapból hetilap lett.
Az amerikai magyar sajtó történetének volt olyan időszaka, amikor nem az olvasókban, mint inkább újságírókban volt hiány. Az 192o-as években és a 3o-asok közepéig magyar újságíró a hazájában könnyen jutott szerkesztőségi íróasztalhoz. Azokban az években Budapesten 520 időszaki lap jelent meg, abból 25 fővárosi napilap volt. Amikor azután a magyar újságírásra a sajtókamara és vezetőjének, Kolozsvári-Borcsa Mihálynak átkozott árnya borult, Amerikának nem kellett többé szükséget látnia magyar újságírókban, jött, aki jönni tudott. A szerkesztőségek kitűnő munkatársakkal telítődtek. Csábító kísértés sorolni a neveket, de ellent kell állni, mert akár egyetlennek a kifelejtése megbocsáthatatlan lenne. Írók, újságírók, egyetemi tanárok, politikusok, kitűnőségek nagy múlttal és csekély jövővel. A „nagy háború”, ahogyan a maga idejében nevezték az elsőt, majd lélegzetvételnyi szünet után a második, forradalmak, korszakokat bontó társadalmi változások és mindezekkel együtt és mindezek következményeképen az emigráció egymástól merőben különböző képletei. Kende Géza könyve az amerikai magyar újságírásról 8o évvel ezelőtt jelent meg, ami utána következett, „emberek, művek, események” földerítéséhez már csak Széchenyi könyvtár nyújthat segítséget. Ki mindenki írt amerikai magyar újságot azután, azóta? Egyetlen név fölemlítésével mégis kivételt teszek. A magyar forradalom után új nevekkel, új személyekkel gazdagodott az Amerikai Magyar Népszava. Egyszer csak föltünt egy kedves, szellemes újságírónő irónikus tárcáival, amelyeket úgy szignált, hogy Magyar Éva. Őt pedig azért emelem ki, mert később tíz esztendőn keresztül szerkesztette a lapot, ízléssel, tájékozottsággal és körültekintéssel, de akkor már az igazi nevén, mint Nádai Éva.
Több, mint egy esztendővel ezelőtt az Amerikai Magyar Népszava gazdát és főszerkesztőt cserélt és velük együtt stílust és hangot. Voltak és talán nem is kevesen, akik ettől megriadtak. A főszerkesztő, Bartus László, volt budapesti újságíró és talán nem is „volt”, de párhuzamban a jelennel ma is az – az is. Itt a nagymúltú lap legújabb korszakának kezdete. Dehát lehetne vajon ez a „legújabb korszak” más? Nincs többé, Istennek hála, emigráció, menekülés, „refugee status”, nincs határsorompó, őrtorony, aknazár, ami tegnap, „óhaza” volt, az mára része a nagy konglomerátumnak, Amerika zöld kártyákat sorsol és a „bevándorlás” nem megvalósíthatatlan álom többé. És talán-talán, ki tudja, nincs messze az idő, amikor legalább a mi virányaink táján, a „kivándorlás” lesz atavisztikus fogalom. Az első igazán magyar újság, a Pesti Hírlap Kossuth Lajos szerkesztésében 1841-ben jelent meg először, amit azután megjelenésének fájdalmas megszakításai követtek, míg mára csak fényes emléke a magyar sajtó történelmének. A hajdan fuzionált Szabadság és Amerikai Magyar Népszava azonban fennállása óta folyamatos megjelenéssel büszkélkedhet, gyökeres változása annyi, hogy napilapból hetilap lett. Az egyetlen magyar sajtótermék, amelyik 117 esztendeje, fuldoklás veszélye nélkül, egyhuzamban él, lélegzik és három év múlva belép a 120-adik évébe. Persze, hogy változik és változott. Végzete az lenne, ha a megváltozott világban „Ő” változatlan maradt volna. Kohányi, Berkó és Gombos nem bocsátaná meg neki sohasem. Talán még Gádonyi Gáza sem…
