2024, április26, péntek
KezdőlapHalász PéterHalász Péter: Ketten a tégelyben

Halász Péter: Ketten a tégelyben

-

Abban az évtizedben, amelyben a Szabad Európa Rádió New York-i szerkesztőségésben dolgoztam, az intézmény székhelye a Park Avenue 2-ben volt a 31-edik és 32-edik utcák között. Manhattan egyik legszebb felhőkarcolójának számított akkor, a felvonókat elegáns egyenruhát viselő liftesek kezelték, és amikor megtelt „face to the door” felszólítással utasították a liftben állókat, hogy ne egymás arcába meredjenek, hanem az ajtó felé fordulva várják annak föltárulását. A házban volt az ENSZ amerikai küldöttségének irodája is, reggelenként az utas gyakran Henry Cabot Lodge-al repült a 2o-as emeletekhez, lejjebb az expresszlift nem állt meg. A Szabad Európa Rádió irodái a 25., 26., és 27-dik emeleten voltak. Mindezeknél fontosabb azonban, hogy a földszinten működött Manhattan egyik legkitűnőbb borbélyüzlete, olasz kézben, a tulajdonos által olyan udvarias eréllyel vezetve, ami vendégeinek és nyolctagú személyzetének dukált is.
     A New Yorkból közvetített műsor megkövetelte váltakozó szerkesztők korahajnali beosztását, ami késő este kezdődött, amikor a New York Times másnapi száma már az „utcára került”, benne a legfrissebb eseményekkel és legidőszerűbb kommentárokkal. A New York Times-szal mindenkor lehetett egyetérteni, vagy nem érteni egyet, de nélkülözni nem lehetett, a hajnali szerkesztő tehát este 11-kor hóna alatt már annak példányaival liftezett föl a 25-ödik emeletre. A továbbiakban azonban nem a szerkesztőségről, nem a felhőkarcoló palota egyéb sajátosságairól lesz szó, hanem a már említett borbélyüzletről, amelynek főnöke és mind a nyolc alkalmazottja olasz volt, évtizedek óta éltek Amerikában, de angolul ugyanazzal a hangsúllyal beszéltek, mintha olaszul beszéltek volna, hadarva, énekelve és gesztikulálva. Törzsvendég azért lettem ott, mert hajnali beosztásom végeztével reggel 1o óra körül betértem oda, havonta egyszer hajvágásra, borotválkozásra pedig minden alkalommal, hogy fölfrissülve mehessek vonatomhoz a Grand Central Terminalra. Egy ilyen reggelen bemegyek az üzletbe és megrökönyödve látom, hogy Mike forgószéke elárvult. A többi szék körül élénk a tevékenység, de Mike domíniuma csöndes. A tükör alatti márványlap üres, Mike műszerei eltűntek. Akkor már esztendők óta Mike páciense voltam, éppen ezért megriadtam. „Hol van Mike?” – kérdeztem a főnököt, aki a kasszában ült és számolta a munkában lévő fejeket, kalkulálva a bevételt. „Mike ez idő szerint nincs itt”, mondta a főnök,”  visszatérése idejéig ön Julius vendége.” ”De hol van Mike?” – kérdeztem még egyszer. „Nincs itt”, mondta a főnök és rosszkedvűen nézett rám, mert megzavartam a fejek számlálásában. „Foglaljon helyet. Julius nyomban a rendelkezésére áll.”
       Nos, kedvetlenül leülök és várakozom. Megszoktam már Mike kezemunkáját. Hajvágásának megbízható volt az eredménye. Rendszerint magam borotválkozom, csakis az ilyen éjjeli-hajnali beosztásom alkalmával térek el ettől. Most pedig éppen ezért jöttem. Mike is olasz volt természetesen, Michele az eredeti neve, negyven éve él Amerikában. Brooklynban lakik, két felnőtt fia van, az egyik autóbuszvezető, a másik rendőr. Két esztendővel azelőtt meghalt Mike felesége és a szomorú eseményt követő hónapokban többször beszélt meg-megcsukló hangon az őt ért nagy veszteségről, a derék és jóságos asszonyról, aki a huszas évek elején vele együtt jött Milazzóból Amerikába. „Signor” – mondogatta Mike ilyenkor – signor…che grande perdita…ó, terribile…é questo!” Mert Mike természetesen keveri az angolt az anyanyelvével, mint többé-kevésbé minden bevándorló. „Si, si” mondtam bánatosan, si Michele…such is vita.„ És mindeketten addig bólogattunk, amíg Michele bevágott.
       Tűnődésemből Julius riasztott föl. Ott állt előttem és meglengette a lepedőjét, ahogyan torreádorok szokták a bika előtt a vörös posztót. Intett, hogy én következem. Julius alacsony, köpcös, őszhajú ember, homlokán furcsa mélyedés, vagy inkább horpadás, olyan félalmányi mélyedésben. Barátságosan mosolyog rám, betessékel a forgószékbe, nyakam köré lebbenti a lepedőt és megragadja a műszereit. Az operáció megkezdődött. Keskenyre csippentett szemmel fölméri a fejemet, méretet vesz, gyors tervet csinál, stratégiát, azután dolgozni kezd. Szappanoz.
–         Tudja, hol van Michele? – kérdezi.
–         Nem én.
–         Sicilia. Milazzó! Michele hazament megházasodni.
–         Ne mondja!
–         Si,si. Michele nem bírta az életet egyedül. És most negyven év után hazament a falujába új feleségért. Két hét múlva jön vissza.
–         És mit csinál, ha addig nem talál kedvére való asszonyt?
–         Találnia kell, mert lejár a szabadsága. Michele takarékos ember. Ha nem jön haza két hét múlva, a főnök minden további napot levon a fizetéséből.
   Még egyelőre Michele-ről beszélgetünk. Ők még otthonról ismerik egymást. Mert ő is sziciliai.
–         Trapani – mondja többször, határozottan. – Trapani. Tudja, hol van?
Megvallom neki, hogy nem pontosan. Erre részletes magyarázatba kezd. De ekkor már nem a szavaira figyeltem, hanem a kezére, mert befejezte a szappanozást és hozzáfogott a borotváláshoz.
–         Maga milyen származású?
Mondom neki, hogy magyar. Erre egy pillanatra megáll a kezében a kés és villan a szeme:
–         Ó… – mondja csöndesen – Ungherese!
–         Si, signor, ungherese.
  Kimaradok ebből a borbélyüzletből, gondoltam, amíg Mike vissza nem jön, ezek nem látnak engem.
–         Hohó – mondta Julius, és most egyszerre Giulióvá változott, a borotva úgy villogott a kezében, mint bajvívóéban a szablya – Hohó! Akkor én harcoltam magával! – és villámgyorsan hadarni kezdte: – Isonzo…Monfalcone…Gorizia!
–         Look here – mondtam neki –, illetve guarda! Velem maga nem harcolt sehol, soha. Amikor én születtem…
Giuliót ez a részletkérdés szemmel láthatóan nem érdekelte.  – Innen jöttünk mi … át a völgyön… az öböl fel… onnan meg ungherese… bumbum… itt csaptunk össze, a völgy közepén… ó, mamma mia! Golyók repkedtek mindenfelé…bullets…all over the place…quante pallottole..aztán szuronyt tűztünk …roham…trárá! Trárá! Mamma mia, che lotta, che lotta!
    Nyugodtabb körülmények között Giulio élményét szívesen meghallgattam volna, olyan helyzetet is el tudok képzelni, amikor további kérdéseket teszek fel neki. De nem most. Mamma mia! Giulio újra vívta az isonzói csatát a nyakamon. Szuronyát a borotvája helyettesítette. Közvetlenül az állam alatt volt a trieszti öböl. Ezen Giulo villámgyorsan átkelt. Roppant sebességgel hatolt az ádámcsutkám felé. Mozdulataiból úgy éreztem, hogy az ádámcsutkám Isonzót jelképezi a számára, valamivel a gégém fölött volt Monfalcone, attól egy kicsit balra Gorizia.
–         Ti magyarok – mondta Giulio és a borotvával kérlelhetetlenül nyomult előre – pontosan itt támadtatok szembe…e gyszerre csak ott állt előttem egy ungherese.. o, che lotta! Támadás! Nekiugrom! Talán éppen te voltál! Si,si signor, who knows…?
–         Hé… – mondtam neki suttogva – Giulio.. én akkor már nem éltem, izé, még nem éltem…Giulio!
   Ezt Giulio meg sem hallotta. Arca eltorzult, régi csataemlékei tökéletesen eluralkodtak rajta, szeme előtt Isonzo, Gorizia és Monfalcone, illetve a nyakam, az ádámcsutkám, a gégém, az állam… Amitől rettegtem bekövetkezett. Giulio pontosan az ádámcsutkámon csapott össze ellenségével, a hajdani magyarral. Keze lendült, a borotvája villant, vészjóslóan szikráztak a pengén a borbélyüzlet kékes fényei. Szemem lehunytam, és lelkem Istennek ajánlottam. Vártam a döfést. De az nem jött. Giulio keze, a borotvával együtt, lehanyatlott.
–         Ungherese fejbevágott a puskatussal… o, mamma mia, látja itt, éppen itt, ahol ez a horpadás van, itt belevágott a fejembe… o sanguinante… ferito… sono stato ferito… what a paine! Lezuhantam a földre…
 Giulio ekkor már össze-vissza beszélt, angolul, olaszul, sőt, volt egy pillanat, amikor magyar szavakat is hallottam, magyar csatakiáltásokat, amelyeket ott tanulhatott Giulio Isonzo mellett. De ekkor már tökéletesen érzéketlen voltam, az iszony, a félelem megszűnt, szakasztott úgy, ahogyan közelharcokban megszűnik a katonák félelme. Csak egy kissé szaggatottan lélegeztem.
    Giulio átmenetileg nyugodtabb lett, ugyanis kórházba került. Többször hallottam a szót, ködfátyol mögül: ospedale… ospedale convalescenti… De jaj! Giulio meggyógyult és újra harcba indult. A borotva ismét villogni kezdett a kezében. Most már győzelmes harcok sora következett. Arcom jobb felén egy nagy rántás a borovával: Istria! Nagy, széles suhantás a balfelén: Carmiola! És azután az aprózás, a cizellálás, manőverek a halánték táján, miközben Giulio gyors, rövid szavakat záporozott: – Rapido…Cassino…
–         Áttért a baloldalra: – Anzio!
És aztán a végső, nagy lendület a borotvával, amivel Giulio végét vetette minden küzdelemnek és felordított:
–         Vittorio Veneto! Ecco!
       Olaszország megnyerte a háborút, a Monarchia hadai az arcom kellős közepén omlottak össze és Giulio a fülem mellett diadalmasan hazavonult Trapaniba, ahol jó szülei, rokonai és barátai nagy lelkesedéssel fogadták.
        Amikor kifelé támolyogtam a borbélyüzletből és Giulio kezébe fél dollár borravalót nyomtam, már újra Julius lett belőle, barátságosan mosolygott, hajlongott, ismét New York-i borbély volt és azt mondta: „I hope to see you again!” Vagyis bizakodik a közeli viszontlátásban. Leshette.
       Megvártam Michelét, amíg hazahozta új hitvesét Milazzóból. Mindig tudtam, hogy New York úgynevezett olvasztó tégely, de azért nem szívderítő együtt olvadni benne hajdani történelmi közelharcok ellenfeleivel, kiváltképpen borotvával a kezükben.
Amerikai Népszava
Amerikai Népszava
Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.
25,000KövetőKövessen minket!
1,000KövetőCsatlakozzon!
340KövetőIratkozzon fel!

Legutóbbi bejegyzések