„Mesélnek a ferencvárosi utcák” – a címe annak az albumnak, amelyet rövid budapesti látogatásából hozott a fiam. Lapozni kezdtem benne és egyszerre nagyot dobbant a szívem, mert a szép illusztrációk egyike a Mester utca 13-as számú ház, amelynek először a negyedik emeletén, majd a földszintjén laktunk pár esztendeig anyámmal. A kép elindította az emlékezés megállíthatatlan folyamatát. Mindig így történik, amikor a képzetek társítása a gyermekkor mély rétegeiből indul. A karmester a pódiumra lép, a zenekar tagjai reá függesztik tekintetüket, a pillanat feszültséggel teljes, aztán a pálca lendül és életre kel a szimfónia. Hogyan kerültünk mi ketten a Mester utca 13- ba? Miért éppen oda? A szüleim válását követő lakáskeresés esztendeje volt az, amelynek a falinaptárról letépett lapján az évszám 1931-et mutatott. Letépett, majd összegyűrt és eldobott lap, megőrzésre érdemtelen. Átmenetileg erre-arra hányódtam, laktam egy református lelkészcsalád Lónyai utcai konviktusában, majd pár hónapig apám egyik fivérének Soroksári úti otthonában, a Helvey-féle vegyészeti nagyüzem tőszomszédságában, a fivér ugyanis főpénztáros volt abban a gyárban. Akkor történhetett, hogy Henrika néni üzent anyámnak: egyik lakása a Mester utca 13-ban megüresedett, bére mérsékelt, ha úgy akarja, odaköltözhetünk. Persze, hogy úgy akarta szegény. Henrika néni Aladárnak volt az özvegye, Aladár pedig anyám anyjának a fivére. Az ő pályafutása, a családtagok nagy többségének hagyományával szakítva, impozánsan emelkedett fölfelé. A Magyar Államvasutak hierarchiájában magas és jól fizetett állást kellett betöltenie ahhoz, hogy a század elején épült Mester utca 13-ban öröklakást vásároljon, nem egyet, hanem hármat. Egyébként gépészmérnök volt a tanult hivatása, és feltehető, hogy még sokra vitte volna, ha 50-es éveinek közepén nem fejeződik be az élete. Maradt utána a három öröklakás és Henrika néni, aki a magyar nyelvet törve és (nekem mulatságosnak tűnő) kiejtéssel beszélte, mivel osztrák volt. Hogy miért házasodott Aladár Ausztriából, azt nem tudtam, nem is érdekelt, anyámat bizonyára igen. Henrika néniről két mozzanat maradt meg még élesen az emlékezetében, az egyik, hogy nagy szobájának asztalán magasan emelkedtek a Neue Freie Presse elolvasott példányai, a másik meg a karosszéke melletti falra szerelt Telefonhírmondó, amelynek két páros fülhallgatójából szüntelenül áradt a tücsökciripelés, ami azonban csak addig hatott annak, amíg a fülre szorított hallgatóból nem lett belőle férfihang, női hang, vagy éppenséggel muzsika. Ennél több emlékem nem fűződik Henrika nénihez, ritka vendég lehettem nála, jól lehet a negyedik emeleti lakás, amelyikbe anyámmal beköltöztünk, ha nem is közvetlenül, de szomszédságban volt az övével. De azután a negyedik emeleten nem is maradtunk sokáig, aspiráns érdeklődött a lakás iránt és mivel bére magasabb volt, mint a földszinti kétszobásé, röviddel később leköltöztünk oda. Elképesztő, hogy a rokoni kapcsolat miatt Henrika egy kis lakbérkedvezményben részesítette anyámat, de az sem biztos. Aladár esztendőkkel azelőtt halt meg, az egyébként sem erős rokoni szálak foszlásnak indultak, hiszen még a hajókötelet is kikezdi az enyészet.
Mesélnek a ferencvárosi utcák és az albumból kiviláglik, hogy bőven van miről, kiről mesélniök, sok híresség lakott egykoron, átmenetileg, egyik-másik utcájában, házában, és emléküket tábla őrzi azokon a házakon, az évszámokat, hogy mettől meddig laktak ott. Az album mindet regisztrálja, az utas könnyűszerrel eligazodik közöttük. A Mester utca 13 krónikájának egyik rövid fejezete azonban csakis nekem jelentős. Henrika néni lakásaiban az átmeneti időzés azért bírt oly részletezőn szóra, hogy időben és térben végigjártam ismét a rövid fejezethez vezető utat. A bérház utca felőli frontján volt az egyik „gelaterie”, az Éliás-család cipészműhelye a másik. A fagyos télvíz idején alkalmasint másféle bérlő váltotta fel, de nekem a Mester utca 13 csakis nyári hónapokról mesél, és azok egyik szereplője az olasz volt, fontos színhelye pedig a cipészműhely. Az Éliás-család a műhely fölötti karzaton lakott, az alatta lévő pult mögött Éliásné vette át a talpalásra, sarkalásra hozott cipőket, a bolt oldalában kis asztalka mögött ülve dolgozott a családfő, az Éliás-gyerekek pedig többnyire a bolt előtti lépcsőn ültek. Hárman voltak, két fiú, egy lány, akinek Zsuzsi volt a neve, csúnyácska szegény, erősen kancsal és mindig kócos. Tíz esztendős lehetett akkor, a középső fiú talán hét, vagy nyolc, az ő nevére nem emlékszem, de a legkisebbnek a nevére annál inkább, mert ő fogadott a barátságába engem: Tibi. Tömzsi kisfiú volt, ő hasonlított az anyjára leginkább, a kövérkés Éliásnéra, kedélyét is tőle örökölte, a kis mosolyt. Éliást fölállva, kiegyenesedve sohasem láttam, az csak ült az asztalkája mögött és kalapálta az elnyűtt cipőket, életet vert beléjük. A Mester utcában és környékén ugyanis szép számban éltek szegény családok, neveiket nem örökítették meg emléktáblákon, minek is tették volna, nem fűződnek hozzájuk jelentős tettek, vagy teljesítmények. De a ferencvárosi utcák azért, persze, róluk is mesélnek. Ahogyan a Mester utca 13 az Éliás családról, de legfőképpen azonban Tibiről. Ő volt az, aki mellém szegődött. Máig sem tudom, hogy miért? Anyám mindig nevetett, amikor kettesben, együtt látott minket. „Egy apró kis Sancho Panza” – mondotta róla. És hozzá tette még: „Nem tágít Péter mellől”. Ez később gyakran jutott eszembe. Mert hogy akkor én lettem volna az a bizonyos „búsképű lovag”? Lehetséges, akkor ez lenne a magyarázat?
Nyár volt és abban az időben még, ha egy gyerekben nagy volt az érdeklődés, övé lehetett a város. Ha nem is az egész, de annyi belőle, amennyire futotta lélegzetéből. Tibi mindenhová velem tartott. Először vonakodva fogadtam a ragaszkodását, de aztán nem bántam. Tibi jó társaság volt. A két másik Éliás-gyerek mindig szurtos volt egy kicsit, aligha csoda, cipők halmaza, csiriz átható szagában lakni félkörnyéki galérián, vajon miféle tisztálkodási lehetőségek között? Tibi mégis mindig tiszta volt, jól ápolt. Őreá több gondot fordított volna az anyja, mint a másik kettőre? Alig hiszem. De vannak ilyen gyerekek. Tiszták még akkor is, ha meg sem mosdatják őket. Csuda tudja.
A Mester utcából kibaktattunk a Ferenc körútra. Ott már más világ kezdődött. A Hébel-kávéház teraszán sütkéreztek a vendégek. Az üzletek nagyobbak voltak, a kirakatok fényesebbek, és volt olyan is, amelynek tükörablaka mögül bábu kopogtatott ki az utcára, forgatta a fejét és meresztette a szemét. Ezen elszórakoztunk egy kicsit, Tibi nagyokat nevetett. Aztán ácsorogtunk egy ideig az optikusbolt kirakata előtt, mert abban is mulatságos jelenetet ábrázolt az „életkép”: ül a falusi legény a (szíves) házikóban és végezné a dolgát, de megzavarja benne a fölötte elszálló léghajó, beleakad abból valami a szíves ház tetejébe, elragadja a házikót, a legény szégyenszemre marad kényes helyzetében, még az a nagy fölirat sem szolgál vigaszára, hogy „Léghajós maga nem lát? Miért nem vesz Libál E.-től szemüveget?” Átszelve a Baross-utcát a József körútra értünk és elbámészkodtunk egy darabig a Baross-kávéház fölötti sarkon az Ovomaltint tejet ajánló villanyreklámon, sovány bébi kortyolja üvegből, közben egyre nő a pocakja és amikor már igazán meghízik, kilobban a fényreklám, kezdődik elölről újra. Tibi ezen is jól mulatott. Csupa szórakozás minden. Kit érdekeltek a játszóterek? Volt azokból is elég, de az igazi nagy, játszótér maga a város volt akkor, mert a nyári napfényben derűt sugárzott. Egy helyütt flitterek millióit szórták az üzlet előtti járdára, ragyogtak, csillogtak, odabent a boltban mindenféle hamis ékszert, csecsebecsét, függőt, gyűrűt, rézkarikát árusítottak.
Az újságkiadó ház homlokzatára egy fiatalember hosszú rúddal táblákat akaszt ki, a táblákat borító papírosra nagy betűkkel ráfestve, hogy mi mindenféle esemény történt a világban, aki többet akar tudni róluk, vegye meg az újságot. Az igazi nagy esemény azonban mindig a város, és teljes panorámájában akkor tárul elénk, mintha páva tárná szét ezer színben pompázó szárnyát, amikor belépünk az Andrássy úton a Párizsi Nagyáruházba, majd annak is a legfelső emeletére, ahol minden, de minden egyes portékának csak 25 fillér az ára. Járunk-kelünk a tengernyi kínálat varázslatos birodalmában, Tibi ámuldozik, csillog a szeme. Megáll egy nagy asztal előtt, amelyen kis versenyautók zsúfolódnak, bennük ül a vezető is abban a fajta füles sapkában, amilyen a versenyzőknek dukál, Tibi csak nézi a kis versenyautókat, el sem mozdul onnan, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Amikor megvásárolok neki egyet ezekből a sokszínű kis autókból, belepirul a boldogságba, mintha hinni sem akarná, hogy mostantól igazán az övé. Az úton hazafelé a kis versenyautót a levegőben tartja, robog benne, repül rajta, ő most már a parányi bádogsofőr a füles sapkában, orrán szemüveggel, száguldva, lesve, utak végzetes kanyarulatait.
Vajon hányszor kalandoztunk a mi nagy játszóterünkön, Pest utcáin, körútjain, mulatva a léghajóson, aki nem lát, mert nem vesz Libál E.-től szemüveget és elnézve az ovomaltinos tejet ivó villanybébi csodás pocakosodását, lépdelve a flitteres járdán, amelyen áthaladva a mi cipőnk is csillogott, és aztán talán mégegyszer a Párizsi Nagyáruház 25-filléres osztályán…hányszor még? Nem tudnám megmondani, de azt igen, hogy a kis Sancho Panza mindig velem baktatott hűségesen, a búsképű lovaggal, aki veszélyes átkeléseknél szorosan fogta apró csatlósának a kezét. A nyárnak az a néhány napja, hete ilyen kalandozásokkal volt tele. De akkor az történt, hogy anyám nagybátyja, aki a Tolna megyei Pusztafácánkert uradalmi szeszgyárait vezette, és ismerte nehéz körülményeinket, azt mondta: „jót tesz majd a gyerekeknek a néhány heti bőséges ellátás, a város után a pusztai levegő.” Tiltakoztam, húzódoztam, könyörgésre fogtam, de anyám nem engedett, utaznom kellett egy napon. Még csak rossz dolgom sem volt azon az augusztuson, kényeztettek mindennel, Menyus bácsi meg a felesége, Bella néni, úgy akartak hónap múltával hazaküldeni, hogy mindenki összecsapja a kezét, milyen legény lett belőle a pusztai Paradicsomban, de boldogtalan voltam mégis. Az udvarház ámbitusának folyosója végén egy szekszárdi kereskedés kalendáriumát szögezték a falra, előtte ácsorogtam hosszú percekig, számolva, mikor mehetek végre haza. Aztán eljött a napja annak is, kivitt a ló a fácánkerti állomásra, Bella néni porköpenyben állt a rámpán, és integetett, amíg csak el nem tűnt szeme elől a vonat.
Hazaérve a Mester utca 13-ba, a földszinti lakásból, mert akkor Henrika néni már odaköltöztetett bennünket, első utam az Éliás cipészműhelybe vezetett – volna. De belépnem sem kellett oda, mert a kis kancsal Zsuzsi elém szaladt, amikor meglátott, patakzottak a könnyei, elcsukló hangon mondotta: – Nincs már meg többé a te kis barátod. Tibike meghalt. A többit már Éliásnétől tudtam meg. Augusztus közepén Tibi rosszul lett, a fejét fájlalta, felszökött a láza, a mentők beszállították a Tűzoltó utcai gyermekklinikára, de nem tudtak segíteni rajta. Az agyhártyagyulladás pár nap alatt végzett vele.
Mesélnek a ferencvárosi utcák. Van miről mesélniök, mert sok híres ember lakott házaikban. Nekem csak a Mester utca 13 mesél, a „búsképű lovagnak”, Henrikáról, Aladárról, akit sohasem láttam, de mégis mintha ismertem volna, az Éliás-családról, de elsősorban az apró kis Sancho Panzáról, aki búcsú nélkül, váratlanul, eltűnt a beláthatatlan messzeségben.
Ősszel beírattak a Mester utcából nyíló Ipar utcai elemi iskola negyedik osztályába, de az már nem mesél semmiről.
