Halász Péter: Hold utca

Közzétéve November 04, 2019, 1:09 am
14 mins
1953 nyarának délelőttjein az ismert és termékeny íróval a Vörösmarty téri Zserbó egyik csöndes sarokasztalnál – akkoriban még létezett ilyesmi – egy filmvígjáték forgatókönyvének létrehozásán fáradoztunk. Én hivatalos minőségben, mint a filmgyár dramaturgja, ő pedig mint a film megírására szerződtetett író. A dolog ígéretesen alakult, volt már a filmnek kijelölt rendezője is, Bán Frigyes, sőt terepszemlét is tartottunk vele együtt a külső felvételek színhelyének kiválasztására. Egy délelőttön azonban az író azzal az óhajjal fordult hozzám, hogy az együttműködést legalább két hétre szüneteltessük, mivel színdarab írásához fogott, a munka sürgős, a színházzal már szerződést is kötött. Azt nem árulhatja el, tette hozzá rejtélyes mosollyal, hogy melyik színházzal, azt pedig még kevésbé, hogy mi a darab témája, megírását azonban gyorsan befejezi, és utána folytathatjuk munkánkat a forgatókönyvön. Miután ezt tudomásul vettem, elköszönt és ruganyos léptekkel távozott, magatartásából az sugárzott, hogy Kossuth-díjas témára bukkant, és lelki szemeivel már látja önmagát, amint jövőre, március 15-én, a Parlamentben rendezett ünnepségen átveszi a Kossuth-díjat jelképező érmet, jelvényt, oklevelet és a húszezer forintos pénzes utalványt. A használható témakörök legfelsőbb szintjén természetesen a Kossuth-díjas témák viszonylag szűk köre csábította az írókat, biztosra ugyan nem lehetett menni, mert a döntésben illetékesek ideológiai és dialektikai széljárások szerint változó szimata kiismerhetetlen volt. Habozásra azonban nem maradt idő, útra kellett kelni arrafelé, amerre a pártpolitikai iránytű pillanatnyilag mutatott és a többit a szerencsére bízni. Így döntött a kolléga is, aki ígéretéhez híven valóban gyorsan dolgozott és kézirata még ki sem hűlt, amikor a Madách Kamaraszínházban megkezdődtek a próbák. Akkor persze, nem volt titok többé, hogy miről szól a darab, nem is kellett, hogy az legyen, szerzői jogát biztosították az előzetes kommünikék, és a villámgyorsan kitűzött premier, immáron senki sem orozhatta el a témát.
A darab címe az volt, hogy „Hűség”, és hőse a Rosenberg-házaspár, Ethel és Julius, akiket az Egyesült Államokban hosszú és vajúdó tárgyalások után halálra ítéltek, mivel a vád szerint az atombomba gyártásának bizonyos titkait kiszolgáltatták a Szovjetuniónak. Az író a témában rejlő lehetőségre már korábban fölfigyelhetett, de a halálos ítélet végrehajtását, ami még elég hosszú ideig kérdéses volt, meg kellett várnia, hogy annak másnapján munkához láthasson. A színház igazgatóságának gyors döntése, a próbák haladéktalan megkezdése és a premier mielőbbi kitűzése szintén nem volt meglepő, mert a színigazgatók és rendezők észjárása is ugyanarra a srófra működött: őket ugyanazok a témák ihlették meg, amelyek csúcsán a Kossuth-díj lobogóját lengedték – sej, haj! – a „fényes szellők”. Tévedni persze a jó detektívérzék ellenére is lehetett, de ha például egy darabban, [„A Harag Napja”] majd az abból készült filmben szegény Soós Imre Rákosi Mátyást alakította, az ő kimagasló hősiességét a Vörösök 19-es harcaiban, akkor az író, még ha tévedhetett volna is, ami ebben az esetben valószínűtlen volt, és nem is következett be, mindenképpen puhára esett. De mégis akkoriban mondogatták, zárt körben, persze, és az egymással bizalmas viszonyban lévő írók, hogy nincs már egy fix fenék, mert ide-oda kapkodják. Minden akkori igazság között ez volt a legkevésbé kétségbe vonható.
         Volt azután, az írói közérzet bizonytalanságának növelésére, még egy kiszámíthatatlan tényező: a különbség állásfoglalása. Helyesebben szólva makacs vonakodása attól, hogy ne állást, de helyet foglaljon. A nézőtéren. Ezen a makacsságon hajótörést szenvedett a legszorosabb közönségszervezők iparkodása is. Hiába mesterkedtek oly módon, hogy a Fővárosi Operettszínházban játszott „Csárdáskirálynő”-höz csak az kap jegyet, aki jegyet vásárol az Operettszínház kamaraszínházában, a Dohány utcai Blaha Lujza-színházban előadott „Pettyes” című darabhoz is. A gyárak és üzemek dolgozói megvették a jegyeket, a „Csárdáskirálynő”-höz elmentek, a „Pettyes”-ről azonban távol maradtak. Így álltak elő olyan – a színháztörténelemben alkalmasint egyedülálló esetek, hogy a színház bejáratánál tábla hirdette. „A ma esti előadásra minden jegy elkelt”, a nézőtér azonban odabent üresen tátongott. A színház igazgatóságát ez azonban nem zavarta, a fontos ugyanis az volt, hogy jelenthessék a Népművelési Minisztériumnak: a kultúrpolitikai szempontból jelentős darabot táblás házak előtt játsszák. Lódítaniok sem kellett, mert a „tábla” igaz volt, tehát újabb győzelmet arattak a kultúrharc egyik számottevő frontszakaszán. A minisztériumot és a pártvezetést azonban nem lehetett megtéveszteni, míg a közönségszervezői csalafintaság fölött szemet húnytak, a díjazásnál azonban mégsem hagyták figyelmen kívül, nevetségességtől tartva, a közvéleményt. Ez történt a Rosenberg-házaspárról szóló színmű esetében is. Az egyébként rokonszenves író rejtélyes mosolyát mégsem honorálta Kossuth-díj, annak ellenére, hogy a Hold-utcán heverő témát ő látta meg és kapta föl, a Hold-utcából pedig Rosenberg-házaspár utca lett, a darab mégis megbukott a közönség ellenállásán. Pedig a „Hűség” négy főszerepét a Madách-színház legkiválóbb művészei alakították, és ügyes dramaturgiai fordulatokban sem volt hiány, a közönségnek mégsem kellett. A darab gyönge házak előtt vonszolta magát néhány előadáson, aztán csöndesen kimúlt. Mi pedig a Zserbó sarokasztalnál folytathattuk munkálkodásunkat a filmvígjáték forgatókönyvén. (Úgy tudom, hogy a film elkészült és be is mutatták, az volt a címe, hogy „A nagyrozsdási eset” és egy gőzfürdő létrehozása körüli kalamitásokról szólt.)
         Irodalomtörténeti statisztikusok talán kimutatják majd egyszer – nem is lesz olyan megoldhatatlanul nehéz feladat –, hogy nem volt még olyan korszak, hogy irodalmi körökben akkora termelés folyt volna, mint az elmúlt hetven esztendőben, a nácizmus éledésétől a kommunizmus haldoklásáig eltelt időszakban. A politika súgott, majd sztentori hangon parancsolt, az írótollak pedig sercegtek. Minta volt, csak utánozni kellett: a Szovjetunióban szerkesztett szocialista realista dogma, olyan volt, mint egy politikai szabásminta. És mégis hatalmas mennyiségben készült a „remittenda”, a „vissza a feladónak”. Az írókat éppen azok szégyenítették meg, akiknek a kedvében véltek járni. Ha ugyanis fordult a politikai praktika, akkor nem ők hazudtak, mármint a politikusok és polit-funkcionáriusok, hanem például az írók, akik megtévesztették, ingoványra csábították őket, hízelgéseikkel elvakították. Erre a maszlagra épült az egész „személyi kultusz”-legenda. Mintha „kultuszát” nem az bizonyos „személy” követelte és hangszerelte volna meg, hanem a hízelgők és törleszkedők kara fokozta fortisszimóba.
         De maradjunk a Rosenberg-házaspárnál. A szocialista realista tanterv szerint Ethel és Julius természetesen ártatlan áldozatai voltak az imperialista terrornak, Amerika eszelős antikommunizmusának és a budapesti Hold utca hirdesse mindörökre nagyságukat és az ártatlanul elszenvedett halálos ítéletet. Sajátságos módon Nikita Hruscsov másként látta és értékelte ezt a dolgot. A Moszkva melletti Petrovo-Dalnejében, ahol belső száműzetésének éveit élte, hangszalagra mondotta „testamentumát”. Háromkötetes könyv lett belőle és a harmadik kötetben a Rosenberg-házaspárról is szót ejt, fölöttébb elismerő módon tisztelegve Ethel és Julius emléke előtt. Többek között ezeket mondja róluk: „Sztálin köréhez tartozom akkor, amikor meleg hangon említette Rosenbergéket. Nem tudom szakszerűen megmondani, hogy milyen mérvű segítséget nyújtottak nekünk, de az mind…” Nyikita Hruscsov memoárjában is így vallott a Rosenberg-házaspárról. A Szovjetuniót 1958 és 1964 között pártfőtitkárként vezető egykori külügyminiszter azt írja: Ethel és Julius Rosenberg jelentős segítséget nyújtott abban, hogy a Szovjetunió felgyorsítsa atomprogramját. “Legyen ez a memoár méltó elismerése ezeknek az embereknek. Szavaim azt a hálát fejezik ki, amit két emberért érzek, akik az életüket adták akkor, amikor az Egyesült Államok előnyre tett szert a hazánk és a proletariátus elleni zsarolásban” – fogalmazott memoárjában Nyikita Hruscsov.
Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.