Minden héten egyszer nagy borítékot hoz a müncheni címemre a posta Londonból, benne a Chronicle új száma és kötegnyi lapkivágás. A küldeményt Monica postázza, a Chronicle az a lap, amelynek belső munkatársa, az újság kivágások pedig a hétnek olyan cikkei a különböző lapokból, amelyekről úgy véli, hogy engem érdekelhetnek. Erre én sohasem kértem őt, saját elhatározásából lett az én külön londoni tudósítóm és a bámulatos az, hogy soha nem téved, mindig figyelemreméltó cikkeket, olykor csak néhány soros híreket továbbít és mindig olyan lapokból, amelyek itt Münchenben nem elérhetők az „Evening Standard” című londoni esti lapból például. Ebből az újságból még a karikatúrákat is kivágja és elküldi, mert „Jak”, akinek rajzai az „Evening Standard”-ben jelennek meg, nem csak Angliának, de valószínűleg a világnak egyik legjobb karikatúristája. Minden este megjelenik egy rajza a lap híroldalának jobb felső sarjában, négyhasábos szélességben és biztosra vehető, hogy amit ”Jak” megrajzolt, aznap az foglalkoztatta Londont, az volt az „esemény”. A hét egyik estéje azzal telik el tehát, hogy átnézem „londoni tudósítóm” postáját, elolvasom a cikkét a magazinban, rövid széljegyzeteit, amelyekkel olykor kommentálja saját cikkeit is, az újságkivágásokat is. Egy öreg, magáramaradott festőművészről szóló cikk margójára odaírta: „Nagyon érdekes és nagyon szomorú”.
A különböző lapokból kivágott cikkeket azért is olvastam olyan roppant figyelemmel, mert következtetni tudok belőle, mi az tehát, amiről úgy gondolja, hogy engem érdekel, vagyis ilyen közvetett módon árulja a rólam alkotott véleményét. Egy idő után mindennél jobban érdekli az embert, hogy mit gondolnak róla a gyerekei. „Egy idő után” mondom, dehát meghatározhatom szabatosabban is: amikor már felnőttek. Mire fölnevelte őket az ember. Ez ugyanis az egyetlen tévedhetetlen és megfellebbezhetetlen vélemény, ami kialakul az emberről, a többi mind vitatható. Kár, hogy többnyire rejtve marad: gyerekek ritkán vallanak erről a szülőknek. Meg aztán, ha akarnák sem tehetik. Nem tisztázzák önmagukkal sem: íme, ezt és ezt gondolom a szüleimről, ilyennek látom őket. A vélemény, ami kialakult, sokkal bonyolultabb annál, semhogy szavakba formálható lenne. Egyes gyógyszertárak ablakaiban látható az emberi test misztikusan átvilágított ábrája: idegek káotikus hálózata, az erekben áramló ér, az epidermisz mögé rejtőzött belső világ. Mire felnő az ember, tudja a szüleiről mindazt, amit tudni akar róluk. Amikor nagyon keresztül lát rajtuk, akkor lehúnyja a szemét- szeméremérzete visszatartja attól, hogy tudomásul vegye az idegeket, az ereket. A vért. Meglátja, de nem nézi. A kép finom, sejtelmes átalakuláson megy keresztül: a „vélemény” átszellemül szemléletté.
Anyám már régen nem élt, amikor embereket, jelenségeket még mindig aszerint mérlegeltem: mit szólna hozzájuk ő? Valószínűleg még ma is, csak már nem tudok róla. Pedig nem sok időt töltöttünk együtt. Gyerekkorom nagy részében nem éltem a közelében. Fiatalon meghalt. Nem emlékszem arra, hogy valaha is „beavatott” volna a gondolataiba, hogy valaha is „magyarázott” volna. Ami belőle a legélénkebben maradt emlékezetemben: egy kis könnyű, tűnő szórakozottság. Mintha olykor megfeledkezett volna arról, hogy ott vagyok s ha mondanivalója volt, akkor mintha megfeledkezett volna arról, hogy még gyerek vagyok. Éppen ezért figyeltem és amit tőle hallottam ezért formálta egyéniségemet. Az elejtett megjegyzések a fontosak. A gyermek következtetni akar. Minden gyerek született detektív. Állandó szellemi készenlétben van. A prédikáló szülő az, aki elaltatja éberségét. Aki untatja. Aki ilyeneket mond: „…én bizony a te korodban, fiacskám…” Vagy pedig: „…egy jó gyereknek az a kötelessége, hogy …” Az ilyen mondatok menthetetlenül szellemi ásításra ingerlik a gyereket. Nem érdekli, hogy „az ő korában” milyen volt a szülő. Azt ugyanis, hogy milyen gyereknek lenni, hogy milyen „az ő korában” lenni, azt ő jobban tudja, mert ő a gyerek és ő van saját korában. A szülőtől azt akarja tudni, hogy milyen felnőttnek lenni. A felnőttség titkai érdekli. A futó szomorúság. A sóhaj. Könnyű nevetés valamin, ami egyébként nem tűnik mulatságosnak. Minden, ami fölébreszti a gyerekben a nyomozó-készséget, ami emberségre, feszültségre serkenti. Ami a szellemi izgalom állapotába hozza.
Ezért voltak felmérhetetlenül értékesek a számomra azok az esztendők- s milyen kevés, milyen siralmasan kevés volt az ilyen évek száma – amelyeket vele töltöttem. Milyen hálás vagyok a könnyű szórakozottságáért, amellyel meg-megfeledkezett arról, hogy ott vagyok. És a megjegyzéseiért, könnyedén elejtett észrevételeiért, amelyek nem a „gyereknek”, de az egyenrangú partnernak szóltak. Ezeket ugyanis meg kellett fejteni. Meg kellett érteni. Tovább fejleszteni. Ezek később láncszemeit alkották egy olyan logikai vonulatnak, amelyből következtetni lehetett egy karakter harmóniájára. Vagy diszharmóniájára. Az a kis szórakozottság, amellyel tudomást vett, vagy éppenséggel nem vett tudomást rólam s ha igen, akkor nem, mint gyerekről, az tette olyan érdekessé. Azért foglalkoztatott. Azért kezdtem az ő látásmódjával szemlélni a világot, míg végül elsajátítottam szemléletét s több, mint valószínű, hogy az ő egyéniségének mintájára alakult ki az enyém. Nem emlékszem arra, hogy valaha is oktató előadást tartott volna előttem erényről, becstelenségről, arról, hogy mi az ismérve az igazi tehetségnek, s miről ismerni fel annak görcsös igyekezetű utánzóját, nem emlékszem, hogy valaha is oktató előadást tartott volna előttem bármiről. Vélekedését minderről én nyomoztam ki, én következtettem ezekre egy-egy ajkbiggyesztésből, egy mosolyból, elismerő megjegyzésből, vagy szánakozó nevetésből. Ezek életreszóló élményeim maradtak.
Apámmal már merőben más volt a helyzet. Kisgyermek koromban, amíg azt hitte, hogy nem „figyelek”, kevésbé födte gyöngeségeimet. Pedig figyeltem. Tudtam, hogy ő a „hibás”. És szenvedélyesen szerettem. Akkor, azokban az években jobban, mint anyámat. Éppen azért, mert gyöngébb-akaratú volt s éppen ezért kiszolgáltatottabb. Nagyobb megértésre lett volna szüksége. Több segítségre. Mindez megfogalmazhatatlan volt bennem, de azért máig emlékszem rá. Sürgettem volna anyámat, nógattam volna valami taktikusabb viselkedésre, ha lett volna hozzá szavam, érvem, készségem, hitelem. Egyik sem volt. Anyám lebiggyesztett ajkára emlékszem. Ítéletére. Nem alkudott. Elment.
Apámmal maradtam tehát s a maga módján kísérletet tett arra, hogy „nevelni” kezdjen. Ekkor már az volt a véleménye, hogy „figyelek”. Beszélt tehát a jó diák kötelességeiről. Az igazmondás szükségességéről. A dohányzás ártalmasságáról, a sport hasznosságáról, arról, hogy ép testben ép a lélek. Udvariasan, leplezett türelmességgel hallgattam. Keservesen fájt a szívem szórakozott anyám után. Apám „kikonferálta” önmagát, de nem hittem neki. Anyám félmosolyos tűnődéseinek volt hitele csak.
Életreszólón csak őszinte szülő formálja az embert, az, aki mindig „önmaga”, s nem akar másnak látszani, mint aki, ami. Az ő egyénisége nyújtja a kulcsot az élet megismeréséhez.
Ezért várom hétről-hétre olyan érdeklődéssel a londoni postát. Az újságkivágásokat, amelyeket összegyűjt nekem. Miről véli úgy, hogy érdekel engem? Mi az, ami megindít, amin elcsodálkozom, amire felfigyelek, amin nevetek. Mi az, ami számomra is „nagyon érdekes” és „nagyon szomorú”. Mert ezzel a válogatással elárulja, hogy milyennek lát engem ő.
Sohasem beszéltünk róla. Sohasem beszélhetünk róla. Pedig szeretném tudni. Tovább él-e bennem – tovább él-e majd benne – az a messzi árny, ajka körül tűnődő, szomorú, szórakozott mosollyal…
