Halász Péter: A római expressz

A római expressz minden nap 15 óra 35 perckor indul a Terminiről és másnap reggel 8 óra 24-kor érkezik Párisba. Alkonyodik már, amikor Rapallónál felszállok a vonatra. Még egy rövid megállás Santa Margheritánál, a következő állomás már Genova. Utána Torinó felé már éjszakában vágtat a vonat. A Pullmann-kocsi folyosóján állok, egy-egy tovasuhanó állomásépület homlokzatáról sikerül elolvasni a nevet: Ronco Scrivia…Castello d’Annone. Villafranca-Canatarana. Papír és ceruza után kotorászom a zsebemben gyorsan följegyzem, hogy el ne felejtsem. A vonatutazás kis villám-ajándékai az ilyen helységnevek. Évek múlva talán azt olvasom valahol, hogy az első világháború egyik döntő jelentőségű csatáját vívták Canatarana közelében. Egy pillanatra majd lehúnyom a szemem, tűnődöm, hol is hallottam ezt a helységnevet? Vagy jártam ott valaha? És akkor elémvillan az állomásépület, amint egy másodpercre megjelenik a vonatablak keretében és már el is tűnik, mint egy látomás: Villafranca-Canatarana.

  Ez a nagy különbség a vonat-és a repülőgép-utazás között. Az ember az éj leple alatt, mintegy nagy titokban átsuhan egy egész országon. Egy-egy állomásépület, egy-egy kivilágított ablak. Lampionokkal feldíszített kerthelyiség. Még sötétedés előtt egy nagy hotel teraszára láttam fiatal pár ült egy asztalnál, vacsoráztak, rajtuk kívül senki a teraszon. A férfi éppen fölemelte a poharát. A hotel neve: La Romantica. Nászutas-szálloda? Mindenesetre: volt egy futó találkozásunk az életben. Önök nem tudnak rólam, de én tudok önökről. Sok boldogságot kívánok!

  Az étkezőkocsi pincére kis csengővel a kezében végighalad a kocsik folyosóin. Az utolsó turnushoz terítenek. A hálókocsiban vetett ágyak. Valóságos kis robogó szálloda az olasz éjszakában. Nemzetközi expressz. Mindig szerettem volna ilyen nemzetközi expresszen utazni, különösképpen kamaszkoromban, amikor nyaranként a Délivasútról a Balatonhoz indultunk. Égő füllel olvastam Körmendy-től a “Via Bodanbach”-ot. Az tetszett nekem, hogy a filmekben és regényekben az ilyen nemzetközi expressz-vonatokon mindig nagyon érdekes férfiak és nagyon szép nők utaztak és sorsuk az utazás időtartamára valamiképpen összekapcsolódott. Az ilyen találkozások ritkán vezettek happy-endhez, vagy talán sohasem, de ezt egyáltalában nem bántam. Kamaszkorában az ember nem happy-endre vágyik, de kalandra. És a nemzetközi expresszek bőven kínáltak kalandot. Emlékszem egy filmre, aminek Gustav Frőhlich játszotta a főszerepét: fiatal feleségével utazik egy ilyen nemzetközi expresszen és valahol, egy ismeretlen, parányi helység állomásán az éjszaka kellős közepén megáll a vonat. Frőhlich leszáll, hogy utánanézzen, mi az oka a váratlan veszteglésnek. És valami fantasztikus kalandba keveredik. Kémnő, ellenkémek, motorkerékpáros hajsza, menekülés, üldözés, életmentés – mindez két órába zsúfolva. Frőhlich éppen idejében ér vissza az induló vonathoz. Felesége álmosan kérdi: – Hol voltál? – Nemzetközi kémügybe keveredtem – mondja Frőhlich – pisztolypárbajt vívtam, háztetőkön át menekültem, megmentettem egy nő életét. Felesége elneveti magát és tovább alszik, a vonat pedig lassan kigördül az állomásról.

 A film címét már elfelejtettem, de az, hogy vázlatos cselekményére, légkörére máig emlékszem, azt jelenti, hogy kamaszkorában valami ilyesmit várt és remélt az ember a nemzetközi expresszvonatoktól. Guruló poggyászkocsik, csíkos-ingujjas hordárok, elegáns, kesztyűs úr két pengőt nyújt át a hordárnak: -Köszönöm, fiam.

-Ásványvizet, csokoládét, déligyümölcsöt, szivart, cigarettát tessék!

A nagy pályaudvar hangjai máig élnek bennem, mint valami szimfónia. Mozdonyok sistergése a Keleti üvegteteje alatt. Vagonütközők koccanásai, témkalapács ütődése acélkereken. Havas Albert regényében, a “Kék vonat”-ban valaki minden nap kijár a pályaudvarra, vonatokat nézni. Rab Gusztáv hőse is elutazott: “Mentont ajánlanám”. Márainak, Zilahynak is egy-egy regényén átszáguldott a nemzetközi expressz. Huszas évek vége, harmincas évek közepe. Regényhősök, filmhősök, akiknek titkaik voltak. Rejtélyes és szomorú sorsok elől egy pillanatra ellebbent a fátyol és az emberek még szomorúbbak lettek.

  A balatoni vonaton Akarattya és Boglár között ilyesmiről álmodoztam. De a nagy nemzetközi expresszekről lemaradtam. Utazásaim már a repülőgépkorszakban kezdődtek. A plasztik ablakon túl a kék ég, alattunk a felhők. Az utas azt sem tudja, hogy milyen ország fölött repül. Azért készültem most olyan lámpalázzal erre az utazásra, a római expresszen. Moncalierinél le is szállok. Váratlan megálló. Meddig állunk? –kérdem a sötétből előbukkanó kalauztól. – Tessék fölszállni – mondja – bármelyik pillanatban indulhatunk!

 A Frőhlich-filmben is így volt. S aztán vágtázni kezdtek az események. De itt most nem történik semmi hasonló. Máris megyünk tovább.

 Útlevél-ellenőrzés a robogó vonaton, valahol Torinó és Modane között. Két francia határtiszt sétál át a kocsikon. Később francia kalauz jön és a jegyeket kezeli. Az olasz vasutasok észrevétlenül és búcsú nélkül leszálltak Bardovecchiánál. Mikor, melyik pillanatban lépünk át Olaszországból Franciaországba? Ezt nem lehet tudni. A következő állomás már Modane. A régi utazó-regényekben és filmekben nem így volt. Határokhoz nagy jelentőséggel érkeztek a vonatok. Útlevelekbe pecséteket ütögettek. Bőröndöket felnyitottak. De ez a római expressz úgy suhant át Olaszországból Franciaországba, hogy senki nem tulajdonított neki semmi jelentőséget. Észrevétlenül.

  Hajnalodik, amikor az első francia helységnévvel találkoztam: Chambery. S aztán félórával később: Alex-Les-Bains. Fürdőhely. A harmincas évek regényalakja ilyen nevű állomásoknál szállt le. Nyitott gépkocsi az állomásépület előtti téren, porköpenyes sofőr ugrik ki a volán mögül. – Hotel Excelsior?- kérdi az idegen utas. – Igen, uram – és a sofőr már elhelyezi a bőröndöket a csomagtartóban. Valahol a téren, egy ablak mögött, meglebben a függöny és zöld szempár tekintete kíséri az idegen utast. Ennek később a regényben nagy jelentősége van.

  Dijon után már itt a reggel. Gyárak, kültelki bérkaszárnyák, aztán kiskertes családi házak. Az egyik ház előtt egy férfi éppen most nyitja a kocsija ajtaját, egy pillanatra fölnéz, a vonat felé pillant. Megy a munkájába. Valószínűleg arra gondol: jó volna elutazni. De az is lehet, hogy közeledik szabadságának ideje és arra gondol: -No, még néhány nap és én is megyek.

 Egy bérház negyedik emeletének az ablakát most tárja ki egy asszony. Könnyű pongyola van rajta, ásít. Néhány pillanattal ezelőtt ébredhetett. Fiatal asszony, vörös haja van, azt hiszem, hogy nem is látja a vonatot, annyira megszokta már. Negyednyolckor elrobog a római expressz. Újra kis házak, kertek, országút. Leeresztett sorompó. Fiatalember motorkerékpáron ül, két lába a földön, tekintetével követi az elsuhanó vagonokat. Aztán egy kis állomás. Nyitott tehervagonokról szenet lapátolnak.

  Jön a csengőjével az étkezőkocsi pincére: reggelihez terítve. Három kocsifolyosón egyensúlyozok végig, míg az étkezőhöz jutok. Vastag, erős porcelán csészék. Az étkezőkocsi csaknem üres. A pincér vajat és dzsemmet helyez az asztalra.

Szántóföld, traktorok, gazdasági épületek. Legelésző tehenek. Váltókon kattogunk át. Valami különös kis türelmetlenség érezhető a vonat ritmusán. Tegnap délután félnégykor indult a római Terminiről. Mintha most már elege volna a hosszú futásból, a ritmus furcsán indulatos. És akkor egyszerre arra gondolok: fáradt ez a vonat. S nem is csak ettől a hosszú úttól fáradt, de valami korszakos kimerültség érezhető belőle. Ez a nemzetközi vonat, ez a római expressz- megöregedett. Soha még ily világosan és plasztikusan nem éreztem életnek és irodalomnak, fantáziának és valóságnak végzetszerű és elhatározó-jelentőségű összefüggését, azt tehát, hogy akkor múlik el valami végérvényesen és visszavonhatatlanul, amikor lehetőségeit, alakjait, atmoszféráját megírták, kiírták, túlírták – nem várható tőle többé semmi. Mire eljutottam a magam nemzetközi expresszéhez, már nem kínál semmit. Így sürgeti, így éli, így használja el előlünk az életet az irodalom.

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Néhány lapkivágás

Következő cikk

Halász Péter: A színésznő ideges

en_USEnglish