Az 1945-ös esztendőben a budapesti „Világ” című napilap folytatásokban közölte Spencer Walls regényét: „Megöltem Hitlert”. A brit Secret Service munkatársának följegyzését tartalmazta arról, hogy megbízatásának eleget téve mikor és hogyan fészkelte be magát a „Führer” bensőséges környezetébe, hogy döntő pillanatban végezzen vele. A történet magyatázatul szolgált arra is, hogy tette sikeres végrehajtását miért tartotta titokban mostanáig amikor is végül a nemzetközi nyilvánosság elé lép (vagy léphet) vele. A regény roppant sikert aratott és olvasói nap nap után növekvő érdeklődéssel várták az újabb folytatások megjelenését. Aligha tudta minden olvasó, hogy Spencer Walls nem híres angol író, a brit Birodalom stratégiai meggondolásainak beavatottja, hanem Havas Zsigmond budapesti újságíróval, számtalan kalandregény szerzőjével azonos, aki abban az időben az újra indult „Tolnai” magazinnak is munkatársa volt. Ám ha talán tudták volna, hitelét az sem rontja. A közvélemény ugyanis egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy Hitler „holtbiztosan” önkezével vetett véget az életének, sőt, még arról sem, hogy csakugyan elpusztult és ő volt az a félig-meddig megszenesedett tetem, amelyre a Harmadik Birodalom utolsó talpalatnyi területére behatolt szovjet harcosok bukkantak. A koponyát Moszkvába röpítették agnoszkálás végett. Arról nem szólt a híradás, hogy a nyugati szövetségeseknek is nyílt vajon lehetőségük ilyen vizsgálat megejtésére? Az emberek gyanakodtak és a közvéleményen belüli sustorgás nőttön-nőtt. Ha Hitlerrel valóban a brit Secret Service végzett, akkor abba talán bele lehet nyugodni. Innen a Spencer Walls-regény példátlan nagy sikere. Havas Zsigmond előfutára volt az amerikai Stephen Kingnek és megannyi más nemzetközi bestseller írónak. 1972-ben hunyt el, 72 esztendős korában. Nem milliomosként.
Az a bizonyos gyanakvás egyébként nem korlátozódott a civil közvéleményre. Hiszen a nyugati szövetségesek hadvezéreinek, Eisenhowernak és Montgomerynek végső hadászati aktusai sem voltak mentesek annak feltételezésétől, hogy a német tábornokok jelentős erőket vontak össze és tartalékolnak végső leszámolásra valahol az Alpesekben. Ennek lehetősége távolról sem volt kizárt. Sőt, éppen a távolságok, az Alpok hegyes-völgyes világa, szakadékok és barlangok sűrűsége nyújt menedéket partizánok tevékenységéhez. Abban, hogy Hitler valóban elpusztult a „Führer-bunker” romjai között, a szövetséges haderők tisztjei nem kételkedtek, de abban, hogy vele együtt a hitlerizmus is, már annál inkább. Tenni ellene azonban nem katonai feladat volt többé, hanem politikai.
Hogy milyen mélyre hatolt, azt manapság megrendítőn bizonyítja számos kormány, a „média” nem lebecsülendő hányadának, az Egyesült Nemzetek Szervezete főtitkárának és vele együtt bizonyos részlegének viselkedése Izrael önvédelmi küzdelmének megítélésében. Szándékosan választottam a „viselkedés” szót, mert az „egyfelől-másfelől” játszadozosában nincs hiány. De ha egy nagyhatalmú és közvélemény-formáló televízió-hálózat fontos esti műsorban a résztvevők elcseveghetnek arról, hogy „Meddig mehet el Izrael?” akkor valamit félreértenek, vagy nem akarnak megérteni. A kérdést akár úgy is meg lehetett volna fogalmazni, hogy „Meddig akar még Izrael élni?” Érdemes ezt a talányt egy kissé közelebbről megvizsgálni.
A cionizmus eszméjének, tehát a zsidó állam megalkotásának szándéka évszázadok múltjában gyökerezik. Pogromok, gyűlölettől izzó apokrif „tanulmányok” és azok következményei már jóval a hitleri-gőringi-göbbelsi, tehát intézményesedett, birodalmi feladat szintjére emelt emberirtás előtt számos zsidóban elültették a legbiztosabb menedék, az önálló állam, a „saját haza” létrehozása iránti vágyat.
Számosban, de nem számtalan, ami nagy különbség. Maradjunk az Osztrák-Magyar Monarchiánál és azon belül Magyarországnál, ahol a zsidógyűlölet a századok során fellángolhatott és mint megannyi más országban vérvádak pereit koholta, mint például a hirhedett tiszaeszlárit, amely azonban fölmentéssel végződött. Az 1848-as forradalomban sok zsidó honvéd harcolt és ezért leverése után kollektív büntetést róttak ki reájuk, egymillió-kétszázezer forintot, amit aztán Ferenc József rendelkezése folytán a Rabbiképző Intézet felépítésére fordíthattak. 1895-ben a magyarországi zsidóság ugyanúgy „történelmi egyház”-at mondhatott a magáénak, mint a katolikus, református és evangélikus lakosság. Ennek ellenére a cionizmus eszméjének, az önálló államalapítás programjának egyik legjelentősebb úttörője az 1860 májusban Budapesten született Herzl Tivadar lett. Akit az ő története, sorsa, törekvése közelebbről érdekel annak pompás olvasmány kínálkozik: Novák Attila, „Vince” kiadásban, 2000-ben Budapesten kiadott könyve. Herzl mindössze 44 esztendőt élt meg, 19o4 júliusában az edlachi szívszanatóriumban elhunyt. Járta a világot, mint a cionista eszme képviselője tárgyalt királyokkal, a török szultánnal, államférfiakkal, kongresszusokat szervezett, könyveket és tanulmányokat írt.
Bámulatos sors, megkockáztatom a hasonlatot, hogy a népmese műfajára emlékeztet. Hiszen mi máshoz hasonlítható, hogy valaki fáradhatatlanul földet keres egy majdani haza számára? A vágyak netovábbja természetesen a visszaérés az ősi Földre, de ha az pillanatnyilag akadályba ütközik ki lehet egyezni Ciprussal, Egyiptom egy körzetével, a Földközi-tenger délkeleti csücskével, sőt egy alkalommal lord Chamberlain angol gyarmatügyi miniszter ezzel az „újsággal „ fogadja Herzl-t! „Utazásom során egy országot néztem ki önöknek, mégpedig Ugandát. A partvidék forró, de a belső területek klímája európaiak számára is alkalmas. Cukrot és gyapotot lehet ott termeszteni. Így arra gondoltam, hogy ez a föld önöknek alkalmas volna.” Herzl kiutat keres, nem akar hálátlannak mutatkozni, hiszen a lord kész a segítségre és jóindulatú. Az válszolja tehát, hogy „Később Ugandát is benépesíthetnénk, mivel embertömegeink vannak, akik készen állnak a kivándorlásra.”
Herzl nem ismer fáradságot. Mindent elvisel, nincs olyan kudarc, elutasítás, ami elcsüggesztené. Előérzet űzi, a közeli jövőnek valamilyen rettentő látomása? Ez az a jövő, ez a látomás, amely elől menekíteni akarná mindazokat, akik ügyét a magáévá tette? Szüntelen hajszoltsága a gyerekkori fogócska játékát idézi emlékezetébe. A fogócskának, bármilyen kíméletlenül játszották is résztvevői, a „grundon”, a kertben, a téren, bármennyire különböző volt az erejük, gyorsaságuk, adottságuk a technikájához, volt egyalapszabája. A játék területén kineveztek egy fát „ház”-nak és aki azt elérte, az biztonságban volt, mentve a fogócska „fogóitól”. A „ház”-at mindig és minden körülmény között tiszteletben kellett tartani. Herzl egész életében ezt a „ház”-at kereste, amely szuverén és biztonságos lenne.
Volt egy unokatestvére, aki nem osztozott a komos látomásban és aki a saját hazájának érezte azt, amelyben született. Heltai Jenő volt a neve és bár zakója hajtókáján a francia Becsületrend szalagját hordta, ízig-vérig magyar író és költő volt és maradt holta napjáig. Apáik édestestvérek voltak, Pesten született ő is, mint Herzl, tizenegy esztendővel később, 1871-ben. Az unokatestvérek jóbarátok voltak, írásait Herzl gyakorta elküldte Heltaina, mert érdekelte a vélemény, sorsuk azonban nem alakulhatott volna különbözőn, mint kettejük életútja. Abban az esztendőben, amelyben Herzl meghalt, tehát 19o4-ben, a 33 esztendős Heltai daljátékot írt Petőfi Sándor „János vitéz”-éből . Kacsóh Pongrác szerzette a zenéjét. Az Operaház évtizedeken át a műsorán tartotta. Sok regényt, novellát, vígjátékot írt. Az 1936-os esztendőben, mindössze három évvel azután, hogy Hitler hatalomra került Németországban, Heltai megírta a magyar lovagiasság, a helytállás, az ideális férfiú virtus apoteózisát, a színművet azzal a címmel, hogy „Német levente”. Nyolc esztendővel később, 1944 tavaszán, ennek az apoteozisnak az íróját el kellet rejteni bátor barátok segítségével, hogy el ne hurcolják Auschwitz-ba. De az már a német megszállás után történt és bár a háború és a veszélyeztettség vége még messze volt, Heltai szerencsésen túlélt. 1957-ben, magas korban hunyt el.
Herzl Tivadar földi maradványait 1949 augusztus 18-án izraeli repülőgép vitte Bécs döblingi temetőjéből Jeruzsálembe. Megvalósult vágyának földjén alussza most már örök álmát. Álma valóság lett ugyan, de a „fogócska” alapszabálya összeomlott, a terror a „ház”-at gyűlöli, halálra szánja. Népe körömszakadtáig védekezik, akkor is ha védekezésének hevét mások túlzónak nevezik és ha Amerika nem fedezné, akkor neveznék még másnak is. Nem adja fel a harcot, vállalja, tartson bármeddig, hiszen főként azok és azoknak leszármazottai lakják, akiket Spencer Walls regénye nem győzött meg. A Secret Service emberének mégsem sikerült megölnie Hitlert…vagy ha igen, akkor nem a merőben más néven tisztelt utódait.
