A plágiumról az „Idegen szavak és kifejezések szótára” annyit mond, hogy „idegen szellemi alkotás részbeni vagy teljes eltulajdonítása, idegen műnek, műrészletnek saját névvel közlése.” Tartozom a töredelmes vallomással, hogy az utóbbi hetekben ezt a kritériumot kimerítettem. Vagyis: plagizáltam. Talán enyhítő körülménynek tekinthető, hogy nem „idegen” szellemi alkotást tulajdonítottam el, hanem a sajátomból közöltem „műrészleteket”, azokat sem szó szerint, hanem csak hézagosan. Vagyis: saját magamtól plagizáltam, inkább emlékezetem élesztésére egy ötven esztendővel ezelőtti korszakról. Ez sem volt ízlésemnek megfelelő mód, amit egyszer megírtam, azt befejeztem, quod dixi, dixi, később nem tértem vissza hozzá. Az elmúlt hetekben azonban mégis életre keltettem egy több mint negyven esztendővel ezelőtt megjelent 670 oldalas regény néhány szereplőjét és az ő sorsukhoz fűződő epizódokat. A regényt az 1960-as évek közepe táján kezdtem írni. 1967-ben jelentette meg a kanadai Toronto Pátria nevű magyar kiadóvállalata. A magyar forradalom vérbefojtásának, kétszázezer menekült életveszélyes útra kelésének tizedik évfordulójára. Akkoriban világszerte működtek emigráns kiadók, mind Észak-, mind Délamerikában és a szabad Európa fővárosaiban. Az említett regénynek az volt a címe, hogy „Második Avenue”, hamar elfogyott és pár esztendővel később a New York-i „Pilvax” Gerő Dezső kis cége is kiadta. Monsignore Varga Béla, pápai prelátus, az akkori Hungarian Committe [Magyar Bizottság] elnöke 1968. február 27-én keltezett levelében többek között azt írta róla:
„Nem vagyok irodalmár, de szeretem népünket, hazánkat s ezért vagyok nagyon hálás Neked, hogy ezt a könyvet megírtad. Több mint regény, történelmi mű, mert meg van benne örökítve az a világ, amelyből mi elmenekültünk, ahova menekültünk, és amelyben élünk. Nemcsak mi magyar száműzöttek találjuk meg benne világunkat, de ott van abban Mózes, a Horeb hegyénél, miután egy pillanatra betekinthetett az ígéret földjére. Ott van benne a katolikus egyház legnagyobb pápájának, VII. Gergelynek a szelleme, akit száműztek Salernoba, Rómából, az ő kedves városából. A száműzött magyar lelkében is olvashatók az utolsó szavai: „Dilexi iustitiam odivi iniquitatem propterea morior in exilia.” Benne vagyunk mindnyájan mi magyar száműzöttek, akik meghoztuk a legnagyobb áldozatot otthon, amikor szembeszálltunk a világtörténelem két legnagyobb szörnyével, Hitlerrel és Sztálinnal, és elhagytuk hazánkat azért, mert emberré akarjuk emelni és szabaddá tenni népünket. Ezek után őszinte baráti szívvel gratulálok Neked, Péter, ehhez a nagy munkádhoz, amely az új magyar irodalomnak egyik legszebb, legtárgyilagosabb, hűséges alkotása.”
A magyar száműzöttek tehát méltányolták a regényt, ennél többet nem remélhettem. Arra, hogy egyszer majd írója szülőhazájában is napvilágot láthat, titokban gondoltam talán, de inkább úgy – mint olyan finoman mondják – posthumus kiadásban. Megül belőle két példány a könyvespolcon, egy az első, egy a második kiadásból. Elfelejtettem, más regénytervek foglalkoztattak, mást írtam. Egyetlen egyszer gondoltam arra, hogy a „Második Avenue” talán a hazai olvasónak is mondhat valamit, nem csak száműzöttnek, nem csak azoknak, akik „eljöttek”, de azoknak is, akiktől eljöttek, akik otthon maradtak, akik otthon szenvedték meg azt, amit az emigráns az idegenben. A váratlanul bekövetkezett rendszerváltozás után eszembe jutott egy alkalommal, amit Marton Endre említett telefonon. A kiváló újságíró, az Associated Press hajdani budapesti munkatársa, akit őszinte tudósításai miatt a zsarnokság letartóztatott, és évekig börtönben gyötört, szabadulása után a hírügynökség tárt karokkal fogadott munkatársaként Washingtonban folytatta tevékenységét. Nyugdíjazása után a Szabad Európa Rádió műsorába diktált Washingtonból heti egy riportot. Olyankor elbeszélgettünk és megemlítette egyszer, hogy budapesti vendége megérkezése óta a „Második Avenue-t olvassa.
Jelentene tehát „valamit” a regény az otthon maradottaknak is? A változás után a „Háttér” kiadóvállalattól levelet kaptam Budapestről. Aki írta, azt kérdezte, szerződést kötöttem-e más kiadóval, mert a „Háttér” úgynevezett életmű-kiadásra akar megállapodni velem, megjelentetné minden regényemet. Válaszoltam, hogy nem kötöttem szerződést más kiadóval. Aztán hosszú csönd következett, majd egy második levél, amelyből megtudtam, hogy a könyvkiadás ez idő szerint „padlón van”, és a velem kapcsolatos terv halasztást szenved. Ezt tudomásul vettem, és ebben maradtunk. Évekkel később felhívtam mégis a „Háttér” kiadót, akkor megtudtam, hogy munkatársuk, aki „életmű”-kiadást tervezett velem, nem csak nyugdíjba ment már, de azóta elhunyt. Megkérdeztem tőle, hogy mond-e valamit neki az én nevem? Nem mond semmit, válaszolta (egyébként egy hölgy) őszintén. Bemutatkoztam. Elküldeném egy regényemet, folytattam, amely az emigráns könyvpiacon sikert aratott. Elküldheti, mondotta, de azt előre közlöm, hogy az írók vagy a saját költségükön, vagy valamilyen alapítvány támogatásával jelentetik meg műveiket. Ezzel elbúcsúztunk egymástól, ilyen messzire jutva az egykori „életmű”-kiadás tervétől. Mit szólna ehhez Marton Endre, gondoltam, aki egyébként annak a Marton Katinak az édesapja, akinek könyvéről olyam szép beszámolót közölt a Népszava Szabadság. Miután Endre azt is elmondta egyszer, hogy néha idézik feleségével a „Második Anenue” egyik szereplőjének, Mrs. Löfflernek gyakori mondókáját, talán most is ugyanebben összegezné a véleményét: „what’s the use, what’s the difference?”
Ezek után még csak annak a magyarázata van hátra, hogy ugyan miért vettem le a könyvespolcról a szóban forgó regény egyik példányát és miért plagizáltam belőle? Azért, mert az egykori jelző, hogy „56-os” menekültekről szól, újra fontossá vált.
Az oly keservesen elárult forradalomból mentek világgá. Egymást követő hullámokban mentek, egyéni sorsuk, terveik és körülményeik szerint csoportosulva. Az első hullámmal azok mentek, akik a forradalom győzelmétől féltek, de mentek olyanok is, akiket esztendők óta amerikai affidavit várt Bécsben, de nem juthattak útlevélhez. Így megesett, hogy azok, akik nem adtak útlevelet, együtt menekültek azokkal, akik nem kaptak tőlük útlevelet. De amíg szélesre volt tárva a határ, azok közül is sokan mentek, akiket börtönökből szabadított a forradalom, politikai foglyok és velük mentek a börtönőreik is egymástól rettegve és egymástól szabadulni vágyva. Az első hullámmal, amíg őrizetlen volt a határ, sokan elmentek az előrelátók közül is, akik azt mondták, ebből keserű ébredés lesz, de én már odakint akarok felébredni és nem idebent. Amikor aztán a dolgok ily módon alakultak, elindultak az újabb menekülő hullámok a nyugati határ felé, mentek, akik valaha azt vallották, még nem is olyan régen, hogy ők sohasem fognak elmenni, és mentek azok, akik azt vallották, hogy már réges-régen el kellett volna menni.
A 200 ezerből a statisztika szerint, ami ellenőrizhetetlen, később százezren hazatértek. 35 ezret az Egyesült Állam befogadott, először ötezret, nyomban zöldkártya átnyújtásával, majd rövidesen még 30 ezret ideiglenes későbbi döntés határozatával. Ez volt az úgynevezett parole státus. Sok volt közöttük a diplomás /menekült/, orvos, tanár, jól képzett szakember, Sopronból egész főiskola, tanárostól, diákostól, a pedelussal együtt. Ezeknek a befogadott családoknak fiai, leányai közül számosan a mai amerikai társadalom magas pozícióit töltik be. Béla a princenton-i diák, nem kitalált figura.
A huszadik század a gyilkos háborúk, a forradalmak, véres diktatúrák, az intézményesített emberirtás és a menekülés korszaka volt. Kőbe vésve a római szentenciát, hogy „homo homini lupus”. Ember embernek farkasa, szól a tétel, amely a farkasra sértő. A magyar forradalom a századvég egyik tragikus történelmi fejezete volt, megörökítette az 1956-os évszámot. Akik ilyen-olyan okból, árulástól megiszonyodva útra keltek és a hazátlanságot választották, azoké is az „56-os” jelző. Bőséges fogalom, a regény, amelyből „plagizáltam”, megkísérelte, hogy premier plánba hozza, a reá emlékeztetésnek pedig idejét éreztem. Abban az egyetlen, fanyar, de nem tiszteletlen szóban kifejezve okát, hogy – posthumus. Varga Béla hálával fogadott soraiból idézve: utolsó visszapillantás gyanánt a Horeb hegyétől.
