Az 1969-es esztendő júniusában Anatolij Kuznyecov orosz író Angliában menedékjogot kért és kapott. Első, a Daily Telegraph-ban, megjelent nyilatkozatában azt mondotta, hogy minden közösséget meg akar szakítani önmagával, az egykori “gyáván alkalmazkodó íróval”, vezetéknevét nem használja többé, csak keresztnevét tartja meg, azt is angolosítva, így: Anatoli. Néhány héttel később Johanthan Cape kiadásában megjelent a könyve, amelynek borítóján ez áll: “ A teljes és cenzurázatlan BABI YAR” fölötte az író neve: A.Anatoli. De nyomban utána zárójelben mégis: (Kuznyecov). Ekkor jelent meg a zárójel először az író történetében hogy aztán a továbbiakban holtáig kísérje. Talán a kiadó akarta a címlapra tenni, mert hiszem a Szovjetúnióban ismert író volt, regényeit több nyelvre lefordították, két film forgatókönyvét írta és kiadták elbeszélés-köteteit. Abban az időben a Szabad Európa Rádió londoni szerkesztőségének voltam a munkatársa, a könyvet megvásároltam és elolvasása után érintkezésbe léptem David Floyddal, a Telegraph főmunkatársával, aki akkor az újság keleteurópai szakértője volt és a könyv fordítója. Kértem, hogy közvetítse meghívásomat a Rádió szerkesztőségébe, interjúban szeretném bemutatni Anatolit a magyarországi hallgatóknak. De menjünk sorjában.
A “Babi Yar”-t, amelynek műfaját az író úgy jelölte meg, hogy “dokumentum, regényes feldolgozásban” a Yunost című moszkvai folyóirat közölte először 1966-ban, de nem abban a folrmában, ahogyan azt Kuznyecov megírta. A főszerkesztő utasításának megfelelőn először őmaga cenzurázta meg, aztán a szerkesztőség, majd különböző fórumok, legvégül pedig a téma “kényessége” miatt a Kommunista párt Központi Bizottsága. Az eredeti kéziratot azonban Kuznyecov megőrizte, mikrofilmre fényképezte, a kéziratot pedig elásta. Más, visszautasított kéziratait is sikerült mikrofilmre mentenie, a filmeket kabátja bélésébe varrta. Később, arra hivatkozva, hogy Leninről készülő könyvéhez londoni anyag gyűjtés elkerülhetetlenül szükséges, útlevélért folyamodott. Az illetékes hatóság nem zárkózott el a kérés teljesítse elől, de feltételül szabta, hogy tájékozódjék az ott élő emigráció köreiben, informálódjék és hazatérése után részletes jelentésben számoljon be tapasztalatairól. Kuznyecov mindent megígért, az útlevelet megkapta. Londonba érkezése után nyomban politikai menedéket kért. A mikrofilmről elkészült a “Babi Yar” új kézirata, amelyet azután David Floyd angolra fordított.
A könyv technikai nézőpontból a legsajátosabb kiadvány, amely valaha napvilágot látott. A Yunost-ban négy évvel azelőtt megjelent változatot vastag betűkkel egészítik ki azok a részletek, amelyek a cenzorok áldozatául estek. A mondatokat és paragrafusokat pedig, amelyekkel később bővítette kéziratait az író, zárójelbe tette. Normál-szedés, vastag-szedés, zárójelek: a könyv a szovjet kultúrpolitika térképe.
Babi Yar: Ukrajna fővárosának, Kievnek, három kerületét nevezik így. Temetők, erdők és veteményes kertek által körülvett ingoványos hasadék. Amíg Jevtusenkó tetemrehívó költeménye nyomán nem lett világhírű, csakis a helybeliek ismerték és tartották számon. Kuznyecovot azonban nem a hruscsovi korszakban megjelent vers isnpirálta az ott történtek feldolgozására. Többet tudott arrról, mint bárki már, mert ott nőtt fel, annak a hasadéknak a tőszomszédságában, amelybe Kiev elfoglalása után a néetek először hetvenezer zsidót, majd a város lakosságának tízezreit lőtte bele, olykor holtan, máskor félig élve, válogatás nélkül, öregeket, fiatalokat, asszonyokat, leányokat, gyerekeket. A hasadék a tömegmészárlásra “ideális” színhelyet kínált, később betemethető, beépíthető, a tett színhelye eltüntethető, ami hamarosan megkeződött. Excavátorok, bulldozerek markoltak a hullahegyekbe. Gyermekkorában Anatolij, a tömeggyilkosságnak, a terrornak, az éhségnek két szörnyű esztendejét élte végig anyjával és a nagyszüleivel. A háború után döbbenten tapasztalta, hogy Babi Yar, az antiszemitizmus föllángolása, a “kozmopolitizmus” elleni kampány, a gyilkossággal vádolt zsidó orvosok letartóztatásával ugyanolyan tilos téma maradt, mint a náci megszállók garázdálkodásának idejében.
A könyv átvitel a háború évein, amelynek során (Anatolit idézve) “egy olyan nép folytatta hősies harcát, amely még mindig inkább akart saját internálótáborának rabja lenni, mint idegenének.” A hasadékot a szovjet hatalom el akarta tüntetni mindörökre. A mérnökök a szomszédos téglagyárból csöveken át víz és sár keverékével pumpálták tele a hasadékot, úgy gondolva, hogy a keverék leüllepszik, a fennmaradó víz pedig elfolyik a csöveken át a hasadék kijáratához épített csatornába. Nem számoltak azonban azzal, hogy Babi Yar vízhatlan agyagfalai folyékonyan tartják a sárkeveréket és 1961 március 13-adikán reggel 8 óra és 45 perckor hosszantartó esőzés után tíz meter magasságú borzalmas áradat öntötte el Kiev Kurenjovka nevű kerületét, magával ragadva embert, autót, villamost és az élőkkel együtt az örökre eltemetettnek vélt holtakat. A meggyilkoltak hátborzongató visszatérése volt ez, követelve a végső elszámolást. Anatoli Londonban megjelent könyvének ez a grand guignol fejezete elejétől végig vastagon szedett: kiiktatták a cenzorok. Az új, szabad kiadásban visszatért. Az igazságnak is vízhatlan falai vannak.
A Szabad Európa Rádió Wardour-streeti stúdiójába Anatoli a fordítójának, a Daily Telegraph főmunkatársának David Floydnak a kíséretében jött fel. Angolul akkor még nem beszélt, kérdéseimet Floyd fordította oroszra, majd Anatoli válaszát angolra én meg a mikrofonba magyarra. Az író, alacsony, zömök férfi, kereken 4o esztendős volt akkor. Peter Lorre-ra, a filmszínészre emlékeztetett, sok-dioptriás szemüvege mögül feszültségtől fürkésző tekintet nézett vissza a kérdezőre. Égő cigarettavégről gyújtott újra meg újra friss cigarettára. Ezt a feszült, nyugtalan viselkedést, a szünet nélküli cigarettázást, ami a stúdióban (elvben) tilos lett volna, egy későbbi nyilatkozatából értettem meg, amikor ezt mondotta: “-Két esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy suttogás helyett hangosan tudjak beszélni, mint ahogyan csak két londoni év múltával mertem telefonálni, még mindig rettegve a leghallgatástól és három évre volt szükség ahhoz, hogy rendőr megpillantásától ne gyorsuljon fel a szívverésem.”
Abban a rádió-inerjúban, a Szabad Európa londoni studiójában, Kuznyecov még “új” emigráns volt, a sors, amelyet vállalt, még ismeretlen. Arról beszélt akkor, hogyan varrta kabátja bélésébe a mikrofilmeket és mit kellett vállalnia, mit megígérnie ahhoz, hogy útlevelet kapjon. 1969 késő őszén folytatódott az a beszélgetés Floyd tolmácsolásával. Kuznyecov kereken 4o esztendős volt akkor, feszült, ideges, de még élete teljében, várakozásteljes és reménykedő is. Hosszú ideig csönd volt körülötte, új könyve nem jelent meg, csak egyetlen cikke 1975-ben a Sunday Telegraph-ban. A cikket aggodalommal teljes reflexióként írta Amalrik hires pamfletjára: “Megéri-e a Szovjetunió az 1984-es esztendőt?” Kuznyecov azt a címet adta esszéjének: “Megéri –e Amalrik 1984-et?” (Nem érte meg. 198o-ban, emigrációban, “autóbaleset” érte. )
1979-ben egy interjúban Anatoli ezeket mondotta:
“-Amikor itt Angliában a mikrofilmen kimentett és a Szovjetúnióban nem publikált kézirataimat újra szemügyre vettem, meg kellett állapítanom, hogy én ott Oroszországban, jelképesen szólva, föltaláltam a kereket. Fölfedeztem azt, amit évtizedekkel előttem Orwell és már őelőtte az orosz Zamjatin fölfedezett. De ezekkel a nevekkel én Angliában találkoztam először. Amikor elolvastam a könyveiket, kézirataimat még mélyebbre temettem. Az ember megkísérelheti, hogy ugyanúgy írjon tovább, ahogyan a Szovjetunióban, de immáron belső és külső cenzura nélkül. Ez viszont engem nem elégít ki. Sok-sok papírlapot írtam, tele ezekben a londoni években, de nyilvánosságra nem hoztam semmit. A régi módon nem tudok többé írni, új hangon pedig nem akarok. Semmi sem sikerül úgy, hogy azt mondhatnám rá: ez már igen, itt kimondtál valamit, amit az emberek hallani akarnak. Hiába, időre van még szükségem.”
Ideje azonban nem volt. Annak az esztendőnek június havában ötven éves korában “meglepetésszerűen” elhunyt. Cenzúrázatlan, itt-ott vastagon szedett, másutt zárójelekkel ellátott, Londonban kiadott első és utolsó könyvét Anatoli (Kuznyecov ) így fejezte be:
“Békét kívánok önöknek.’
Majd hozzátette:
“És szabadságot”.
De azt már zárójelben.
