A főmérnök szíve megdobbant az örömtől, amikor egy este, baráti társaságban, arról értesült, hogy a New York-i magyar negyedben nyílt egy kisvendéglő, ahol zónapörköltet lehet kapni.
– Komolyan mondjátok? – kérdezte kiszáradt torokkal.
– A legkomolyabban. Marhazóna, borjú-zóna. 99 centért.
– What is it? – kérdezte Mabel, a felesége.
A főmérnök legyintett:
– Na, most ezt fordítsátok le neki. Hogy zónapörkökölt.
A szó visszahozta az ifjúságot. Műegyetemista korában, nagyon keserves és átdolgozott éjszakák után, megengedett magának egy fél délelőttöt a Gellért-gőzben. Meleg-medence, langyos-medence, hideg-medence, úszás, zuhanyozás, ledörzsölés a fürdőlepedővel. Újjászületett. Ebben a vibrálóan boldog, energiától feszülő hangulatban aztán beült a Gellért-söntésbe.
– Zónapörkölt – mondta a pincérnek –, sóskifli és egy stucni sör.
A tenyerét dörzsölte, csillogott a szeme egy pillanatig sem volt kétsége afelől, hogy akkor hódítja meg a világot, amikor akarja.
Ebben egyébként nem is tévedett olyan nagyot. Nem York egyik legnagyobb építési vállalatának a főmérnöke. Hatvan-hetvenemeletes irodaházak Manhattanben. Kedves feleség, aki a Mississippi vidékéről származik és van szívében valamelyes romantika. Lakli kamasz, aki ugyan mostanában olyan hajat visel, mint Liszt Ferenc, de azért nincs vele különösebb baj. Szép családi ház Scarsdale-n.
De a zónapörkölt nem ment ki a fejéből. A Gellért-söntés óta nem evett zónapörköltet. Reggel, zuhanyozás közben, elhatározta, hogy délben megszökik az irodából és elmegy zónapörköltet enni. Egyedül. Már megjárta egyszer-kétszer, vitt magával amerikai kollégákat magyar étterembe, elvették az ő étvágyát is. Udvarias mosollyal olvasták az étlapot. Aztán kedves leereszkedéssel esznek. „A magyarok mind bírják ezeket a nehéz ételeket?” Ilyen szamárságokat kérdeznek. De azért mondogatják: marvelous, excellent, ah delicious. Vigyen el benneteket az ördög, gondolta magában. Szolgálatot tesznek nekem azzal, hogy megeszik a serpenyős felsálszeletet.
Sose szerette evés közben dícsérni az ételt. Örökség a szülői házból. Vidéki gyerek volt, az apja falusi jegyző. Ahogyan evett a család, abban volt az elismerés az étel iránt. Ha vendégül látták egyik vagy másik irnokot, vagy hivatalosan jött valaki a megyétől és az asztalukhoz ültették, s a vendég lelkendezni kezdett, anyja mindig félbeszakította:
– Szedjen még a tálból, ha ízlik.
Úgy döntött, hogy Mabelt sem viszi magával zónapörköltet enni. Mabel ugyan szereti a magyar kosztot, de evés közben ő is mosolyog kicsit. Mintha titokban, a szíve legmélyén azért élne egy kis gyanú, hogy a húst nyereg alatt puhították.
Délelőtt az irodában eszébe jutott a zónapörkölt és szájában összefutott a nyál. Az órájára pillantott. Pontban tizenkettőkor indulok, gondolta.
Néhány perccel tizenkettő előtt azonban titkárnője a vezérigazgatót kapcsolta:
– John? New Yorkba érkezett a chairman of the board. Együtt luncholunk a „Four seasons”-ban. Fontos dolgokat akar megbeszélni. Negyed óra múlva találkozunk az előcsarnokban.
A főmérnök felsóhajtott. Isten veled zónapörkölt.
Egy óra múlva steaket evett a Four seasons-ban a vezér és a vállalati elnök társaságában. Kitűnő steak volt, de nem érezte az ízét. Zónapörköltre volt felkészülve tetőtöl-talpig.
Fontos megbeszélés közben különben sem lehet jóízűen enni. Törvénnyel kellene tiltani. Ez is hazai örökség. Három éves volt, amikor először szólt rá az apja: – Magyar ember evés közben nem beszél!
És milyen igaza van, gondolta bosszúsan.
De valóban fontos dolgokról volt szó. A vállalat irodaházat épít Brüsszelben. Igazi presztizs-megbízatás. Amerikai stílusú üveg és acél-palota, de tökéletesen kell simulnia a brüsszeli városképbe.
– Neked való munka, John – érintette meg karját a vállalati elnök. – Amerikai know-how és európai charm. Benned megvan mind a kettő.
Udvariasan mosolygott. Zónapörkölt, gondolta, ha törik, ha szakad, holnap elmegy és zónapörköltet eszik. Marhazónát burgonyával. Hirtelen olyan erővel érezte a Gellért-söntés szagát, hogy beleszédült. Stucni sör. Sóskifli. Vajon van-e sóskiflijük? A zóna igazán kiflivel jó. A kiflivéggel az utolsó tunkolás. Két korty sör a stucni alján. Jó keserű. Volt egy pincér, az mindig hozott neki egy kis javító-sört. Ezeknek itt édes a sörük.
– Azt hiszem John, százhúszmillió dolláros költségvetéssel megoldható…
Nincs a sörnek sörszaga. Ez az, most rájött. Nincs sörszaga.
– Igen ez elképesztő. Körülbelül az, mint a Chathambuildingé…
Másnap délelőtt azt mondta, a titkárnőjének:
– Féltizenkettő után nem vagyok itt senkinek. Kettőre visszajövök.
Ha nincs sóskiflijük, gondolta, az sem olyan nagy baj.
Azon a vidéken jó a kenyér. Nincs kizárva, hogy két zónapörköltet is megeszem. Két zónapörkölt az nem ugyanaz, mint egy nagyadag. Rejtély, hogy ez miért van így, de így van. Az élet tele van ilyen dolgokkal.
Öt perccel tizenkettő előtt fejébe nyomta a kalapját.
Uborka például nem fontos a zónapörkölthöz, gondolta, ez is furcsa sajátosság. Zóna kísérő-íz nélkül fogyasztandó. Csakis sör. Keserű sör. Talán van német sörük. Meg lehet próbálni.
Az ajtóban megállította a titkárnője.
– Nagy baj van.
– Mi a baj, Helene?
– Letagadtam a vezérnek. De ezt követeli, hogy keressem elő magát a föld alól is. Halaszthatatlanul fontos.
A fogát csikorgatta. Benyitott a vezérigazgató szobájába.
– John! Thanks God! Azonnal siess haza csomagolni, az esti géppel repülnöd kell Brüsszelbe. Ez a munka sürgősebb, mint hittük. Nézd meg a telket, a környéket, tárgyalj a belgákkal. Két hetünk van a tervek elkészítésére.
A repülőgép első-osztályon, ötezer méter magasságban, a plasztikszerűen áttetsző stewardess shrimp-coctailt szervírozott. A főmérnök szomorúan nézte, aztán megette. Most nem jutott eszébe a zónapörkölt. Vannak pillanatok, amikor az ember nem gondol az anyjára.
De amikor három zsúfolt nap után dolga végeztével New York felé repült, ismét eszébe jutott a zónapörkölt. Holnap, gondolta, holnap mindenképpen… de már elmúlt belőle valami lelkesedés. Sejtette, hogy megoldhatatlan.
S az is volt. Megoldhatatlan. Olyan kemény munka következett, hogy délidőben sem hagyta el az irodát, a vezér klubjából hozták át nekik az ebédet, az elnök dolgozószobája melletti privát ebédlőben ebédeltek.
De esténként, amikor fáradtan ágyba bújt, rendszerint eszébe jutott a zónapörkölt. Az a szinte leküzdhetetlen éhségérzet azonban, amit először érzett, amikor a kisvendéglő zónapörköltjéről hallott abban a társaságban, többé nem jelentkezett. A fantáziáját úgy látszik csak az „egész” gyújtotta ki, a teljes kombináció: zónapörkölt, kilencvenkilenc centért.
A Gellért-söntésben egy pengő volt a zónapörkölt.
Három hét múlva a családjával együtt repült Brüsszelbe, az építkezés időtartamára. A Liszt Ferenc-frizurás kamasz unottan lapozgatott egy magazint. A nemzetközi iskolában folytatja az évet. Hamburger ott is van. Ha minden jól megy, még hot dog is.
A főmérnök műegyetemista korára gondolt. A kis albérleti szobára a Bertalan-utcában. Havonta egyszer csomag hazulról. Átdolgozott éjszakák. Egy-egy randevú a Szabó-cukrászdában. Lágymányos. És a Gellért-söntés.
– Hozzon, főúr, egy zónapörköltet. Stucni sör. Sóskifli.
S látta magát, amint csillog a szeme. Nem vitás, hogy meghódítja a világot.
A főmérnök kinézett az ablakon az alatta úszó felhőkre.
Hát ez az, gondolta. Ezért megoldhatatlan.
Vagy a világ, vagy a zónapörkölt.
