Lezsák Sándor persze nem így nevezi, hanem „csendes imának” azt a szöveget, amit a Belvárosi Plébániatemplomban mondott volna el január 27-én, a Horthy emlékének szánt ún. emlékmisén.
Megfogalmazása szerint nehéz terhekkel járul az Úr elé, mikor a „szent hajlékban” „a Horthy családról, a kormányzóról, hitveséről, fiairól és Ilona asszonyról” kell beszélnie. Kétségünk sincs, hogy az Úrnak elég nehéz teher lehet az ilyen típusú „imák” meghallgatása – valószínűleg nem is teszi meg.
Lezsák szerint Horthy Miklós történelmi, politikai karaktergyilkosság áldozata, és „Szent László királyunk, Szent Erzsébet és Szent Gellért vértanú püspökünk ereklyéje” pedig arra hivatott, hogy minden azzal kapcsolatos gyanakvást távol tartson, mely kétségbe vonná, hogy Horthynak kell-e ez a hazug parádé. Az ereklyék gyanú-távoltartó hatása sajnálatos módon például esetünkben egyáltalán nem működik.
Pedig azok, kik végül mégsem gyűl(öl)tek össze a templomban január 27-én, nem ám nosztalgiázni vagy provokálni akartak a holokauszt nemzetközi emlénapján, hanem csupán emlékezni arra a Horthy Miklósra, akit a „vesztes háború” után, a „kíméletlen és brutális kommunista terrort” követően a „kivéreztetett magyarságnak” és a „példátlanul megcsonkított hazánknak” (ez a vesztes háború miatt lehetett, igaz?) Lezsák szerint az Úr adott, hogy rendbetegye az országot a két világháború között (és készen álljon a holokausztra meg egy újabb vesztes háborúra, tesszük hozzá gyanakvásilag).
Miközben Lezsák gyalázatos trianoni döntéshozókról beszél, akik miatt Horthy revíziós politikája történelmi szükségszerűség lenne, elfelejti, hogy a nagybányai „államférfi” biztos kézzel kormányozta az országot arra az útra, mely az esélyét is elvette, hogy az elcsatolt területek Magyarországhoz kerüljenek. Trianonban nem csak úgy leült pár ember, hogy váratlanul, minden ok nélkül megcsonkítsanak egy országot, mely mit sem vétett.
Lezsák egy olyan Horthy Miklóst vizionál, aki az ország „kiszolgáltatott helyzetében” (hogy került abba a helyzetbe az ország, hogy kiszolgáltatódjon?), „a hitleri hadvezetéssel szemben is vette a bátorságot a lengyelországi lengyel és köztük zsidó menekültek befogadásához”, sőt, „Európában egyedül fegyveresen védte meg…a budapesti zsidóságot”. Nos, erről a hazugságról, a hátteréről itt olvashatnak részletesebben: Horthy ugyan rendelt fegyvereseket Budapestre, de nem a deportálások leállítása érdekében, hanem megijedt egy esetleges puccstól, és az ellen akart védekezni.
„Amíg csak lehetett, Horthy ellenállt a zsaroló Hitler követeléseinek a zsidóság érdekében”. Nem, nem tette, mert 1920. március 1-jétől 1944. október 16-áig ő volt a Magyar Királyság kormányzója. Ebbe az időszakba belefértek a zsidótörvények, a kamenyec-podolszkiji deportálás (1941), a gettósítás és a teljes magyarországi holokauszt (1944. május 15. és július 8-a között 435 ezer embert deportáltak az országból).
De Lezsákot ez nem zavarja, úgy érvel, hogy „nem botrány tehát – inkább természetes gesztus –, hogy az iszonyú és embertelen holokauszt, a vészkorszak emléknapján, szentmise keretében katolikus hívőként emlékezünk Magyarország kormányzójára, családjára is.” Egy kormányzóra, aki állampolgárai százezreit küldte a halálba.
Következő, antiszemita mondatában Lezsák azt javasolja, hogy „zsidó honfitársaink” vegyenk példát azon zsidó honfitársainkról, „akik méltányolták Horthy Miklós kormányzó bátor döntéseit, és ezt számos formában kifejezésre is juttatták. Részükről sem kellene több, mint méltányosság a megítélésben.” Talán majd a zsidók eldöntik, hogy kit méltányolnak, ugyanez vonatkozik mindenki másra, nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy egy normális ember Horthynak ne akarjon emlékmisét.
„Jól tudom, Uram, hogy szinte lehetetlent kérek” – folytatja. Ó, igen, hogy a zsidók méltányolják azt, aki a halálba küldte a családtagjaikat, az több mint lehetetlen – az sátáni gonoszság. Már megint milyen hálátlanok a zsidók. Auschwitznak sem tudtak örülni.
„Akik elszenvedték az üldöztetést, a megbélyegzést, a haláltáborok megsemmisítő borzalmait, azok és utódaik örökké sirató kegyelete szent és sebezhetetlen. Mégis azt kérem tőled, Uram, hogy segíts bennünket a megbékélésben!” – fohászkodik Lezsák, akinek a nem létező erkölcsi érzéke nem súgja meg, hogy a megbékélést talán nem a hóhérnak kellene felajánlania. Lezsák meghagyná Horthy szerepének elemzését a történészeknek, de addig is a politikusoknak meg kell őt becsülniük – a mondat két fele ellentmond egymásnak, ugyebár.
Amit a család összetartásáról, István és a „maga asszonyi és édesanyai mivoltában” tündöklő hitvesről, a nemzet számára is jelentőségteljes támaszról, Purgly Magdolnáról Lezsák szerint tudni kell, azt kérem, olvassák el eredetiben, ekkora nyáltengerrel nem sikerült megbirkóznunk.
Csak a Horthy család szeretetteljes közössége segíthette Horthyt Estorilban, hogy békés körülmények között aggódhasson a – többszázezer polgárától megszabadított – haza sorsáért 1957-ig.
Nem marad ki a fiú Horthy István özvegye, „Ilona asszony” sem, ki hűséges szolgálóként tartotta a hazaáruló, népirtó család emlékezetét „nemzetünk tudatában”. Sőt, tündöklő tekintetével részt vállalt „Horthy Miklós kormányzó mellett a vészterhes fenyegetettségben” „a kiugrási kísérlet és a zsidómentés kockázatos részfeladataiból”. Hogy a tekintet tündököltetésén kívül ez mit jelenthetett, nem tudjuk, mert maga Horthy nem mentett zsidókat, hanem az általa kinevezett kormány deportálta őket a haláltáborokba.
Lezsák szerint a Mennyei Atya adott erőt e szavak leírásához, amelyeket összességükben „egyenes beszédnek” nevez. Mi pedig egy tőről metszett, hamisítatlan náci, antiszemita megnyilvánulásnak, aminek ha hetven-nyolcvan évvel ezelőtti dátuma volna, zökkenő nélkül megállná a helyét a korabeli náci firkálmányok között.
Ettől nem jelent kisebb veszélyt a mostani elbutított, vérszagra kiéhezett, gyűlölködő néptömegre, mint a holokauszt előtti időkben.
Lezsák Sándor az Országgyűlés alelnöke.
