“Orbán Viktor – szemben Soros Györggyel – nem tehetséges magyar ember. Orbán Viktor egy ócska szicíliai típusú keresztapa, egy az állam paravánja mögé bújt maffiózó, aki védelmi pénz szedéséből és mások munkájának megsarcolásából él a családjával és cimboráival.”

A magyar kormányfő hétfőn a szlovén televíziónak adott interjúban volt kedves tehetséges magyarnak nevezni Soros Györgyöt, aki – Orbán szerint – az európai felfogástól idegen társadalomképet követ. A miniszterelnök azt mondja: Soros egyfajta kaszinókapitalizmusban hisz, ő viszont a szociális piacgazdaságban. Természetesen az egészből egy szó sem igaz.

Soros, mint pénzügyi befektető valóban spekulál. A képzeletbeli kaszinóban ő az, aki a rulettasztalnál – a saját és mások pénzét kockáztatva – , megpróbálja kitalálni, hol fog a golyó megállni. Azt feltételezik, hogy meg-meg löki a rulettasztalt, a golyó irányát is sikerrel befolyásolja és ezért nyer az átlagnál többször, bár ezért még egyetlen kaszinóból sem tiltották ki.

Ezzel szemben Orbán Viktor nem játszik kaszinóban, nem dolgozik munkabérért, nem spekulál, nem fektet be semmit sehová, nem kockáztatja a saját pénzét, és senki nem bízott rá egy vasat sem, hogy fialtassa meg. Orbán nem spekuláns, hanem krupié, de nem olyan kaszinóban, ahová Soros és társai járnak a pénzüket kockáztatni.

Orbán kaszinójában – amit Magyarországnak neveznek -, Orbán mondja meg ki ülhet az asztalhoz és meg sem forgatják a rulett kerekét. Minek is tennék, hiszen előre tudják, kinek kell nyernie. Az asztalhoz engedett kivételezetteknek Orbán osztja a zsetont és ő tolja eléjük a nyereményüket. Itt csak nyertesek vannak.

A vesztesek a kaszinón kívül vegetálnak a nyerés minden esélye nélkül. Sőt! Adók formájában ők adják össze a pénzt, amiből Orbán Krupié Viktor a nyereményeket osztja.

Orbán – azt mondja – a szociális piacgazdaságban hisz, mint európai értékben. Csakhogy Európában a szociális piacgazdaság lényege, hogy piac van, a piacon verseny. Aki ügyes, tehetséges és merész, sikeres a piacon, az nyereséget zsebel be – adózás után – azt tesz a pénzével, amit akar. Aki nem vállalkozik vagy sikertelenül, és kicsi a munkajövedelme vagy nincs is, azt az adóból, közpénzből az állam megsegíti, hogy – ha már neki nem sikerült – legyen esélye a gyerekeinek.

Az orbáni szociális piacgazdaság nem ilyen. Abban, azokat, akik a piacon kimagasló jövedelemre tesznek szert, Orbán és strómanjai védelmi pénz fizetésére szorítják, elveszik a vállalkozásaikat, vagy a saját vállalkozásukban dolgoztatják őket kisebbségi tulajdonosként, cserébe azért, hogy nem teszik teljesen tönkre őket.

Az adóból beszedett pénzt, a köz pénzét viszont nem a szegények istápolására fordítják, hanem a gazdag rokonok és barátok zsebébe tömik. Őket támogatják „a keményen dolgozó emberektől” behajtott adókból. A 15 százalékos személyi jövedelemadóval, a 27 százalékos áfával, a benzin, az alkohol, a cigaretta adójával és még megszámlálhatatlan járulék és adónem segítségével velük finanszíroztatják a nemzeti tőkésosztály létrejöttét a rokonokból és barátokból.

A kisemberek adóiból fizetik a vazallusok és a megvásárolt értelmiség zsoldját, ebből ered a média feletti hatalom anyagi forrása. Az emberek önként és dalolva maguk finanszírozzák saját elnyomásuk költségeit, ők dobják össze a pénzt Mészáros Lőrinc minden új befektetéséhez, az Orbán-család gyarapodásához, a magyar emberek verejtéke válik arannyá a Fidesz közeli vállalkozók kezében.

Orbán Viktor – szemben Soros Györggyel – nem tehetséges magyar ember. Orbán Viktor egy ócska szicíliai típusú keresztapa, egy az állam paravánja mögé bújt maffiózó, aki védelmi pénz szedéséből és mások munkájának megsarcolásából él a családjával és cimboráival. Mivel ez nem kompatibilis a nyugati, polgári értékrenddel – egyébként a kereszténnyel sem – Orbán Viktor egyetlen olyan nyugati politikai, gazdasági, vagy katonai szövetségbe sem tud beilleszkedni, ahol a szociális piacgazdaság, vagy csak szimpla piacgazdaság működik.

Orbán csak olyan szövetségesekkel tud együttműködni, akik – hozzá hasonlóan – nem demokráciában, nem piacgazdaságban, nem liberális értékrendben, hanem diktatúrában és központilag irányított, de legalább torzított gazdaságban gondolkodnak. Putyinokkal, Erdogánokkal, kínai kommunistákkal, iráni vallási vezetőkkel, vagy félkegyelmű lengyel küldetéstudatosokkal.

Orbánnak, családjának és barátainak, mindazoknak, akik – így vagy úgy – az orbáni illiberális maffiaállam kedvezményezettei, nem Európára, nem az Európai Unióra, nem demokráciára, nem nyugati értékrendre, hanem a magyar nép fölötti korlátlan anyagi és politikai hatalom kiépítésének lehetőségére van szüksége. A Fidesz hatalmának bebetonozásához nem csak nem kell az EU, a NATO, az OECD, az IM, az Európai Központi Bank, az USA és semmilyen egyéb rövidítés, de ezek Orbán terveinek legfőbb akadályai.

A nyugati normák kizárják, hogy Orbán terve megvalósulhasson és ő lehessen Magyarország egyszemélyes politikai vezetője és az ország teljes vagyonának birtokosa, Magyarország legfőbb hűbérura. Beteges elképzelését csak a nagyhatalmak, a világgazdaság vezető országai, a multinacionális cégek, a globalizált világ ellen lehetne valóra váltani, amire semmi esélye nincs.

Mivel Orbán Magyarországból egy nagy Felcsútot akar csinálni, néhány tucat Mészáros Lőrinc közreműködésével, lázasan keresi az olyan autoriter politikai vezetők és országok szövetségét, támogatását, mint Oroszország, Törökország vagy éppen Kína. Orbán Viktor kész Moszkva karjaiba dőlni, Putyin pincsije lenni, csakhogy a magyarok fölött megtarthassa a hatalmát, mit a nyugati szövetségi rendszerben nem tehet meg. Ezért törvényszerű a keleti nyitás, Moszkva, Peking kegyeinek elvtelen, de pragmatikus keresése.

Orbán korlátlan hatalomra törekvése kapóra jön Moszkvának, amely az EU, az USA, a nyugati világ szövetségesi rendszereinek aláaknázásán fáradozik, mert Putyin sem tud sehol máshol eredményeket felmutatni és hatalmát legitimálni, mint az ellenségkeresésben, a nagyhatalmi lázálmok kergetésében, a nacionalizmus szításában. Putyin – más dimenziókban ugyan – de Orbánnal és Erdogánnal megegyező helyzetben munkálkodik. Ezért keresik mindhárman olyan eltökélten egymás kezét.

Ha engedjük, hogy egy megszállott és a józan eszét elvesztett akarnok, hatalommániás, kiskaliberű kalandor határozza meg Magyarország jövőjét és tegye kockára magyarok millióinak évszázados törekvését a csatlakozásra a Nyugathoz, akkor folytassuk a hagyományos semmittevést, a parttalan vitákat, hogy ez már a gödör alja, vagy még van lejjebb. Vagy arról, hogy Orbán rendszere már fasiszta-e vagy csak annak bizonyos jeleit mutatja, esetleg tényleg van még sajtószabadság, mert már majdnem minden média a Fidesz kezében van, és még nem kapcsolták ki az internetet.

És létezik szólásszabadság is, mert – ha máshol nem is – a menetrendszerű tüntetéseken a Kossuth téren, vagy a Köröndön még mindig lehet Orbánt gyalázni, és csak egy kicsit vegzálják a szervezőket, pedig Viktor közéjük is lövethetne. A csőre töltött puska azonban ott lóg Kövér László parlamenti dolgozószobája falán és – ahogy a dramaturgia ősi szabálya mondja -, ha ott van, akkor az utolsó felvonásban el is fog sülni.

Nem kellene ezt megvárni. A magyar társadalomnak és a vezető értelmiségnek, a civileknek és a politikai ellenzéknek fel kellene végre ismernie, hogy a 24. órában vagyunk. Semmi értelme nem létező demokráciában választási bohózathoz asszisztálni 2018-ban. Orbán kezére játszik, aki a jövő évi parlamenti választáson indul, ahelyett, hogy – mint nem szabadot és nem demokratikust – bojkottálná. Rövidlátásával, vagy – ami még rosszabb – pénzsóvárságával maga veri be az utolsó szöget a magyar demokrácia már megácsolt koporsójába.

A Fidesz példátlan anyagi és médiafölénye mellett nincs esélye semmilyen ellenzéki erőnek, hogy a torz választási törvény keretei között legyőzze a regnáló kormánypártot. Aki ennek lehetőségével kecsegteti választók millióit az a vágóhídra viszi a jó szándékú magyarok százezreit. Orbánt nem lehet a szavazófülke homályában, egy választási cédula urnába csúsztatásával elküldeni a hatalomból, őt onnan már csak kirobbantani lehet. Akár tetszik ez, akár nem a budai liberális széplelkeknek, az aranyszájú politológusoknak és a magát demokratikusnek nevező parlamenti ellenzéknek.

A békés megoldás lehetőségét éppen ők szalasztották el. (A Szerk.)





Szóljon hozzá

  • (nyilvánosan ez nem jelenik meg)