Valamikor azt kérdeztem az idelátogató hazaiaktól és a hazalátogató itteniektől, hogy milyen érdemes színdarabokat játszanak a budapesti színházak? Jó ideje nem kérdezem többé. Érdeklődésemet akkor veszítettem el, amikor a Nemzeti Színházat lebontották, az újonnan fölépítettről meg azt sem tudom, hogy hol van. A régi nagymúltú „Nemzeti” és a Fővárosi Könyvtár volt diákkorom szellemi bölcsője, az egyikben három pengőbe került az évi bérlet, a másikban egy pengőbe a beiratkozás. A diákbérletért tíz előadást látott a tanuló, elosztva gonddal a világ- és a magyar drámairodalom klasszikusai, valamint az évad modern színművei között. A Fővárosi Könyvtárban pedig az volt az előírás, hogy két szépirodalmi vagy egy ismeretterjesztő művet is kellett kölcsönözni. A Nemzeti Színháznak akkor a sok mindenben úttörő Németh Antal volt az igazgatója, a kulturális élet pedig még egy ideig Klebelsberg Kunó gróf, az egykori közoktatásügyi miniszter hagyatékából élt. Hol és kik tartják ma már számon őket? Aztán már nem is a távolból, de az ország tőszomszédságából besüvített a hitlerizmus jéghideg vihara és az ország olyanná vált, mint a madáchi Tragédia tizennegyedik színének díszlete. Jeges vidék, szenvedélyes színházlátogató többé nem lett belőlem. Petőfi, az „Üstökös” kereken húsz esztendős volt, amikor „Az első dal”-ban papírra vetette ezt a paragrafust: „Nem kell a színpadot/ tekinteni csak úgy/ mint hol mindennapi/ kenyeréhez nyílik út;/ A színpad célja nagy,/ A színpad célja szent:/ Ez a szív parlagán/ Erkölcsöt fejt, teremt.” Az egyszeri, soha többé felül nem múlt zseni kádenciába foglalta ezt is. „The rest is silence.”
Mostanában tehát inkább azt kérdezem, hogy igazán jól főznek-e még a hazai vendéglőkben, Pesten vagy másutt, található-e még valahol olyan húsleves /és leveshús!/ amilyenért, mondják, Krúdy konflison kocogott a korahajnali órákban Székesfehérvárra.
A vendéglők „ízes” nevei elégedettséggel töltenek el és elméleteket is idéznek. Köztük a legszebbet és leginkább maradandót, amelyik a „Kék Flaskó”-hoz fűződik, pedig majd hetven esztendővel ezelőtt ebédeltem ott utoljára. Ez különösnek tűnhet, pedig mégsem érthetetlen. Szavakkal, fogalmakkal, ízekkel és hangulatokkal rendszerint ugyanazokat a képeket társítja az ember, amíg csak él, és a képek csaknem kivétel nélkül a legelső, életreszóló élményből erednek. A „Kék Flaskó” az én számomra azért lesz mindig az igazi, utánozhatatlan és ideális vendéglő, mert ott volt nekem először hölgyvendégem ebédre, és nem is csak egyszer, de vagy tíz hónapon át minden délben. Annak az asztalánál voltam először vendéglátó, aki „rendel”, aki gondoskodik a társaságában lévő hölgy óhajának teljesítéséről, és aki elé végülis a számlát helyezik.
Tizennyolc esztendős voltam akkor, hölgyvendégem pedig a „Kék Flaskó”-nak azokban a szerény, de jó hangulatú ebédein: az édesanyám. Úgy történt az, hogy nyomban az érettségi után, a gimnázium padjából távozva, anyámmal béreltünk közös szállást. Bizonyítványomon még nem száradt meg a tinta, de rögtön kenyérkereső ember lettem. Igaz, hogy olyan mesterségben, amely csak egyetlen produktumot ismer és azon kívül semmi mást: a kéziratot. Ezért ébred bennem homályos gyanakvás, sőt, szorongás, amikor arról hallok, hogy a fiatalok író- meg újságíró iskolába iratkoznak manapság, mert sehogyan sem tudom elképzelni, hogyan lehet tanítani és elsajátítani azt a forró izgalmat, amely akkor keríti hatalmába az embert, amikor eszébe jut valami, amit meg kell írni, amit nem lehet nem megírni, hogyan tanítják azt az izgalmat, amelyben van valami a lázból, a hideglelésből, a rettegésből, az ujjongásból és a szívrohamból, ami a bevezető közérzete minden valamirevaló írásnak?
A „Kék Flaskó” a Király utca felső részében volt, ahol már magasak a számok, talán százlépésnyire a Lövölde tértől. Szálláshelyünkön háztartást nem lehetett vezetni, anyám annak úgyse volt valami nagy kedvelője, így tehát akkor a Kék Flaskóba jártunk ebédelni. Délidőre, bármi volt a dolgom, hazaszaladtam érte. Akkor már várt rám, szépen felöltözve és vittem ebédelni. Fontos fordulat lehetett ez az ő életében, nagy lelki reparatúra. Kamaszkorban sem voltam még, amikor a szüleim elváltak egymástól, anyám hazaköltözött Nagyváradra, apjához és húgához, én meg apámmal maradtam Pesten, nála laktam, amíg végig iskoláztam. Ezen nem lehetett változtatni, de a gimnazista korszak befejeztének másnapján már hívtam anyámat, Váradról. Őneki nagyobb szüksége volt rám, mint apámnak, aki magányosnak amúgy se volt mondható.
Ebben a „Kék Flaskó”-ban alaposan elrontott tíz esztendőért és tengernyi egyedüllétért akartam, apró gesztusokkal kárpótolni anyámat. Kisfröccsöt ittunk az ebédhez, feketekávét utána. Törzsvendégek lettünk. Jani, a pincér, szemöldöke fölött parányi verítékcsöppekkel, sürgött forgott a gyalult asztalok között. Pesti pincérek a nagy ebédforgalom órájában mindig verítékeztek egy kicsit, és ha megfeledkeztek magukról, akkor megtörölték homlokukat a „hangerli”-vel, amely mozdulatot a vendég, ha észrevette, önmagában rosszallón regisztrálta. Mindnek fényes volt a fekete pincérnadrágja, kifényesült a nagy futkosásban és sokéves viselésben, mert úgy emlékszem, hogy szegény emberek voltak a pesti pincérek és hogy közülük számosan mégis néhány törzsvendég nagylelkű hitelezői voltak, ami azt bizonyítja, hogy akadtak, akik még az övékénél is bizonytalanabb keresetből éltek. Látom magam előtt, amint Jani megáll az asztal mellett és a számolócédula blokkjára írja a rendelést, a hangját is hallom, amint azt kérdezi, hogy „a nagyságos asszonynak tehát ugyanazt?” Utánozhatatlan a mozdulat, amivel a csuklóból induló pincér-ügyességgel önti a füles fémcsészéből tányérunkba a párolgó levest.
Blaschka úr, a tulajdonos, mindeközben körbejárt és főhajtással köszöntötte a vendégeket. Így csak pesti étterem tulajdonosok, üzletvezetők, kávésok tudtak körbejárni birodalmukban, sohasem alázattal, de ugyanakkor tisztelettel, helyiségük szíves látogatását azzal az udvarias előzékenységgel nyugtázva, ami kijárt érte, sem többel, sem kevesebbel. Blaschka úr szép, kontyos felesége a bejárat közelében lévő kasszában ült, tőszomszédságában a söntéspultnak. Olykor meg, igaz, hogy csak nagyritkán, Blaschkáné húga ült a kasszában, akit a vendégek megismertek és elragadtatott örömmel szemléltek: Nagy Izabella, a híres magyar nótaénekesnő. Ritkán múlt el olyan hét, hogy Nagy Izabella ne szerepelt volna a Magyar Rádió műsorában, és ha nem ő, akkor Cselényi József. „Zöldablakos kicsi ház, bolond, aki magyaráz, szerelmesnek magyarázni nem lehet…”
Nagyon megszerettük mi azt a pesti Kék Flaskót. Igazi jó vendéglő volt, mint amilyenekről Krúdy írt, vagy pedig Krúdy vendéglőit képzelem olyannak, mint a Kék Flaskót, ami végül is egyremegy. Boltozatos kapubejárata volt, akár egy vendégfogadónak, udvarán, a valóságban is vagy csak képzeletemben, hordók sorakoztak, a bolthajtás alatt színes freskó és verssor arról, hogy „egy pohár bor a hazáért meg nem árt.” Jobbkéz felé nyílt a vendéglő bejárata. Pléhlappal borított pultja mögött a csapos szorgoskodott, habzott a sör, sistergett a szikvíz a fröccsbe, a hosszúlépésbe, vagy a „házmesterbe”, futkosott fényes nadrágjában Jani, bólogatott az asztaloknál Blaschka úr és a kasszában ülő, szelíden mosolygó felesége igazgatta a kontyát. Törzsvendégségünk a Kék Flaskóban nem tartott sokáig. Anyám megcsúszott a bérház márvány lépcsőzetén és derekát súlyosan megütötte. Ott, valahol belül, támadt a gyilkos kór. Negyvenhat esztendős sem volt még, amikor végzett vele.
Elköltöztem arról a környékről és nem tértem oda vissza többé, percekre sem. Minek tettem volna? Megnézni még egyszer sorsunk fájdalmasan rövid korszakának hűlt helyét? Hol van már az a hajdani Kék Flaskó! Keresni nem kell. Kettőnknek amúgy is mindig tárva-nyitva az ajtaja. Zárórája nincs.
