Halász Péter: Freudenreich és Tochtermann

15 perc olvasási idő

         Kedvenc müncheni napilapomban két újságíró kedvencem, akik cikkeit a világért sem mulasztottam el elolvasni, Johann Freudenreich, a törvényszéki tudósító és Erwin Tochtermann, a rendőri riporter. Alkalmasint nagyon meg volnának lepve, ha tudomásukra jutna, hogy dicséretüket zengem, mert törvényszéki tudósítók és rendőri riporterek általában nincsenek szokva a népszerűséghez, tapasztalatuk szerint az újságolvasók elsiklanak a nevük fölött, bár szakmai hagyományhoz híven, csaknem minden esetben szignálják cikkeiket. Van olyan lapszám, amelyben három-négy Freudenreich és öt-hat Tochtermann is fellelhető. Az újságírás e műfajában dolgozók ritkán nyerik el azt a népszerűséget és ismertséget, amelyet pedig megérdemelnének, mert a hivatás legszorgosabb munkásai ők. A szakma irónikus velük szemben, úgy jellemzi őket, hogy „lábbal írnak”. Amin az értendő, hogy kitalpalják cikkeik témáját, a törvényszéki tudósítónak naponta legalább egyszer, de olykor kétszer is be kell látogatnia a törvényszéki épületbe, a rendőri riporter pedig a rendőrségi központot keresi fel, átnézi a rendőrségi naplót, végigolvassa az éjszakai bejegyzéseket, s mindnek van néhány detektív jóbarátja, aki külön felhívja a figyelmét az érdekesebb, színesebb ügyekre. Szakmai igazságtalanság, hogy a kommentárok, a hírmagyarázók, a vezércikkek írói számítanak a hivatás prominens személyiségének, pedig ha egyszer közvéleménykutatást rendeznének, hogy kiknek a cikkeit olvassák többen, kétségtelenül az derülne ki, hogy a törvényszéki tudósítóét és a rendőri riporterét és nem a vezércikkeket. Az átlag-újságolvasó valószínűleg nem figyel föl arra, hogy a jó rendőri riporter és a biztoskezű törvényszéki tudósító nemcsak az eseményt mondja el, de a sorok között rendszerint bujkál egy kis rejtett irónia, más alkalommal őszinte együttérzés, függően a történettől, e riporterek egyénisége föllelhető írásaikban. Meg aztán ha belegondolunk, nem olyan egyszerű dolog jól megírni egy törvényszéki tudósítást és egy rendőri riportot, ötven sorban összefoglalni nemcsak az eseményt, de érzékeltetni az esemény főszereplőinek sorsát, sőt egyéniségét is. Ezt egy-egy jelzővel, egy-egy látszólag odavetett mondattal érik el. Freudenreich és Tochtermnn jó szakemberek.

         A két műfajnak, a törvényszéki tudósításnak és a rendőri riportnak, természetesen a budapesti sajtóban is nagy és nemes hagyományai vannak. A 20-as, 30-as években például az egyik legjobb törvényszéki tudósító Kolozs Jenő volt, aprótermetű, púpos ember, de rendkívül markáns arcélű, és testi fogyatékossága ellenére, bármilyen meglepően hangzik, jó megjelenésű. A nők kedvelték Kolozs Jenőt és törvényszéki tudósításainak nagy olvasótábora volt. Kényes ügyekről is tudósított természetesen, politikai természetű perekről és tárgyalásokról, és mindig meg nem alkuvón, kizárólag az igazság fölvillantására törekedett. Ennek következtében rengeteg sajtóper zúdult a nyakába, ahogyan ezt hivatalosan mondják: sajtó útján elkövetett rágalmazásért. Fennmaradt róla anekdóta, amely szerint egy alkalommal – ugyancsak sajtóügyben elkövetett rágalmazásért – a rettegett Szemák tanácselnök elé került. Hosszú sorban vonultak fel a tanúk, a vád tanúi, a védelemé, szólott a vádló és a védő, és végül a tanácselnök a vádlottak padján ülő Kolozsra mutatott:

         – Van-e valami mondanivalója az utolsó szó jogán?

         Történetesen december 31-e volt, az esztendő utolsó napja. A kis Kolozs (mert mindenki így hívta őt a szakmában) fölállott és ünnepélyes hangon mondta:

–         Tanácselnök úr, az utolsó szó jogán boldogan újesztendőt kívánok!

Szemák elnevette magát és felmentő ítéletet hozott. Az igazság ugyanis az, hogy érvényesült egyfajta kari összetartás a bíróságokon és a rendőrségen dolgozók és az ő munkájukról tudósító újságírók között. Az egyik legkitűnőbb pesti rendőr riporter, aki már évtizedek óta rója köreit a budapesti Főkapitányság és a szerkesztőség között: Balla Ödön. Minthogy egy időben úgy szignálta cikkeit, hogy B.Ödön, rajta ragadt a név a szakmában, hogy: Bödön. Bödönt mindenki kedvelte, s alkalmasint kedveli máig, csinos, hollófekete hajú fiatalember volt (a fekete hajba ma már nyilván ősz hajszálak vegyülnek), gyors, határozott, biztos szemű riporter, aki sohasem maradt le egyetlen eseményről sem. Nyomban a második világháború után az egyik legjobb pesti riporter a Világ című napilap munkatársa volt, Petrovits Béla, aki roppant gonddal öltözködött, még nagyobb gonddal fésülte hullámos haját, kékszemű, álmatag fiú, ez a kedves, szelíd Petrovits riportjaiban úgy tobzódott vérben és borzalomban, oly nagy részletességgel írt le rémes bűneseteket, hogy a lap olvasótábora nőttön-nőtt. Mikor járt a riportok után, nem lehetett tudni, mert ideje nagyrészét különböző eszpresszókban töltötte. A 40-es évek vége felé, röviddel a lap megszüntetése előtt, volt a Reggel-nek is egy kitűnő rendőri riportere, akit úgy hívtak, hogy Garamvölgyi Artúr. Vasárnap délutánonként (a lap vasárnap este jelent meg), Garamvölgyi döntötte a jobbnál-jobb rendőri riportokat. Meglehetősen hanyagul írt, jelzőit össze-vissza dobálta, de ez nem volt baj, a lap olvasószerkesztője abban az időben a nagytekintélyű Balassa Imre volt, aki amúgy is átdiktált minden cikket. Az ő átfogalmazásában azután Garamvölgyinek olyan nemesveretű mondatai támadtak, mint névrokonának, a Jókai regényhősnek.

         A Reggel-nél különben volt egy íratlan törvény, ezt Lázár Miklós, a lap főszerkesztője szankcionálta: ami nem vasárnap történt, tehát aznap, az mind „az este” történt. Ez a szó, hogy „tegnap” tilos volt a lapnál. Ma megjelenő lap nem ír arról, ami tegnap történt. Legfeljebb arról, ami „az este”. Minthogy magam is ennél a lapnál dolgoztam éveken át, ez úgy belém idegződött, hogy a nem mai eseményekről mindmáig „az este” kezdetű mondatokkal számolok be.

         Az pedig, hogy a rendőri riporter cikkeit átírta az olvasószerkesztő, egyáltalában nem rendhagyó munkamódszer. Az amerikai sokmilliós példányszámú bulvárlapok esemény-riportjait, rendőri tudósításait, törvényszéki beszámolóit minden esetben ketten szignálják. Az egyik, aki a színhelyről telefonon bediktálja az eseményt, a másik pedig, aki fejére erősített fülhallgatón, írógépe mellett ülve fölveszi a jelentést, s ahogyan hallja, már írja is át. Ez bravúros teljesítmény. A helyszínről jelentő semmiféle gondot nem fordít a fogalmazásra, a tényeket közli, a cselekményt, az átíró-ember olvasmányos cikké formálja.

         Ezzel kapcsolatban van nekem egy élményem. Néhány héttel azután, hogy Amerikába kerültem, 1957 elején, annak a társadalmi szervezetnek a vezetője, amelynek bevándorló védence voltam, az International Rescue Committee vezetője, Sternberg úr, maga is német menekült, azzal a hírrel fogadott egy napon az irodájában, hogy álláslehetőség kínálkozik számomra, a Washington Star riportert keres, és amikor arról értesült, hogy New Yorkba érkezett egy magyarországi újságíró, érdeklődést mutatott a szerkesztő személye iránt. Utazzam tehát azonnal Washingtonba, itt a vasúti jegy, a napidíj szállodára és ellátásra, holnap délelőtt 11 órakor várnak a lap szerkesztőségében. Minthogy akkor csak törve beszéltem, ha ugyan beszéltem egyáltalában az angol nyelvet, bizonyos aggodalmamat fejeztem ki, hogy vajon elkezdhetek-e én máris dolgozni, mint amerikai riporter? Amit azonban Sternberg elhárított azzal, hogy: – Ne maga aggódjék. Aggódjanak ők. Mindenesetre utazzon oda.

         Persze odautaztam. A szerkesztőségben azonban kiderült, hogy átíró-emberre van szükség, arra a munkakörre keresnek valakit, amelyben az a bizonyos, a jelentést telefonon fölvevő újságíró dolgozik, egyidejűleg nyomdakész cikkbe fogalmazva a helyszíni beszámolót. Az állást persze nem kaptam meg, de a szerkesztőség tagjai megbarátkoztak velem, ebédelni vittek, sőt, az egyik szerkesztő meghívott az otthonába, együtt autóztunk ki marylandi villájába, felesége nagy vacsorát készített, romantikus manzárdszobában aludtam, és az álmodtam, hogy telefonhallgatókkal fülemen rendőri riportot írok.

Verítékben úszva ébredtem fel.

         Rendőri riporter tehát nem lett belőlem, a mesterségnek csaknem minden rovatában megfordultam hosszabb-rövidebb ideig, de törvényszékről, rendőrségi eseményről, bűnügyekről sohasem tudósítottam. Talán azért él bennem nosztalgia a hivatás e két műfaja iránt, s őrzök szívemben helyet mindig és mindenkor – Freudenreich és Tochtermann számára.

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Ebéd a Kék Flaskóban

Következő cikk

Halász Péter: Színházi látcső