Délután öt óra
Felidézem egy régi emlékemet. Elhatároztam, hogy ma este színházba megyek a fiammal. Megnézzük a „Cyranó”-t a „Vivian Beaumont”-ban. A vonaton ülök tehát és utazom hazafelé. Éppen elég időm lesz ahhoz, hogy gyorsan átöltözzem, fél hétkor autón visszaindulunk a városba, a Lincoln Központ alatt nagy, földalatti garázs van, lehet parkolni. Egy kicsit körülményes a dolog ezzel a sok ide-oda utazással, de Cyranót látnia kell. Cyrano a kedvence, többször olvasta a darabot, látta a filmet a televízióban, José Ferrerrel. Szobája falán bekeretezett Cyrano-karikatúra. Ezt Szabó Sándortól kapta ajándékba, azt hiszem a tizedik születésnapjára, amikor még szomszédok voltunk Bronxban. Akkor mondtam is neki: „te, ez a bácsi a magyar színpad egyik legnagyobb Cyranója volt. Vannak, akik szerint a legnagyobb.” Tudomásul vette, bólintott, megindultságot nem észleltem rajta. Kicsi még, gondoltam, nem érti. De azért gyanítottam, hogy nem erről van szó. Hiányzik belőle a színházi szofisztikáció. Nem érzi át, nem fogja föl, hogy mit jelent ez a mondat: „Ez az ember nagy Cyrano volt.” Nem tud színházi áttételben gondolkozni. Látja Sanyit a liftben, a fűszeresnél, olykor együtt lát bennünket a nappaliban, mérsékelt poharazgatás mellett. Mi az, hogy „a magyar színpad egyik legnagyobb Cyranója volt”? Oké, láttam a szemén, nem kell sokat magyarázni, értem. De nem értette. Ez nyolc évvel ezelőtt volt. Ma este elviszem a színházba, megnézzük a Cyranót. A legdrágább jegyeket vettem. Darabja hét dollár. A parkolás a színház alatt két dollár és hetvenöt cent. De ha már színházba viszem, jó helyről lássa Cyranót. Három héttel ezelőtt, amikor megvettem a jegyeket, megkérdeztem a pénztárost. „Középen van?” Utálkozva nézett rám. „A Vivan Beaumont köralakú színház, mondta, minden ülés középen van.” Helyes. A vonat megáll Crestwoodnál. Fél óra alatt hazaérek. Nekem annak idején bérletem volt a Nemzetibe, diákbérlet, három pengő egy évadra, tíz előadás. Shakespeare, Moliére, Katona, Szigligeti és néhány új darab. A harmadik emeleti karzatra szólt a jegyem, a színpad nagyon messze volt, tehát abban a pillanatban, amint széthúzták a függönyt, a szememhez emeltem a kis látcsövemet és csak akkor vettem el, amikor a felvonás véget ért. Kis gyöngyház látcső volt, nem nagyon hozta közelebb a dolgokat, de fényesebbé és élesebbé tette. Úgy csillogott benne a színpad, mint egy gyöngyökkel, ékkövekkel telt nyitott kazetta. Felvonásszünetben zsebrevágtam a kis látcsövet és lementem a karzatról az első emelet folyosójára, vagy a földszinti nagycsarnokba. Piros szőnyegek, elegáns közönség, halk zsongás. Néha egy-egy nagy tükörben szembejöttem önmagammal. Langaléta kamasz, sötétkék ruhában, a zakót formátlanná teszi a zsebből kidudorodó látcső. Akármilyen kis látcső, ha zsebrevágja az ember, akkor óriási lesz. Előadás után hosszasan ácsorogtam a kiskapunál. Vártam a színészeket. Feltűrt gallérral suhantak ki, beleolvadtak az estébe. Nagykörút. Zöldes fények. Járdasziget. Hatos villamos. De a szemem előtt még mindig a nyitott ékszereskazetta. Gyöngyök, ékkövek. Rubin, smaragd. Százszínű csillogás.
Este fél kilenc
Pereg a Vivian Beaumont Színházban a Cyrano-előadás. Az első sorban ülünk, de nagyon rossz helyen. Sőt, azt hiszem, ez a legrosszabb hely az egész színházban. Patkó alakú nézőtér, a színpad a patkó nyílásánál benyúlik a nézőtérre, nyitott színpad, nincs függöny. Ez a színház New York új büszkesége. A Lincoln Center repertoár-színháza. Mi a patkó baloldali sarkában ülünk, a színpad közvetlen közelében, a színészek lába alatt. Ahogy hullámzik a cselekvés, jönnek-mennek, perdülnek-fordulnak mindig egymást takarják. Legalábbis a mi számunkra. Csizmák, libbenő ruhaszegélyek. És por, sok por, porfelhő. A színpad a nézőtér felé lejt, alatta nagy, üres, tátongó sötétség. Ott működhet az egyik léghűtő berendezés, mert borzongató hideg áramlik felénk a színpad alól. Dideregve meredek a fekete semmibe, a színpad alá, nyakam, fejem belefáradt a fölfelé bámulásba, csizmák kavargásába. Nem merek a fiamra nézni. Milyen csalódott lehet! Miféle ostobaságot követtem el! Közel akartam vinni a látványhoz, egészen közel, kartávolságnyira a játékhoz, micsoda tévedés! Titokban olyasmit remélhettem, hogy bemutatom Cyranónak. „Cyrano úr? Bocsásson meg egy pillanatra… ez itt a fiam. Húzd ki magad szépen, hajolj meg kicsit. Hát látod, ez az úr itt Cyrano, most már tehát személyesen ismeritek egymást. Láttam rajtad nyolc évvel ezelőtt, hogy ködösnek tűnt a dolog, amikor mondtam, hogy Szabó Sanyi, a szomszédunk a Bronxban, hogy ő volt a magyar színpad legnagyobb Cyranója… most már látod, ugye, érted az összefüggéseket. Ez itt Mr. Cyrano de Bergerac. Örülök, hogy bemutathattalak.” Ezt reméltem? Ezért hoztam ide közvetlen közelbe, bele a kavargásba, majdnem rá a színpadra? Én mindig olyan messze voltam a színpadtól, olyan végtelenül messze, hogy csak a távcsővel tudtam követni a játékot, azt akartam tehát, hogy te egészen közel légy hozzá. De ez rossz. Ez rosszabb. A nyitott ékszeres kazetta jobb volt. A távoli csillogás. A furcsa, szikrázó, rejtélyes remények. Ez itt a rossz valóság. Csizmatalpak, por, rohangálás, festék az arcokon, ripacs-lárva, még a ragasztás vonalát is láthatod Cyrano orrán, mintha kelttésztát nyomtak volna a képére. És a színpad alól a technika diadala, a léghűtő, az air-conditioner árasztja kísértet-sóhaját, a hideget, a fagyasztót, a lélekdermesztő, természetellenes levegőt. Sajnálom, bocsáss meg, kedves fiam, sajnálom… Oldalról óvatosan mégis ránézek. Meglepődöm. Arcán földöntúli átszellemültség, ajka egy kissé nyitva, a szeme ragyog, mosolyog önfeledten és fölfelé mered a színpadra, ugyanúgy, ahogyan én lefelé abban a kába mámorban, akkor, valaha régen, a Nemzeti karzatáról, ugyanúgy ő felfelé bámul. Nem fázik? Nem didereg a színpad alól áramló hidegtől? Nem. Fölhevülten követi a játékot. Könnyű pára ül a homlokán. Előrehajol. Cyrano most döfi meg verse végén a pimasz lovagot. Felujjong. Tapsol. A pimasz lovag elterül. Csizmájának talpa az orrom előtt. Elolvasom rajta a gumisarok márkáját. „Cat-paw”. Macskamancs gumisarok. De ő ebből semmit sem lát. Cyranót nézi lázasan és tapsol.
Kilenc óra
Felvonásszünet. Kisétálunk az előcsarnokba. Megáll, valamilyen képeket vesz szemügyre, s ahogyan aztán szembejön velem, elbámulok. Magas kamasz, sötétkék ruhában, zakója zsebéből kidudorodik a színházi látcső. Látcső? Honnan vette azt a régi látcsövet, amit én szorongattam valaha a Nemzeti karzatán, s amit aztán zsebrevágtam, s úgy sétálgattam a szünetekben? Mi ez, kérdezem, mi van a zakód zsebében? Látcső? Csakugyan látcső? És várom, hogy előhúzza a kis gyöngyház látcsövet, akkor majd nyomban átveszem tőle, belenézek, látni fogom a nyitott ékszerkazettát, rubintot, smaragdot, gyöngyöket. Elpirul. Magával hozta a fényképezőgépét, mondja. A kis Kodak-instomatic-ot. Már csinált is két felvételt titokban. Nem emelte a szeméhez a gépet, csak úgy kapásból, lopva rászegezte a színpadra. Talán sikerül.
Tizenegy óra
Megyünk a földalatti garázs felé, de akkor észre veszi a színház sarkában a feliratot. Stage entrance. Színészbejáró. Kiskapu. Megtorpan. Áll egy pillanatig, habozik. Aztán arra kér, hogy várjak egy kicsit, hátha beengedik, szeretné lefényképezni Cyranót. S már fut is át az úttesten és belép a kiskapun. Ott állok tehát a New York-i estében, szemben a kiskapuval. Várok. Jön is hamarosan. Csupa láz és lelkesedés, fut át az úttesten, kezében a kis fényképezőgép. Cyranót nem találta. De Christian szembejött vele a folyosón. Megkérdezte tőle, lefényképezheti-e? Christian nagyon kedvesen beleegyezett és bocsánatot kért, hogy már levette a parókáját. Elámultan nézem a magas kamaszt, visszanéz rám és boldogan nevet. S most a szemében látom. A nyitott ékszeres kazettát. Gyöngyök, ékkövek. Rubint, smaragd. Százszínű csillogás.
