Magyarországon kormányváltás zajlik, ami nem azonos a rendszerváltással. Magyar Péter támogatói azzal érveltek, hogy először a kormányzati hatalmat kell megszerezni, majd annak birtokában lehet rendszert váltani. Ehhez a feltételek megteremtődtek. Orbán Viktor rendszerét lehet sokféleképpen nevezni, csak parlamentáris jogállami demokráciának nem. Abban minden Magyart támogató demokrata egyetért, hogy a végső cél az Orbán-rendszer megsemmitése és a jogállami, demokratikus alkotmányos rend helyreállítása. A kormányváltás nem azonos ezzel. Ezért a választási győzelem csak fél győzelem, s ha nem lesz belőle rendszerváltás, egész vereség.
A kormányváltás nem rendszerváltás, és ha a kettő közé nem kerül kényszerítő erő, akkor az első el fogja nyelni a másodikat. Ha nem történik rendszerváltás, a rendszerből következik, mit fog tenni egy korlátlan hatalommal rendelkező szereplő, ha nincsenek intézményes korlátai. A kérdés a választás előtt sem az volt, hogy kire kell cserélni Orbánt, hanem az, hogy mire kell cserélni Orbán-rendszerét. Orbán is csak ebben a rendszerben lehetett diktátor. A „kétlépcsős forradalom” kényszerpálya: ha a második lépcső elmarad, az első is értelmét veszti. Nem történt semmi. Ha a struktúra marad, a végeredmény is marad. Különbséget csak az jelent, hogy Magyar durvább autokrata lesz vagy nem.
Ehhez kapcsolódtak a Magyar Péter személyével szembeni aggályok, amelyek nem múltak el. Magyar és támogatói között nem jött létre társadalmi szerződés, amely formálisan is rögzítette volna a „kétlépcsős forradalom” elméletét és gyakorlatát. Ennek lényege, hogy első lépcsőben demokratikus választáson meg kell szerezni a kormányzati hatalmat, majd egy remélt kétharmados többséggel felszámolni az Orbán-rendszert, s helyreállítani a demokratikus rendet. Az első lépcső maradéktalanul teljesült, a kétharmados többség rendelkezésre áll a kormányváltás után a rendszerváltáshoz. Ennek tartalmáról azonban nincs közmegegyezés Magyar Péter és a szavazói között.
Éppen ez volt kezdettől fogva a demokratikus tábor megosztottságának oka. Abban nem volt vita, hogy Orbánnak és a Fidesznek mennie kell. Akik azonban nem csak választási győzelemben, hanem rendszerváltásban gondolkodtak, Magyar személyében nem láttak garanciát arra, hogy a kormányváltásból rendszerváltás is lesz. Annál is inkább, mert erre sem intézményes garanciák, sem közös értékek, etikai és demokratikus normák nem léteztek, s egyetértés sem született arról, hogy mit tekintenek rendszerváltásnak azok, akik az ellenzék választási győzelme után rendszerváltásban reménykedtek. Magyar nem könnyítette meg a dolgukat azzal, hogy ezt világosan és egyértelműen tisztázta volna.
Magyar Péternek csaknem két év kellett ahhoz, hogy kimondja a demokrácia, a jogállam és a rendszerváltás szavakat, azonban ezek nem nyugtatták meg a kételkedőket, mert ő egyértelműen mást értett ezek alatt. Demokrácia az, amikor a többség mögötte áll. Jogállam alatt nem a hatalmi ágak megosztását, a fékek és ellensúlyok rendszerét, valamint a hatalmat korlátozó intézményes garanciákat értette, hanem a jog előtti egyenlőséget. A rendszerváltás alatt pedig leginkább azt értette, hogy Orbán embereit a sajátjaira cseréli. Az Orbán-rendszer ideológiai és jogi alapjait jelentő alaptörvény eltörléséről, s új demokratikus Alkotmány megalkotásáról, Orbán büntetőjogi felelősségre vonásáról szó nincs.
Amikor Magyar Péter támogatóit szembesítették a jövőre vonatkozó kérdésekkel, miszerint nemcsak az számít, hogy Orbánt a választáson legyőzzék, de legalább olyan fontos, hogy mi lesz utána, a legjellemzőbb válasz az volt, hogy az nem számít. Csak „Orbán tűnjön el”. Arra az ellenvetésre már bezárultak a fülek, hogy ha nincs rendszerváltás, akkor Orbán nem tűnik el, csak helyet cserél Magyar Péterrel. Az Orbán-rendszer megmarad, Orbán nem börtönbe, hanem ellenzékbe megy, a lopott vagyonát pedig megtarthatja. Ez a lehetőség azzal fenyegetett, hogy a népi elégedetlenség Magyar Péter vitorlájába kerül, s nem Orbán eltüntetése, hanem kimenekítése lesz rendszerváltás helyett.
Magyar támogatóit a jövő nem nagyon érdekelte, miközben a választási győzelem érdekében minden jogos kritikától megvédték. Elhitették magukkal, hogy Magyarban meg lehet bízni, és rá lehet bízni az aránytalan választási rendszer révén létrejött kétharmados többséggel járó korlátlan hatalmat, mert az alkotmányos demokratikus rend helyreállítására használja. Erre vonatkozóan azonban semmiféle garanciát nem kértek és nem kaptak, még a rendszerváltás mibenlétét sem tisztázták, ezért mindenki mást ért alatta. Eközben Magyar Péter körül olyan személyi kultusz alakult ki, amely már nemcsak garanciák nélküli bizalmat, hanem hatalmának kritikátlan elfogadását és támogatását jelenti sokaknak.
Az egyetlen ígéret, amit Magyar támogatói megfogalmaztak, hogy „ha nem teljesíti az ígéreteit, akkor őt is elzavarjuk”. Mondták ezt azok, akik Orbánt sem zavarták el 16 évig, holott 2012-ben már tudni lehetett, hogy a rendszere mit jelent. Nincsenek normatív ígéretek és szabályok, amelyeket számon lehetne kérni, mert a rendszerváltás tartalma sem tisztázott. Magyar Péter a „választási forradalomnak” köszönhetően olyan korlátlan hatalommal rendelkezik a megörökölt Orbán-rendszerben, mint Orbán. Semmi intézményes kontroll és garancia nincs arra, hogy ezt a korlátlan hatalmat mire használja: a „kétlépcsős forradalom” befejezésével rendszerváltásra, vagy saját hatalmának megszilárdítására.
A kormányváltás előtti eufóriában semmivel sem jutottunk tovább annál, ahol a választás előtt voltunk. Pedig ma már tudni kellene, hogy Magyar Péter a rendszerváltást milyen program alapján kívánja végrehajtani, s mit ért alatta. De egyelőre minden jel arra utal, hogy Magyar megáll a kormányváltásnál, nem építi ki saját hatalmának a korlátait (is). Rendszerváltásnak azt tekinti, hogy ő gyakorolja a hatalmat és nem a régi Fidesz, amely a választási vereséget leszámítva érintetlenül készül legitim ellenzéki politikai szerepre az Orbán-rendszerben. Semmi nem utal arra, hogy a ranglétra alsó fokain álló oligarchák és strómanok üldözésén túl a rendszer megváltozik, Orbánt és társait felelősségre vonják.
Ha ez így marad, s Magyar Péter észrevétlenül elsikkasztja a „kétlépcsős forradalom” második szakaszát (a valódi demokratikus rendszerváltást), s csupán a rendszeren belül hoz változtatásokat (amit sokan már a választás előtt is elfogadhatónak tartottak, mondván: „ha már egy kicsit jobb és szabadabb lesz, az már jó”), akkor itt nem a fideszes uralom és az Orbán-rendszer megdöntése zajlik, hanem a fideszes uralom és az Orbán-rendszer megreformált folytatása. Mert arról Virág elvtárs sem nyitna vitát, hogy a Tisza második Fidesz, generációváltás révén a Fidesz elitje cserélődik, lehetőséget nyújtva a régi Fidesz ellenzékben való regenerálódására, az ország kirablóinak, pusztítóinak egérutat kínálva.
Magyarország nem számol azzal, hogy egy ország sorsát és állapotát nem a személyek határozzák meg, hanem a rendszer, amelyben ezek a személyek működnek. Ha az Orbán-rendszer érintetlen marad, a struktúrája nem változik, az intézményes garanciákat az új vezérbe vetett romantikus bizalom helyettesíti, annak csak ugyanaz lehet a vége. Éppen ennek lehetőségére és veszélyére figyelmeztettek azok az ellenzéki demokraták, akik nem láttak garanciákat arra, hogy mi történik Magyar győzelme után, amit tévesen tartanak sokan Magyar győzelmének. Ez a magyar nép győzelme, amelynek elege lett Orbánból. Magyar hat-nyolc-tíz évvel ezelőtt akkor sem győzött volna, ha a feje tetejére áll.
Ez a győzelem Magyar Péter nélkül is bekövetkezett volna belátható időn belül, mert az Orbán-rezsim felélte erkölcsi, politikai, gazdasági tartalékait. Intellektuálisan zsákutcába került, kiégett, a választási vereség egy másik fideszes által (aki számukra a túlélést jelenti) valóságos megváltás volt. Érezhetően megkönnyebbültek, elkezdtek alkalmazkodni az új kormányhoz. Ha Magyar a kormányzás átvétele után nem kezd bele a rendszerváltásba (amelynek semmiféle programja és ütemterve nincs), akkor ellopta a szabadságot a magyar néptől, és beleviszi Magyarországot egy újabb zsákutcába és egy második fideszes uralomba. Az Orbán-rendszerben a két Fidesz marakodik majd a hatalomért tovább.
Ezért óriási a felelősségük azoknak, akik Magyar Pétert felemelték, s azt ígérték, hogy számonkérik rajta a rendszerváltást. Hamis és veszélyes állítás, hogy Magyar még nincsen kormányon, ezért túl korai bármit is megkövetelni tőle. Ellenkezőleg, ez az utolsó lehetőség arra, hogy a győzelem és a népszerűség mámorában kipréseljék belőle a jogállami és demokratikus rendszerváltást, mert később már egyre kisebb esélye lesz ennek. Most még meg tudták akadályozni egy ideológiai állam oktatási miniszterének kinevezését, de ez egyre nehezebb lesz, ahogy Magyar belenő a kontroll nélküli kétharmados hatalomba, s a valódi rendszerváltást követelők a haza ellenségei lesznek.
Magyarország előtt három út áll: vagy Magyar Péter vezeti a „kétlépcsős forradalom” második szakaszába az országot, vagy ellene vezetik a forradalom második szakaszát (ahogy a támogatói megígérték), vagy elmarad a rendszerváltás. Magyarország belép ugyanabba a folyóba, és egy második Fidesz-uralom veszi kezdetét. A választás utáni öröm csak akkor ér valamit, ha nem áll meg ezen a ponton. A lényeget tekintve még semmi nem dőlt el. Magyarnak meg kell adni a lehetőséget, a türelmet és az esélyt, de mostantól az Orbán-ellenes sajtónak és nyilvánosságnak nem az a dolga, hogy Magyart kritikátlanul védelmezze, hanem beleterelje a forradalom második szakaszába. A rendszerváltásba.
Ellenkező esetben hatalmas koppanás lesz.
(Ínyenceknek megjegyezzük, hogy az Orbán-rendszerrel szemben megvívandó „kétlépcsős forradalomnak” nincs köze a Lenin-féle bolsevik elmélethez, amely szerint a polgári forradalom átcsap szocialista forradalomba. Esetünkben a kormányváltásnak kell „átcsapnia” rendszerváltásba. Az autokratikus rendszert két lépcsőben kell demokratikus rendszerré alakítani, mivel első lépésben csak a rendszeren belüli kormányváltás valósul meg. De ennek (a „klasszikusok” nyelvén) permanens forradalomnak kell lennie, mert ellenkező esetben a korlátlan hatalom birtokosa beleszeret a hatalomba, és megsemmisíti a „választási forradalom” első lépcsőjének vívmányát és lehetőségét is, és megmarad a diktatúra egy másik diktátor alatt. Ebben az esetben rosszabb helyzetbe kerül az ország, mint a választás előtt, a rogyadozó Orbán-rezsimmel, amely darabjaira hullott volna magától.)
