A rendszer szimbólumainak kimeríthetetlen tárházát nyújtja a NER. Ahogy a diktatúra halad előre, egyre röhejesebbek a szinonimái. A Bözsi néninél tett vezéri látogatás minden pénzt megér, melynek minden apró részlete kincs. A legszebb jelenet azonban mégis Röfivel, Bözsi néni disznójával való intim találkozás.

 

Nem mondjuk, hogy Leni Riefenstahl mércéjével mérhető a NER propagandafilmje, mert az filmtörténet, de igazi gyönyszem a koreográfiája. A mit sem sejtő Bözsi néni a permetezőt teszi félre, majd takarosan letörölgeti az udvari széket, amelyiken senki nem ül. Ilyen egy rendes nemzeti érzelmű magyar asszony.

Kiválóan alakít, kamerába nem néz, mintha ott sem lenne senki. A NER sikerein gondolkodik és a migránsok elleni harc fontosságán töpreng. Főleg azon, hogyan állíthatná meg Brüsszelt. Nem sejti, hogy hamarosan vendége lesz. De mi már látjuk, ahogy a sarkon feltűnik a vezér több kocsiból álló konvoja. Felmentő sereg érkezik így az utolsó pillanatban, a Felszabadítás negyedik részében a kurszki csatában vagy az NDK-s indiánfilmek fehérbőrű mohikánjai.

A vezér barátságosan köszönti Bözsi nénit, aki nem lepődik meg, hogy ki érkezett hozzá. A vezér látványosan részeg, nem forog a nyelve, amint próbál közvetlenkedni. Bemutatkozik, hátha nem ismeri Bözsi néni, de Bözsi néni visszaigazolja az elfoglalt és letarolt közmédia primitív műsorpolitikáját: “minden este látom”. Akár a jordán tévében a jordán királyt.

Előkerül a stáb valamelyik tagjától a virág, amit átad a vezér. A kis lakásban látványosan unatkozik, amikor Bözsi néni mesél neki a faluról, amelyben hatan laknak. A vezér közben nézelődik. A falu emlékparkja a NER szimbóluma lehetne. Így ürül ki Magyarország is, csak nem állítanak minden távozó nevében emlékoszlopot. Pedig lehetne.

Ahogy bekúszik a képbe a “Nagygéci” felirat, azért fejlettebb diktatúrákban kényszermunka vagy kivégzés jár. Hogy Orbán ezt a szívatást nem vette észre, mindent elmond a szellemi állapotáról. Bözsi néni még lebuktatja, hogy a választás előtt emeli a nyugdíjakat, hatalmas 1,6 százalékkal. Orbán biztos akar lenni abban, hogy átmegy az üzenet: megkérdezi, hogy “én szoktam-e emelni?” Naná.

“Küldtem utalványt is”, mondja Orbán, mintha a saját pénzéből küldött volna személyesen bármit. Aztán jön az ominózus mondat, amely minden publicista kedvence, hogy a vezér egyes szám első személyben megígéri, hogy ha úgy jönnek a számok, “emelek” megint. A számok pedig úgy jönnek majd, hiszen választások lesznek. Ebből kiderült az is, hogy ezek a nagygecik eldöntötték, hány százalékot emelnek, s azt elosztják két vagy három emelésre.

Bözsi néni így azt hiszi majd, hogy egy évben háromszor is emelt neki a vezér nyugdíjat. A vezér menne, fellélegzik, végre kijöhet a lakásból, megnézheti a jószágot. S elérnek végre a malacólig. A vezér felkiált, “Hoppá!”. Végre valami ismerős, és a szívének kedves, normális látnivaló. Végre valami, ami érdekli. Az egész film alatt először szólal meg a saját hangján, természetes közvetlenséggel szól oda a disznóknak, ahogy még Bözsi néninek sem, mint a régi jó barátoknak. “Na helló röfik”. A vezér a szívének kedves világba érkezett. Kezdi otthon érezni magát a disznóól mellett.

Rátér a lényegre, “ki ganéz ki ezek alól?” Ez az ő világa, a trágyázás, a szaros gumicsizma. A szíve idehúzza vissza. Tett egy kísérletet, hogy behozza a hátrányos helyzetet, aztán rájött, hogy nem elég megnézni azt a tíz filmet és elolvasni azt a tíz könyvet, mert ennél mélyebb a kulturális beágyazódás. Generációk kellenek hozzá. Ahogy ő zsigereiben hordozza a disznók szeretetét, másoknak a sejtjeibe ivódik a kultúra, a civilizáció, a másik ember tisztelete.

Nem kell mindenkinek belvárosi értelmiséginek lennie. A ganézás tisztességes munka, és aki a disznók alól ganéz, lehet rendes ember. Lehet azonos önmagával. Nem kell megjátszania, hogy ő Oxfordban tanulja John Locke filozófiáját, mert megérzi, hogy túl nagy az ugrás. Majd az ő unokái belenőhetnek harmadik generációs értelmiségiként. Egy nagyravágyó ember így elmenekül Oxfordból, és a könnyebb utat választja. A hatalmat, az erőt, a finomság és tudás helyett. Majd erővel győzi le a filoszokat.

De lehetne miniszterelnök olyan ember is, aki vállalja önmagát. Nem frusztrált, ezért nem lesz belőle gyűlölködő antiszemita, mert a zsidó családok századok óta hangsúlyt helyeznek a gyerekeik oktatására, polgári neveltetésére. Hiába volt a vezérnek minden harmadik szava az, hogy “polgári”, ettől nem lettek polgárok. Voltak a történelemben nemes lelkű pásztorok, kétkezi munkások, akik nemzetük nagyjai lettek, mert nem akartak mások lenni, mint akik.

De aki megmarad a lelkében disznópásztornak, és azért akar kitörni onnan, hogy bosszút álljon a világon, hogy nem más társadalmi helyzetbe született, az beteg ember, és szétveri a hazáját. Elbutítja azokat, akiket fel kellene emelnie. Súlyos személyiségzavarban szenved, amikor a vállalt szerep, a megjátszás, durva ellentétben áll a belső énjével. A szocializációs máz alól kibújik a pitiáner tolvaj, a falu alkoholistája, szélhámosa, rosszindulatú csavargója.

Orbán Viktornak ez a baja, hogy nincs a helyén. Nem tudta elfogadni, hogy ő kicsoda, hogy ő nem képzett és művelt világpolgár, nem hordozza a személyiségében az elődök nagyságát. Nem született bele egy társadalmi rétegbe, ahova vágyott. Ezért inkább megszünteti a CEU-t. Nem az akadémiára tesz látogatást, hanem Röfihez, az ő barátjához, akihez visszahúzza a szíve, aki mellett mindig boldog maradhatott volna, ha nem vágyik más bőrébe bújni.

A korlátlan hatalom birtokában lehull a máz, pőrén áll a világ előtt egy bunkó, aki a bunkóság elől menekült volna, de nem tudott. Aki nem volt elég alázatos ahhoz, hogy a bunkóságát úgy számolja fel, hogy elindul egy hosszú úton, és majd a leszárnazottaiban azzá válik, akivé szeretett volna. Meg kellett volna maradnia kisembernek, még akkor is, ha a politika útjára lép. Ezeket a Bözsi néniket kellett volna képviselnie, nem kihasználnia.

Személyes tragédia lenne, ha nem tenné tönkre közben az országot, egy generáció jövőjét. Identitászavara bűnözővé tette. Ahogy múlik az idő, egyre inkább lesz azonos önmagával, és azonosul a frusztrált csőcselék ideológiájával: az antiszemitizmussal és fasizmussal. Ő maga is disznó lett. Boldog ember már nem lesz, ahogy azok sem, akiken uralkodik.

Vissza kellene engedni Röfihez. Miután letöltötte a börtönbüntetését.



3 hozzászólás : Bartus László: Orbán és Röfi

  1. Utalvány Erzsébet

    May 10th, 2017

    “Vissza kellene engedni Röfihez. Miután letöltötte a börtönbüntetését.”
    Miután letöltötte a börtönbüntetését, szerintem nem Röfihez tér vissza, hanem le, a pokolba.
    (Az írás kiváló, a videót képtelen lettem volna megnézni, de így szinte látom és hallom. A szerző nagyszerű tálalásában.)

    Reply
  2. NERKeseru

    May 12th, 2017

    “Boldog ember már nem lesz, ahogy azok sem, akiken uralkodik.”

    Es itt is a kulcs az egeszhez: “akiken uralkodik”.
    Felettem soha egyetlen politikai rendszer, tarsadalmi struktura, munkahelyi hierarchia nem uralkodott, akart – gondolom -, de van az a szint, ahova nem er el egy szarfaszu kis tolvaj akarnok cigany nagyravagyasa. Erre is csak ranezek, es a borzongassal vegyes szanalom tor ram, mintha egy csotanyt vagy vergodo, sebesult koszos allatot latnek.

    Akin uralkodik, az meg is erdemli, de az ugy is ra szavaz, akkor meg duplan, ahogy mar szoktam irni 🙂

    Reply

Szóljon hozzá

  • (nyilvánosan ez nem jelenik meg)