Interjúdömpinggel köszöntötte a kedves vezető az ő szerető és hálás népét, amelynek egy része próbál úgy élni, mintha a kedves vezető nem is létezne, más része létezni sem tud nélküle. Az ő karácsonyukat aranyozza be a kedves vezető azzal, hogy megmutatja magát, az Embert, s gondoskodik róla, hogy alattvalói gondolatai rövid időre se kalandozzanak el.
Az interjúk pedig valóban megmutatják az embert. Pszichológusok csemegéje, hogy Orbán minden január 1-én megnézi az Aranycsapat londoni 6:3-as győzelmét. Ez tűnhetne még a futballrajongó hagyományának és hódolatának, de az teszi érdekessé, amit erről mond:
„Minden évet úgy kezdek, hogy január elsején megnézem a 6:3-at, mert az ember kezdje győzelemmel az évet… Már január elsején az egekben vagyok.”
Szakember után kiált a mondat, mi csak kapásból annyit tudunk megállapítani: mekkora hülyének kell lenni ahhoz, hogy valaki minden január 1-én megnézze a 6:3-at, és ne unja meg? De ennél sokkal többről van szó. Ennek az embernek ez pszichológiai tréning, ezzel a hetven évvel ezelőtti meccsel tuningolja magát a győzelem állandó érzésébe és illúziójába.
Orbán az Eperjes által alakított Boksai Rezsőt, ahogy a barátai hívták, Tuttit, a kukást idézi, aki fejből tudja a meccs minden részletét, de soha nem unja meg. Orbán azonban lehetne házmester is, de mindenképpen ennek a rétegnek a képviselője, akikből a nyilasok, besúgó spiclik, fasiszták és nácik lettek, az ő ideológiája ezeknek az embereknek a színvonala.
Akik az állandó győzelmi mámorra vágynak, akik az egekben vannak a 6:3-as győzelemtől, akiknek a londoni győzelem vigasz, pótlék, menekülés a valóságból, remény a jövőre, álom a nagyságról, amikor legyőzzük a világot, mi vagyunk a legnagyobbak, és minket csodál az egész világ. Orbán ezeknek a frusztrált embereknek a hamis vágyait testesíti meg. Azért lehet a vezetőjük, mert a frusztráltak között ő a legfrusztráltabb. Ezért hazudik győzelmet.
De ennél is többről van szó. Ennek az embernek minden évet győzelemmel kell kezdnie. A győzelem érzése nélkül nem tud élni. Ha nincs valódi győzelem, akkor csinál. Büszkének kell lennie, a világ csodálatát kell kivívnia, a nagyság illúzióját kell éreznie, amit a londoni 6:3-as meccs nyújt számára. Ezt az érzést kergeti egész évben és egész életében.
Az is sokat mond róla, hogy neki a nemzeti érzést és a nemzeti nagyságot a londoni 6:3 jelenti. Egy futballmeccs, egy túlértékelt győzelem egy vitathatatlanul nagyszerűen játszó csapattól, de azért a magyar történelemben és kultúrában vannak valódi értékek is, melyek Orbán Tuttit nem érintik meg. Ez az „olcsó” diadal kell a lelkének, hogy jól érezze magát.
Nem fasisztázunk, amikor emlékeztetünk arra, hogy a sport, a fizikai erő a fasisztáknak fontos, szemben az intellektuális értékekkel.
Ez kárpótol mindenért, és a pszichológus munkája itt kezdődik, hogy mi mindent kárpótol. Miért van szüksége kárpótlásra, miért frusztrált, miért van szüksége arra, hogy győztesnek, nagynak, világhírűnek érezze magát, kitűnjön, hogy mindenkit legyőzzön, és mindenkivel szemben álljon, mindenkivel harcoljon és győzzön? Miért kell mindig bizonyítani?
Jól ismert szociálpszichológiai tény, hogy az összeesküvéselméletek, a kisebbrendűségi komplexusból fakadó frusztráció a nácizmus gyökere, más kifejezéssel élve, a melegágya. Az Aranycsapat londoni 6:3-as győzelmét lehet helyén kezelni, értékelni. Kisebrendűségi komplexusban szenvedő embereknek van szükségük arra, hogy ebből merítsenek erőt.
Kicsik vagyunk, de Londonban legyőztük a világot. A kisember fantáziája nem jut tovább a futballnál, mert a futball a legnagyobb dolog. Ha futballban győzünk, mi vagyunk a nagyok, a legnagyobbak. A nemzeti nagyság kifejeződése ez. Ha futballban nagyok vagyunk, akkor mindenben nagyok vagyunk, ez kifejezi a nagyságunkat és minden másban megnyilvánul.
Az interjúból ez is kiderül, hogy a futball mérőzsinór, hogy hol tartunk. Orbán szerint nem lehet a futballsikereket elszakítani az egész ország állapotától és nagyságától. A focisiker csak leképezi a nemzeti nagyságot. Orbán szerint „a dolgok egy országban általában együtt mozognak jó vagy rossz irányba”. Mi van akkor, amikor kikapnak az aranylábúak?
Szerinte a magyar futball attól jó, mert „az egész ország együtt mozdul valamilyen irányba. Fölfelé indultunk. Nemcsak a magyar gazdaságról beszélek, hanem a kultúráról, a művészetről, a tudományról is, mégiscsak két friss Nobel-díjasunk van, amire lehet azt mondani, hogy ez is a magyar rendszer ellenére történt, de ez már végképp abszurd lenne.” Győzünk mindenben, mint az Aranycsapat. Mi vagyunk az Aranycsapat.
Mindez tömény hazugság. Önáltatás. A Nobel-díjaknak semmi köze Orbánhoz. Azt sem tudta előtte, hogy ezek az emberek léteznek, mert nem a Fehérvárban játszanak. A kultúra, a művészet, a tudomány, az oktatás hanyatlik, ahogy felszámolták mindenhol a szabadságot. Segédmunkásokat képeznek és propagandisztikus giccseket állítanak elő.
Orbán a magyar futball kapcsán (mivel bejutottak egy olyan Európa-bajnokságra, ahova majdnem minden második csapat bejut) azt a következtetést vonja le, hogy „a magyarok mint közösség, ez a tíz-egynéhány millió ember együtt kezdett el mozogni fölfelé. Nagyobb teljesítményekre képes”. Minden szava hazugság.
Nincs már tíz-egynéhány millió, nem kezdett el együtt mozogni, hanem megosztottabb, mint valaha, felfelé csak a NER-arisztokrácia mozdult, ami egy hamis látszat, aminek egy nagy összeomlás lesz a vége. Uniós pénzek nélkül meghaltak. A magyarok nem képesek nagyobb teljesítményre, de nincs is rá szükség. Azok vagyunk, akik vagyunk.
A magyar válogatott nem a magyar futball, hanem azoknak a nyugati kluboknak a teljesítménye, ahol ezeknek a játékosoknak a többsége szerepel és felhúzza a csapatot. Szoboszlai annak köszönheti a fejlődését és a sikerét, hogy nem játszott a magyar bajnokságban. Az edző olasz, akiből magyart kellett csinálni, hogy annak tűnjön.
A lényeg a nagyravágyás. Erről egy ízben azt írtam: „Egészséges lelkű népeknek nincs szükségük erre. Akik nem akarnak többnek látszani, mint akik, akik nem akarnak állandóan kompenzálni, elfogadják magukat, tisztában vannak saját értékeikkel, hibáikkal, nem mindenből a saját nagyságukat, mások alacsonyabbrendű voltát akarják kimutatni, azoknak nincs szükségük ilyesmire. Egyszerűen jó focit akarnak, örülnek, ha győz a csapatuk, s nem gondolnak többet magukról, mintha elfoglalták volna a világot.”
Ugyanez vonatkozik egy emberre is. Beteg a lelke annak, aki állandóan kompenzálni akar, állandó győzelemben akar élni, meg akarja mutatni, nagy akar lenni. Ezért arcoskodik, s amikor eljut a szélső pontig, akkor kicsámpázik kávézni. Hitler nem kávézott, elpusztította a fél világot. Ugyanezek a lelki motívumok mozgatták. Mi lesz, ha egyszer nem kávézik?
Orbán a 6:3-as meccsel szuggerálja magát a győzelem érzésébe, a nagyság illúziójába és azt hiszi, hogy a kisebbrendűségi komplexusának kompenzálásával győzelembe viszi saját magát és az országot. Egyrészt katasztrófába viszi, másrészt csak a frusztrációját és a komplexusait osztja meg, az terjeszti, azt sugallja, és azzal fertőz mindenkit.
A kivagyisága és a győzelem hamis érzése miatt a vesztesek oldára állt. Az ő győzelmei, amelyeket a szabályok meghamisításával ér el, az ellenfelek megbénításával arat, nem igazi győzelmek. Olyan illúzió, mint amikor egy hetven évvel ezelőtti meccs megtekintése után az egekben van.
De az a meccs elmúlt. A játékosok nem élnek, a mai futball egész más. Orbán nem győzte le a világot. Ahogy az Aranycsapat sem. Nem is kell. Lehet törekedni a jóra és a szépre, lehet kitűzni nemes célokat, de nem kell mindenáron győzni, mindenkit legyőzni, nagynak látszani, mindent ennek alárendelni, s ha nem sikerül, akkor ezt hazudni és belehalni.
Még saját futballista karrierjét is meghamisítja. Mintha valaha komoly futballista és nagy játékos lett volna. Az interjúban úgy beszél magából, mint aki városi nagy csapatok öltözőjét is megjárta, ezért mindent tud a futballról (is). Húsz éves korában a szegény Dzsoni és Árnika című filmben egy rablót és focistát alakított. Igazán testhez álló szerep.
Egy frusztrált, kisebbrendűségi komplexusban szenvedő beteg ember hamis illúziói vezetik tragédiába az országot. A diktátorok tipikus lelki betegsége mozgatja. Mindent elmond róla az, hogy a mini-Dubaj megépülhet, mert nagy, de nem lehet a neve „mini”, legfeljebb csak „maxi”. Még a végén az igazi Dubajt fogják mininek nevezni.
Ahogy a Nyugatról is beszél. Ócsárolja, hogy ő minél nagyobbnak látszódjék ahhoz képest. Ő a nagy, nem a Nyugat. Ő győztes, mindenki más vesztes. „Amit célul tűztünk ki, azt el is értük.” Az ember, aki mindent elér, mindig győz, soha nem hibázik, aki mindenek fölé (is) emelkedik. Minden hamis, látszat, illúzió és minden hazugság.
Miközben normális ember már nem áll vele szóba, tömeggyilkos diktátorok „barátja”, akik felhasználják a hülyeségét. Mit mond egy pszichológus az apjáról, aki maga is Győző, egyik fiát Viktornak, másikat Győzőnek nevezte el? Mit szabadított ez az ember a világra?
A fenti tulajdonságok egy nagyon súlyos kortünetre utalnak, a nárcisztikus pszichopaták lelki alkatára, ami rendkívül veszélyes. Nem minden nárcisztikus pszichopata diktátor és népirtó, de minden diktátor és népirtó nárcisztikus pszichopata. Akiknek csak a győzelem és a nagyság számít, minden más és mindenki más ehhez csak eszköz, nincsenek korlátai.
Majd a pszichológusok és pszichiáterek eldöntik, hogy Orbán Tutti melyik kategória. Kicsit sokba kerül el a pszichológiai kísérlet a magyaroknak, de a mienk. Hírnevet már szerzett vele, ha nem is olyat, mint Puskás. Akit szintén ellopott Kispestről, Felcsútra vitte, hogy az is a győzelemre és a nagyságra emlékeztesse. Mintha igaz lenne. Ijesztő, hogy el is hiszi.
De Puskás, az Aranycsapat és a 6:3 legalább igaz volt. Akkor ott győztek, megnyertek egy meccset. De Orbán győzelmei hamisak, nem igazak. Az Aranycsapat valóságos volt, mert ki is kaptak. Éppen a vb-döntőben. Aki tanulni akar, azt a meccset nézi, mert abból tanulhat.
