Ez nem lesz egy hivatalos és pontos nekrológ Tardos János életéről és munkásságáról, szándékosan nem is akar az lenni. Ezzel szemben tagadni akarja, hogy Tardos Jánosról, az életéről, a személyiségéről, az írásairól és a jelentőségéről lehet akár csak megközelítően pontos és hiteles összegzést adni, mert Tardos Jánost nem lehet korlátok közé szorítani.
Hozzá méltó nekrológot nem lehet írni. Arra csak ő lenne képes.
A száraz tények nem mondanak semmit, csak elvesznek az egészből, nem lehet azokkal leírni azt az embert, aki az életével írta a sajtótörténelmet és saját műveit is. Művészként élte az életét, életművészként, ahogyan azt megírni lett volna érdemes. Aztán néha meg is írta elképesztően élvezetes stílusban egy-egy részletét. Úgy élt, ahogy írt volna róla.
Beleszületett az irodalomtörténetbe, a párizsi emigráció része lett, édesapja nyomdokain és attól függetlenül, nemcsak kortársa, hanem barátja a párizsi nagyoknak. Kár, hogy nem akart nagy író lenni, mert az volt, csak nem írta meg a nagy műveket, mint azok, akiket az ilyesmi érdekel. Nem írta, hanem élte a regényeit. Igazi bohém volt, egy nagy szívvel.
Minden jó dolog mellé odaállt, egy kivételével hibátlanul ítélt egész életében. A szabadság vándora, akinek New York-i korszakában lehettem egyik közeli barátja. Majdnem Rejtő-figura, nagy mesélő, amelyben keveredtek a valóság és a képzelet elemei, de úgy volt igaz, ahogy mondta, mert úgy volt szép és jó, és főleg élvezetes. Így lehetett röhögni rajta.
Több könyvemet szerkesztette, gyorsan és pontosan dolgozott, éleseszű volt és laza. Utálta a szar minőséget, a kicsinyességet, a zsarnokokat. Igazi jó barát volt, akire mindig lehetett számítani. Mindenben partner volt, amiben volt valami spirituális, a meccsnézéstől a koszos szlovák sörözőkig és a szurkolólányokon feszülő brazil mezig.
Megnyugodhatnak a vendéglőtulajdonosok, nem tűnik el több hamutálca. Az elmúlt évek Monoszlót a szellemi élet egyik legautentikusabb központjává tették, ahonnan a mindent látó és mindenre reagáló remete reakcióit és visszaemlékező remekműveit küldte. Nem is lehet felfogni, mi lesz most nélküle. Ekkora űr régen keletkezett az intelligenciában.
Nem lehet róla még kimerítően írni, de az biztos, hogy az írásait sürgősen ki kellene adni. De ebben az országban? Ahol ez a rövid iromány azért születik, mert még mindig egyetlen újságban nem jelent meg az a cím, hogy „Elhunyt Tardos János újságró”? Az újságíró. Az író. Az ember. A barát. Mindenki haverja. A szellemi nagyság, aki leszart mindent.
És mégsem. Csak úgy látszott. Szívvel-lélekkel harcolt a jó dolgokért. Az elmúlt évtized legszebb projektje volt a balatonfelvidéki botlatókőavatás. Megrendült azon, amikor megtudta, hogy a holokauszt áldozatai voltak, akiknek a százéves házát megvásárolták a kétezres években. János az emlékükre avatott botlatóköveket. Itt hunyt el a felesége is.
Tardos János a barátom volt, és ez megtiszteltetés volt. Írt az Amerikai Népszavában, szerkesztette is az Amerikai Népszavát. Nem is tudom fefogni, hogy ez megtörtént. Nem lehet szavakkal elmondani a hiányt. A gondolatot, hogy nincs többé. Ha Magyarország sorban elveszíti az ilyen embereket, nem marad semmije. Ez a szellem a szubsztanciája.
Isten veled, János. Szép életed volt, belefért minden, nyomor és csillogás, öröm és bánat, élvezet és szenvedés, tisztelet és méltánytalan mellőzés. Mélységes gyász. A mindenséget kerested, és azt meg is találtad. Fény voltál, aki megvilágította a körülötte levőket. Ilyen volt ez a világ. A legnagyobb szemétség, hogy így lett vége és ilyen hirtelen.
Kihunyt a fény. Remélem, hogy találkozunk a mennyben. Nagyon üres és unalmas lenne nélküled. Mint a föld. Köszönök mindent. Édes-kedves János barátom, nyugodj békében!
Bartus László
