|
1945 májusában egy reggel üzenetet kaptam, hogy Gál György, a „Ludas Matyi” szerkesztőségének vezetője szívesen látna a délelőtt 11 órakor kezdődő konferencián. Pár hete tértem haza a sambori szovjet hadifogolytáborból, mint a németek elleni végső harcokba bevetésre váró Magyar Légió tagja. A bevetésből nem lett semmi, a Légiót, amelybe önként jelentkeztem, leszerelték, mielőtt fölszerelték volna. A meghívást a szerkesztőségi konferenciára örömmel fogadtam. Gál György nem tévesztendő össze névrokonával, aki később Rajk belügyminisztériumában magas pozíciót töltött be. A Ludas Matyi szerkesztőségének vezetője eredetileg keresztrejtvény készítő volt, s mivel a Világvárosi Regények sorozata minden egyes kisregény utolsó oldalán közölt egy ilyet, ismeretségünk abból az időből származott. A konferencia színhelye a Szikra Kiadó székháza volt, amelyben a háború előtt és alatt, többek között, a keményen nácibarát „Függetlenség” készült, a Nemzeti Színház tőszomszédságában, akkor Stádium volt a neve. A Ludas Matyi szerkesztőségének kis szobájában szorongtunk, ahol megjelent Kishont Feri is, aki azóta elhunyt váratlanul. Elhunytáról tudósított a világsajtó, de akkor még ott volt a sűrű cigarettafüstben ácsorgók között ő is. Íróasztal mögött csak a főszerkesztő ült, a moszkvai emigrációból hazatért Gábor Andor, és talán Gál György is, aki mint kiderült, az adminisztrációt vezette. Ott voltak a meghívottak között mind a későbbi munkatársak: Tabi László, Darvas Szilárd, Gádor Béla, Szűrszabó, Vajda Albert – ők azok, akikre még emlékszem. De ezúttal nem rájuk szeretnék emlékezni.
Kishont 21 esztendős volt akkor, én 23. Ha budapesti lakos lennék, akkor beülnék most a Széchenyi Könyvtár archívumába és föllapoznám, a Ludas Matyi akkori példányait, megkeresném Feri régi írásait, meg a magaméit is. A Ludas Matyi, bár a kommunista Szikra kiadásában jelent meg, más volt akkor még, mint amilyen később lett. Politikai párt – bármelyiknek – szolgálatában a humor, a szatíra műfaja, szövegben, rajzban, képben menthetetlenül kiszenved. De a Szikra vezérigazgatója kezdetben Cserépfalvi Imre volt, jelenléte, rövid ideig tartó irányító szerepe, hatott a légkörre, ugyanúgy Gábor Andoré is a Ludas Matyira. Az első világháború előtti neves író belesodródott a forradalomba, a Tanácsköztársaság bukása után emigrált, először Bécsbe, Berlinbe, majd a Szovjetunióba. Onnan azonban, szellemileg sértetlenül, talentumát épen megőrizve, még nem tért haza emigráns. Gábor Andor hamar kedvét veszítette, otthagyta a Ludas Matyit, itt-ott felbukkantak keserű írásai, Rákosi gonosz korszaka elnémította. A párt rosszalta az ilyesmit, de mint egykori társat a moszkvai emigrációban, Kossuth-díjjal tüntette ki. A halála után.
Kishont Feri elpártolt a Ludas Matyitól és humoreszkjeit Király Dezső (Rex) „Szabadszáj” című lapjába írta. Abban a szerkesztőségben találkoztunk ismét, amíg a lap élt. De nem sokáig. Ő aztán hamarosan fölkerekedett és elment abba az országba, ahová a vándor nem emigrál, hanem hazatér. „Alijázik”, ragozva a fogalmat. Legközelebb New Yorkban találkoztunk, de akkor már nem Kishont volt a neve, hanem Kishon. Immár a negyedik. Amikor első írásával jelentkezett, családi nevét, a Hoffmannt, Hont-ra változtatta, az írást úgy szignálta, hogy Hont Ferenc. De volt már egy Hont Ferenc, rendező és esztéta, akkor ő szerényen Kishontra módosított. A következő változatban olyan könnyedén izraelesítette a nevét, mint talán annak előtte senki sem, kidobta a „t”-betűt, akár fölös terhet a léghajóból, a Ferencből meg Ephraim lett. A léghajó most már biztonsággal emelkedett mind magasabbra, Kishont Feriből meg Ephraim Kishon, híres izraeli író lett.
– Hogyan csináltad, Feri? – kérdeztem, mert azt az egykori közös múlt, a Ludas Matyi és a Szabadszáj után megengedtem magamnak, hogy ne azt kérdezzem, „hogyan csináltad, Ephraim?”, mert akkor már mindketten távol voltunk a szülőhazától, ő úgy, hogy „hazatért”, míg számomra ilyen sajátos, hazától-hazáig vándorút nem kínálkozott. Ő híres lett, mondhatnám úgy is, hogy világhírű, ha nem borzonganék annyira ennek a lejáratott szónak a használatától. Hogyan csinálta? Nevetett.
– Látod, ez az a kérdés, amire huszonkét év után még magam sem tudok őszinte ámulat nélkül válaszolni. (Közbevetve: az a találkozás New Yorkban 1971-ben történt.) Amikor ugyanis megérkeztem Izraelbe, nemcsak héberül nem tudtam, de egyáltalán nem volt fogalmam arról a nyelvről. Tudnod kell, hogy a héber a világ legnehezebb nyelve, amihez az európai nyelveknek semmi közük, ősi keleti nyelv, a legszorosabb rokonságban természetesen az arabbal. Jobbról balra írják és betűi a legrejtélyesebb, legnehezebb hieroglifának tűnnek. Maga a nyelv évezredek során nem változott semmit. Képzeld el, például, mintha a magyarok még mindig az ősi „Halotti beszéd”, a legrégibb nyelvi hagyaték stílusában írnának és beszélnének: isa por isa homu vogymuk. A nyelv változatlan, eltekintve attól, hogy beleszűrődnek új szavak és új fogalmak, telefon, televízió, rádió és más hasonlók. Amikor megérkeztem Izraelbe, döbbenten és reménytelenül álltam vele szemben, és nem is gondoltam arra, hogy valaha író lehetnék ezen a nyelven. Elmentem tehát egy kibutzba dolgozni. Az ott kínálkozó munka lehetőségei közül azt választottam, aminek munkaideje a legrövidebb, és ami nem volt más, mint a klozetpucolás. A rövid munkaidő lehetőséget nyújtott a tanulásra. Amikor a nyelv ismeretében valamennyire jutottam, akkor jelentkeztem, hogy meg akarom tanulni a villanyszerelő mesterséget. Azzal is eltelt egy esztendő, majd egy garázshoz szegődtem, autójavítással foglalkoztam és röviddel később már saját garázsom volt. Közben azonban tanultam és tanultam, aztán egyszerre csak írni kezdtem. Bármilyen furcsán hangzik, az adottság, ha van, áttör, utat talál, és akár a felszínre tartó búvópatak, medret váj magának. Mondom, írni kezdtem, és hozhattam valami újat az izraeli irodalomba, amely addig az Izraelben született írók műveinek összességéből állott. Ez az én újszerű pesti héberem, vagy héber pestim, Izraelbe átültetett közép-európai humor volt az, ami nyomban „fogott”. Valószínűleg könnyedébben írok ma már héber nyelven, mint az Izraelben született írók. Az olvasók nagy részéhez ez közelebb áll. Izrael a világ egyetlen olyan országa, ahol az ország hivatalos nyelvén keresztül hazai filmeket feliratokkal kell játszani, különben a lakosság fele meg sem értené. A másik nagy előny: az ország lakosainak kilencven százaléka legalább két-három nyelvet beszél. Könnyebb szót érteni vele, mint bármelyik más ország népével.
Ephraim Kishon szót értett. Nemcsak az elsajátított héber nyelv útján, de az érzések, érzelmek hullámhosszán is. Filmeket kezdett írni és rendezni. A legutóbbi találkozásunk idején készült filmje jól illusztrálta ezt. – Mi a címe és miről szól?
– Magyarul talán az volna a címe, hogy „A Biztos úr!” Egy derék, korosodó izraeli rendőrről szól, aki mindenkor lelkiismeretesen látta el a feladatát, de soha semmiféle kimagasló teljesítménye nem volt, jelenléte a rendőrség kötelékében, ahogy mondani szokás, se nem osztott, se nem szorzott. Fölöttesei elhatározzák, hogy nyugdíjba küldik. Ez nagyon lesújtja az öregedő, de még nem öreg rendőrt. Az alvilág ekkor elhatározza, hogy megmenti a nyugdíjazástól, sőt előléptetéshez segíti. Elkövetnek tehát egy betörést olyan ravasz és mindenféle kitervelt csel segítségével, hogy a rendőrt rávezetik a megoldásra és a „tettesek” lefülelésére. Az ötlet beválik, a rendőrt előléptetik, az alvilág megmenti tehát a korai nyugdíjazástól és a szürke, jelentősebb erény nélküli élet keserűségétől. Az alvilág, persze, a saját egérútjának biztosításáról sem feledkezik meg. Röviden úgy lehet jellemezni ezt a filmet, hogy kedves és valószerűtlenül valószerű történet. A címszerepet Ofir, a kiváló izraeli színész játssza, aki valaha Németországban Marlene Dietrich partnere volt.
A könnyedén odadobott mondat, „valaha Németországban…” sokat mond. Mi volt Ofir neve akkor, amikor Marlene Dietrich partnereként szerepelt? Kishon nem említette, de hiszen éppen erről van szó, ezekhez az „Ofir”-oknak és megannyi „valaha” alijázásra fölkerekedett tehetségeknek, a tudomány minden ágában, az irodalom minden műfajában nyújtott teljesítményéről, arról a vérátömlesztésről, ami Izraelt utánozhatatlanná teszi. Kishon „pesti héberével” Izraelbe utat találtak azok az írók is, akik őt humorban, érzelemben, szemléletben gazdagították: Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Nagy Endre, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső és mennyien még, maguk is évszázados gazdag örökség folytatói. Ezzel a kincses poggyásszal alijázott Kishont és lett a hazában Kishon, saját, egyéni hangszerelésében teremtve meg Izrael újszerű humorát és annak számos műfaját, könyvben, színpadon, filmen. Kishon importált és exportált. A dúsított terméket, az immáron originális izraeli derűt meglepetten és növekvő érdeklődéssel fogadta a nagyvilág. Kapott valamit, amiről nem tudott, és ha tudott, rég elfeledte. Az osztrák Friedrich Torberg, nagyszerű író, vérbő humorista, irodalmi ikertestvér gyanánt, hol fordította, hol adoptálta Ephraim Kishon munkáit, ami magyarázatul szolgál arra, hogy a németnyelvű olvasóknak miért lett és miért elsősorban nekik, valósággal szellemi házipatikája. Torberg 1979-ben elhunyt és a németre fordított Kishon művek száma csökkent. Bécs, Budapest, Prága monarchiabeli kávéházainak humorát, öniróniáját, aromáját Torberg írásaiban még ízlelhette az olvasó és Ephraim Kishon az ősi-új Izrael egzotikumával gazdagította azt az aromát.
A New York-i találkozás után még kétszer láttam viszont őt, egyszer Londonban, másodszor Münchenben. Harmadszor már csak a televízióban, mint egy társas csevegés résztvevőjét. Az ilyen diskurzusokat az jellemzi, hogy a teljes egyet-nem-értés légkörében kezdődnek és végződnek. Meglepett, hogy milyen rossz bőrben van, amennyire kedvetlen. A ma már oly gyakori megjegyzésekre, hogy „Izraelt kritizálni nem jelent antiszemitizmust”, ingerülten reagált. Az volt az érzésem, hogy legszívesebben fölállna és otthagyná a „panel”-t. Jólneveltsége, de csakis az, visszatartotta tőle. Koránál idősebbnek látszott, fáradtnak és keserűnek. Az Izrael elleni terroristacselekményekről nap nap után tudósított a sajtó, a televízió. Ő második feleségével Svájcban élt, de fia és leánya Izraelben, aggódott értük, ingajáratot folytatott a két ország között. Amíg 2005-ben váratlanul el nem hunyt.
Az izraeli temetőtől, ahol örök nyugovóra helyezték, nincs messze az a magyar vendéglő, ahol szombatonként családi körben ebédelni szokott. A sóletnek, ami ott készül, messze földön híre van. Talán csak a hajdani Stern-féle étterem, a pesti a Rombach utcában, kelhetett volna versenyre vele. Ám meglehet, hogy az ottani múltbeli, és a jelenkori izraeli: egy és ugyanaz…
|
|
