2024, április20, szombat
KezdőlapHalász PéterHalász Péter: Üvegház a Nagykörúton

Halász Péter: Üvegház a Nagykörúton

-

Az üvegház körül azon az estén a nép hullámzott, öklét rázva és izgatott kiáltozással. Sokan szinte önkívületben sikoltoztak, féjájultan a mámoros haragtól, és gyûlölettõl, azután köveket ragadtak, és nekihajtották az üvegháznak. Hatalmas ablaktáblák éles reccsenéssel törtek ezer szilánkra. Az üvegház valamelyik emeletén megafon bömbölt, „kérem polgártársak, magyarok, barátaink, mindenben egyetértünk, és mi is súlyosan elítéljük, csatlakozunk, felszólítjuk, követeljük.”
A hang befulladt az utca felcsapó morajába. Egy öregasszony felkacagott, rettenetes és zokogó kacagással és azt kiáltotta: – Disznók! – Úgy van! – harsogott az utca és újra repültek a kövek az üvegházra, a rekedt megafonból riadt szófoszlányok törtek elõ, „barátaink… nincs értelme a rombolásnak….” Csörömpölve hullott az üveg az aszfaltra. A legfelsõ emeletrõl röplapokat hajítottak. Felhívás általános sztrájkra! Ezer és ezer papírlap havazott a fekete estében. Az emberek felordítottak: – Egy szavatokat se hisszük! Összekapkodták a röplapokat, halomba hordták, meggyújtották, a hirtelen fellobbant tűz vörösen verődött vissza az üvegház faláról. A Nagykörúton végestelen végig álltak a villamoskocsik, a Nemzeti Szálló ablakában fejek feketéltek. Váratlan látvány az idegenforgalomnak, fantasztikus turistaélmény, kényelmes hotelszobák a forradalomra nézõ ablakokkal. Megtámasztottam hátamat a Nemzeti Színház falának, és arra gondoltam mennyiszer tréfálkoztunk barátaimmal keserű gúnnyal, hogy vajon minek a Szabad Népnek üvegház, ennek a titokzatos újságnak, amelynek kapujában államvédelmi őr áll, egy az üvegajtó elõtt, egy mögötte, és ahová közönséges ember a lábát sem teheti be? Az üvegház a logika szerint nyíltságot és feltárulást jelképez, fényt, világosságot, idenézzetek, minden falam átlászó, nincs titkom. A Szabad Nép pedig rettegett az utcától, és úgy trónolt fölötte, mint õrtorony a börtönudvar fölött. Néha olyannak tűnt a Szabad Nép üvegháza, mint egy üvegszem, amely néz, de mit sem lát abból, ami körülötte történik.
Az újságban, amit az üvegfalak mögött készítettek, semmi nem tükröződött abból, ami odalent a mélyben, az üvegház tövében lüktetett. Üvegszemű újság készült az üvegházban. Népünk szeretett vezére, milliók lelkes és áradó szeretete, egy emberként vállalt önkéntes felajánlással, a szocializmust építõ nép gaz ellenségei, termelj ma többet, mint tegnap, a föld népe boldogan menetel a közösbe. Titó elvtárs a jugoszláv nép nagy vezére. Titó elvtárs, Titó, láncos kutya, imperialisták csahosa, Titó, Titó elvtárs, Titó elvtárs a jugoszláv nép nagy vezére… Üvegszem, igen, szörnyűséges üvegszem, amely nem lát, csak visszatükrözi azt, amit rávetítenek kívûlrõl. Ekkor úgy sejtettem, hogy egyszeriben rátaláltam a magyarázatra, miért építették üvegből a Szabad Nép székházát. Hiszek a házak egyéniségében, végzetében és rendeltetésében, abban, hogy kifejezik sorsukat. Üvegszem, csúfoltam magamban. De azért tartottam tőle, rásandítottam, hátha lát. Egyszer felfedeztem az üvegszemű újságban egy sajtóhibát. Közel hajoltam, bámultam, hevesen dobogni kezdett a szí-vem. Az első sajtóhiba, az egyetlen, amit valaha láttam benne. Körülnéztem, nem figyel-e valaki, nem vették-e észre, hogy mit találtam, mit kapok fel, mit rejtek a zsebem mélyébe. A sajtóhiba nem cikkben volt, csak egy mozihirdetésben. Egy szovjet filmet hirdettek, aminek az volt a címe: Pirogov. A nevet nagybetűkkel szedték a hirdetésben, és alatta ott volt kisebb betűkkel: „az áltatás feltalálójának küzdelme a tudományért.” Kivágtam a hirdetést és a zsebembe rejtettem, hazavittem. Bebújtam a fürdőszobába és reszkető ujjakkal előkotortam a zsebemből, néztem, vizsgáltam, tanulmányoztam. Semmi kétség, az altatás feltalálójából az áltatás feltalálója lett a Szabad Népben, az üvegszemű újságban. Ujjaim között táncolt a kivágott hirdetés, vágy támadt bennem, hogy kirohanjak, ugráljak, lelkendezzem, kacagjak, és kikiáltsam a világba, doktor Pirogov az áltatás feltalálója..hahaha! Aztán lecsendesedtem és hideg ijedtség kerített a hatalmába. Nem, nem, sem-miképpen nem szólhatok róla senkinek. Még a legközvetlenebb családtagjaimnak sem.
Valahol egy óvatlan pillanatban elmesélnék valakinek, nevetve. Ki tudja, ki hallja meg? Nyomozás indul, szálak tekerődznek, akták születnek, Sztálin út hatvan, pince, reflektor, kitõl kapta a megbízatást? Apróra hajtogattam a hirdetést, íróasztalom fiókjába dugtam, papírok alá rejtettem, aztán kiszedtem, gyufadobozba gyűrtem, a dobozt könyvek mögé dugtam. De éjjel rosszul aludtam, minduntalan felkeltem, előkotortam a dobozt, kiszedtem a kis újságszeletet, még egyszer elolvastam, „az áltatás feltalálója…” Aztán elégettem.
Évekkel később még egyszer megnyílt előttem az üvegház üvegajtaja. Telefonhívást kaptam a kulturális rovat munkatársától, hogy egy cikket akarnának iratni velem a falusi színjátszócsoportok munkájáról. Valamelyik faluba kellene elutaznom, megnézni a műsort, aztán beszámolni róla. Az olvadás időszaka volt ez. Az üvegszemben érzelem csillogott. Felkerekedtem, elutaztam a faluba, és hoztam a cikket. Előzően telefonoztam a kulturális munkatársnak. „Holnap délben egy órakor odamennék, megfelel?” „Igen, mondta, leadom a nevét.” Az üvegház sarkában volt a vizsgálószoba. Ketrecben hivatalnokok, kapcsolótábla, telefonok, blokkok. „Mi az elvtárs neve? Foglalkozása? Lakcíme? Születési ideje? Helye? Kihez megy? Milyen ügyben? Személyazonossági igazolványt kérek! Nem, az elvtárs neve nincs leadva. Tessék ott leülni, várni. „Kapcsoló-tábla, telefon, nincs ott X elvtárs? Valaki keresi, azt mondja, meg van beszélve, itt vár, szóljon le nekünk az elvtárs, ha elõkerül…” Tehát X elvtárs nem adta le a nevemet. Elfelejtette. Itt ülök most és a hivatalnok mereven néz. Ebben a pillanatban már gyanú alatt állok. Valamit állítottam, amit nem tudok igazolni. X elvtárs nincs a helyén, az egész dolog bizonytalan, igazolatlan. Villanyóra mutatói kúsznak a falon. Egy perc, kettõ, három… Ha felugranék, kirohannék, utánam szaladnának. Fogják meg! Ellenség! Befurakodó! Mozdulatlanul kell ülni. Várni. A hivatalnok már mást faggat. Neve? Születési helye? De a szeme sarkából figyel. Szemmel tart. Óvatosnak kell lenni, ébernek, az ellenség találékony. Csendül a telefon. „Igen, itt van. Jó, helyes.” Felém biccent. „Tessék, fel lehet menni. Negyedik emelet, eligazító.” Ahogy kilépek a liftbõl, szemben a folyosó elõcsarnokában, íróasztal mögött ül az eligazító. Átveszi a cédulát. Felemelkedik és elindul elõttem. Klinikai tisztaságú folyosó. Ajtók sorakoznak egy-mást mellett, minden ajtó csukva. Néma csend. Végül megállunk egy ajtó előtt. Kopogtat. „Tessék” – mondja egy hang belülrõl. Az eligazító visszaadja cédulát. Belépek. Tágas szoba, hatalmas ablakok. A kulturális munkatárs átveszi a cikket. Olvassa. Arca mozdulatlan, nem fejez ki érzelmet, se tetszést, se nemtetszést. Aztán feláll. „Egy pillanat”, mondja. Kimegy. Magamra maradok. Néhány percig mozdulatlanul ülök. Aztán lassan, tétován hideg félelem kúszik a szívembe. Úgy érzem, hogy figyelnek valahonnan. Tekintetemet körüljártatom a falon. Sima, sima, sima. Idegesen felugrom és elindulok az ablak felé, de két lépés után megtorpanok. Az ablak az íróasztal mögött van. Nem mehetek az íróasztal mögé. Gyanús.
A kulturális munkatárs visszajön. „Néhány helyen változtatni kell, mondja. Figyeljen csak ide, itt, ahol aláhúzom.” Aláhúz, mellé ír, fölé ír. Írógéphez ülök. Átírok. Fiatalember jön értem, elvezet egy szobába. Gépírónõk dolgoznak. Int, hogy üljek az egyik mellé és diktáljam le az átírt cikket. A gépírónõ különleges kéz-iratpapírt szed elõ. Ez már nem kéziratpapír többé, hanem akta. Tetején a lap fejléce, iktatószám, bélyegzõ. Diktálok, de a hangom már nem az enyém többé. Halk csengõhangok és rövid búgások és kopog a gép és egyszerre csak hirtelen megvilágosodik elõttem az, ho-gyan is lehet, hogy eddig nem láttam tisztán, nem vet-tem észre, hogy ez az üvegház nem egyéb, mint óriási lombik, amiben szünet és megállás nélkül fõzik, kotyvasztják, vegyítik, forralják és szûrik a sajátos párlatot, az áléletet, az áligazságot, a homouziont és homo-iuziont, isteneket gõzölnek, párolnak, ködösítenek, vegyületekbõl vihart és mennydörgést varázsolnak, eltûntetnek és sistergõ gõz formájában feltámasztanak. Lombik, lombik! És akkor az üvegszem eltûnt a képzeletembõl, és attól kezdve az üvegházból lombik lett, lombik a Nagykörút sarkán, amelynek üvegcsöveiben a párt bájitala gyöngyöz, ez a mákos, keresû fõzet, ez a hazugságragacs, ez a termelj ma többet, mint tegnap, ez az egyöntetû lelkesedéssel és kilencvenkilenc százalékkal és felszabadult lélekkel és milliók napsugaras menetével megujjongott táborleves.
Üvegszem? Lombik? Állok október 23-nak estéjén az üvegházzal átellenben, hátam a Nemzeti Színház fa-lának tapad, papírhegy lobog, magasra csapó lángok-kal, törnek és repednek a üvegház falai. Az arcokon visszfényt vet a láng, a szemek csillognak, most, most végre hosszú és keserves esztendõk megaláztatását tombolja ki magából a nép, esztendõkét, amikor hülyének nézték, igavonó baromnak, még értelmes hazugságra sem érdemesítették, amikor már cinikusan a sze-mébe nevettek, termelj ma többet, mint tegnap, holnap többet, mint ma, azután többet, mint holnap, tátsd a szád, nyeld az archimedes-i csavart, bele a hasadba a hazugság, bölcs vezéred, atyaurad, szeretett szovjet élenjáród és mintaképed, nyeld, nyeld… Mit számított most, hogy az utóbbi idõben az üvegház szerkesztõinek egyike-másika belenézett az élet szemébe és iszonyatá-ban hátrahõkölt attól, amit látott, mit számított most itt, az október 23-i estében, lángok és kövek és tört üveg és tört cserepek között? Nem a tegnap és tegnapelõtt és nem a múlt hónap, de évek, évek, deportálunk, akasztunk, összeesküvõket fogunk le, imperialista ügynököket teszünk ártalmatlanná, láncos kutya titóistákat, akik gumicsónakon eveztek a Dunán a Margit-híd alá, évek, évek hazugsága, a gyomorba döntött fõzet, a lombikkotyvalék, a mákony, a ragacs, a halálfekete esszencia, jaj Istenem, az egész most vissza, elemi erõvel, mint egy megállíthatatlan hányás, bele az üvegházba.
És akkor egyszerre csak rettentõ nagy csend lett. Mint amikor hirtelen kitépik a falból a rádióvezetéket, vagy egy nagy ököl egyszerre csak belecsapott volna a leadótornyokba és hirtelen megnémult és megsiketült volna a világ, olyan borzasztó és ijesztõen nagy csend lett. A hullámzó tömeg mozdulatlaná merevedett, egyetlen kiáltás nem hallatszott többé, a megafon ijedt csuklással elnémult, kõ nem repült, üveg nem csörrent. … Két fiú jött a Blaha Lujza tér felõl, lassú és ritmikus léptekkel egy hordágyat hoztak. A hordágyon egy halott feküdt. Arcát nem akarták le, ahogy vitték a hordágyvivõk, mindenki láthatta a halott arcát. Tizenhat esztendõs lehetett, a haja csapzott volt, arca fehéren világított. A takaró alól kilátszott a cipõje. Magasszárú. Elviselt, fekete cipõ, amilyet ipari tanulók viselnek. Ahogy mentek a hordágyvivõk, egyik azt mondta: – Az elsõ halott. A Rádió épülete elõtt lõtték le az ávósok.
Senki nem szólt, a nép néma maradt. A két hordágyvivõ belépett az üvegház ajtaján. Szomorú terhükkel el-indultak a lépcsõsor felé. És lassan és még mindig ugyanabban a furcsa ritmusban, mentek a halottal fel, fel, fel az emeletre. A néma utca mozdulatlanul figyelte õket. A Nemzeti Szálló ablakából, a dermedt villamoskocsik tetejérõl. Térrõl, körútról, a színház kõoszlopáról. A két fiatalember pedig vitte a halottat, vitte az utca és az egész világ szeme láttára. És akkor tökéletes bizonyossággal megértettem, hogy miért kellett ezt a házat anak idején üvegbõl építeni. Ezért az egyetlen pillanatért. Ezért a vonulásért, ezért a tetemre hívásért.
A halottvivõk megkeresték a fõszerkesztõ szobáját és a forradalom elsõ áldozatának holttesté letették az íróasztalára.
Amerikai Népszava
Amerikai Népszava
Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.
25,000KövetőKövessen minket!
1,000KövetőCsatlakozzon!
340KövetőIratkozzon fel!

Legutóbbi bejegyzések